Botrányos sikerfilm vitte el a CineFest fődíját

  • Szabó Ádám
  • 2019. szeptember 23.

Mikrofilm

Nevén kell-e nevezni a film középpontjában konfliktust, vagy elég, ha általánosságban beszélünk róla?

A Monos című film nyerte a 16. Cinefest  Nemzetközi Filmfesztivál legjobb filmnek járó Pressburger Imre Díját és az Art Mozik Nemzetközi Szövetsége zsűrijének díját is. Előbbi elismerés indoklása szerint Alejandro Landes alkotásának „monumentális, felejthetetlen filmnyelvi költészete és fiatal szereplőinek borzongatóan nyers, fizikai jelenlétben és érzelmi töltésben egyaránt gazdag játéka ezt a sötét, erőszakos és mégis nagyon emberi történetet egy, a háború értelmetlensége elleni kiáltvánnyá nemesítette”.

false

 

Fotó: magyarhangya

A filmet nemcsak Miskolcon szerették

de saját hazájában is igazi sikerfilmnek számít. Az Indiewire híradása szerint Kolumbia ezt a filmet jelöli a Legjobb idegen nyelvű film Oscarjára is – mégse fenékig tejfel a Monos fogadtatása: saját országában botrányok kísérik a mozit.

Az Apokalipszis most és A legyek ura szerelemgyerekének bélyegzett film egy csapat kamaszból álló fegyveres különítményről; feladatuk egy külföldi túsz és egy fejőstehén életben tartása, ami azonban a körülöttük dúló harcok következtében egyre nagyobb kihívásnak tűnik. A gerillaháborúk világa itthonról csak egzotikus érdekességnek hat, a kolumbiaiaknak viszont mindez hosszú évtizedekig a véres valóságot jelentette. „Egy nagyon kényes téma egy nagyon kényes filmben” – magyarázta Alejandro Landes, a film rendezője. „De egy olyan dologról akartam beszélni, amit ugyan megtapasztaltunk Kolumbiában, de máshol is jelen van a világon.”

Bár a Monos bevételi rekordokat döntöget hazájában,

ellentmondásos témája miatt rengeteg kritikát is kap.

Abban mindenki egyetért, hogy megrázóan és hatásosan mutatja be a gyermekkatonák életét és azt, hogyan szakítják el őket családjaiktól – sokan azonban nem értik, miért nincs sem az ország, sem a mozi középpontjában álló konfliktus a nevén nevezve. Landes szerint azonban mindegy, hogy Kolumbiáról, Szíriáról vagy Afganisztánról van szó, a mai árnyékháborúknak nincsen egyértelmű kezdetük vagy végük.

Kolumbiában azért is reagáltak érzékenyen a témára, mert a kormány néhány éve kötött békét az egyik központi lázadó csoporttal, a Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erőivel (FARC) – ennek ellenére sokan még mindig folytatják a harcot, a rendező szerint pedig alig lehet már különbséget tenni az országot szétszakító polgárháború frontjai között: szövetségesek és ellenségek, gerillák, paramilitáris szervezetek, külföldi zsoldosok és homályos drogügyletek terepévé vált az ország.

A rendező azonban egy pozitív történetet is felidézett: egy mozinéző tweetben számolt be arról, hogy a Monosnak köszönhetően apja átgondolta negatív véleményét azzal kapcsolatban, hogy a kormány békét kötött a FARC-cal. Más azonban

kommunistának bélyegezte a filmet,

vagy épp azt kérte számon, hol maradnak azoknak a hangjai, akik a büntetlenséget hozó békefolyamat következtében szenvedtek áldozatokat. Tanja Nijmeijer, egykori holland gerillaharcos szerint pedig a Monos nem más, mint „szomorú kísérlet a kolumbiai felkeléssel kapcsolatos sztereotípiák megszilárdítására”. A Semana nevű kolumbiai hetilap azt kifogásolta kritikájában, hogy a film azzal, hogy semmit nem nevez nevén, összemossa a feleket és az ideológiákat, a múltat, a jelent és a jövőt is – így az abban ábrázolt harcos-kép is rettentően felszínes marad. Az ország legnagyobb napilapja, az El Tiempo azonban ugyanúgy ünnepelte a Monost, mint Héctor Abad Faciolince író, újságíró – ők pont azt dicsérték, ami másoknak nem tetszett: hogy a film nem foglal állást, így témáját elemeli a konkrét helyszíntől és konfliktustól. A rendező mindenesetre örül, hogy mozija megmozgatja az embereket és elindított egy beszélgetést.

Hogy a drogügyletek és gerillaharcok témája központi helyet foglal el Kolumbia történetében, azt az is jelzi, hogy nemcsak idei, de tavalyi Oscar-nevezettjük középpontjában is ez állt: Az átkelés madarai, mely a drogháború gyökereiről mesélt, felkerült ugyan a kilences rövidlistára, de jelölést nem szerzett.

A Monos a magyarhangya forgalmazásában október 31-én debütál a hazai mozikban.

Monos (16) feliratos előzetes

Egy távoli hegyvidéken, valahol Latin-Amerikában, egy kamaszokból álló fegyveres különítmény - Rambo, Törpe, Répa, Hosszúláb, Farkas, Lady és Bumbum - azt a parancsot kapja a Szervezettől, hogy egy külföldi túszt (Julianne Nicholson) és egy fejős tehenet tartsanak életben. A frontvonalak gyors mozgása nyomán azonban könnyűnek hitt, paradicsomi küldetésük pokoljárásba fordul, és nemcsak a feladat teljesítése, de az életük is veszélybe sodródik.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.