Tán még nem késő helyrehozni a kritika tévedését, miszerint Az utolsó bűntény egy film, s így számonkérhető rajta, hogy eleget tesz-e bizonyos nézői igényeknek. Pedig az első jelenettől világos, hogy erről szó sincs: Edgar Ramírez elmélázva mered egy kádban térdeplő, rosszarcú gonosztevőre, akit az imént locsolt le benzinnel. Edgar kissé véres ábrázattal, néhány homlokába lógó tinccsel, de megjelenésére ügyelve merül gondolataiba, majd égő szivarját a kádban tartózkodó delikvens szájába dugja, aki diszkréten csak akkor robban fel, amikor hősünk a földszintre ér. Ha nem esett le, miről van szó, nézzük tovább: Ramírez apokalipszishez illő borostával lép ki a napfényre, és sztoikus arckifejezéssel konstatálja, hogy Amerika a pokolba tart. Nyilván ide tartott már negyedórával korábban is, de morális fölényben és bőrkabátban lépkedő hősünk idegenkedve tekint szét; lám, hogy tombol az utcai erőszak! Igaz, egy fel nem gyújtott tévé képernyőjén a bemondó ígéri, hamarosan nem lesz több bűn, egy fentről kibocsátott, központi jel blokkolni fogja a nép bűnös gondolatait. Így vagy úgy, közeleg a világvége, de a színészt hamarosan egy másik lelkiállapotban látjuk viszont, amit jól jelez, hogy ezúttal egy tincs sincs a homlokában. Viszont ezt kell mély érzéssel kimondania: „A börtön nem változtat meg. Megmutatja, ki is vagy valójában.” Még vagy 130 perc van hátra, de teljesen világos, mi ez: színészi feladatgyűjtemény, helyzetgyakorlatok haladóknak, melyek teljesítése (tinccsel és anélkül) bárkit alkalmassá tesz, hogy akciófilmekben szerepeljen.
Elérhető a Netflixen
