Verge Likens visszatért a kisvárosba, ahol egy helyi kiskirály évekkel ezelőtt meggyilkolta az apját. Úgy tesz, mintha minden rendben lenne, sokáig volt távol, alig páran ismerik már, ők persze összesúgnak a háta mögött, biztos azért jött haza, hogy bosszút álljon. De csak adja a jófiút, míg elvolt, egy szakmát is kitanult, figaró lett, jut is egy segédi állás neki a városka egyetlen fodrászműhelyében. A seriff is rajta tartja a szemét, vigyázz magadra, fiam, mert ha történik valami, tudjuk, hol keressünk. A tévéfilm fekete-fehér, minden egyes szereplő az ötvenes évek vidéki Amerikájának tipikus fazonja, egy rakás mívesen kidolgozott tanulmányfej, művészi miniatúra. Minden lenyalt frizura, minden cejgnadrág a helyén van; Alfred Hitchcock bemutatja: magát az Egyesült Államokat. Ám egyszer aztán Verge Likens azt mondja szegény bárgyú testvérének: I want him to know my name when I kill him, Wilford. A borbélynál pedig egymásnak adják a kilincset a kuncsaftok, hamar híre ment, hogy az új fiú milyen ügyesen borotvál… S benyit végre az is, akit már mióta várunk. Verge alaposan kirázza a köténykét, amit a kuncsaft nyakába köt, leporolja a szék párnáját, s hosszan, nagy szakértelemmel keveri a pemzlijével keményre a borotvaszappan habját. S mit csinál a fodrász meg a páciense üzem közben? Elcsevegnek. Hallom, fiam, hogy milyen jól dolgozol, hogy fellendítetted az öreg hogyishívják üzletét. Mi is a neved? A borotva könnyen siklik a szépen bekent dupla tokán. S Verge belekezd a messze földön tanultak részletes előadásába, színtiszta anatómia, itt az idegekkel sűrűn átszőtt részek vannak, emitt a nyaki verőér, amott a garat, egyébként Verge Likensnek hívnak, uram. Mire a borotválás véget ér, a bosszú bevégeztetett – egy csepp vér nélkül. Verge Likens mindig kényes volt a tudományára.
Nem, először nem a Szelíd motorosokban láthattuk Magyarországon Peter Fondát, hanem ebben Hitchcock-filmben, a Verge Likens visszatérésében (1964), melyben csak annyi volt a Hitchcock, hogy a maestrókám szokott testtartásában kiperdült a tévésorozat minden egyes darabja elé, s elmondta, hogy miféle rettenetek várnak ránk a következő órában. A darabokat más írta, más rendezte – de a levegő, az teljesen hitchcocki volt, valóban. A magyar tévé 1970. február hetedikén adta, szinte napra pontosan tizenegy hónappal azelőtt, hogy az 1969-es Szelíd motorosak a mozikba került. Verge Likens szerepében Peter Fonda (magyar hangja: Fodor Tamás) tökéletesen hozta az All-American boy (mozi)figuráját: nem volt jóképű, inkább olyan furcsa gyerek, pláne, ahogy megállt a kezében a borotva.
Mindezt persze csak azért meséljük el ennyire részletesen, hogy érzékeltessük, hősünk nem csupán azért játszott félidőket mindkét csapatban a papa mozija vs. a jövő filmjei meccsen, mert Henry Fonda fia és Jane Fonda öccse volt, hanem azért, mert kiváló színész volt – ami első megközelítésben nem elengedhetetlen feltétele a kultúrateremtésnek, a művészi újításnak, de még tisztán Hollywood új vágányra állításának sem. Az Easy Rider nem motoros film volt, hanem közérzületi film, mely elterelte az egész filmvilágot a szokott kerékvágásából. Az ilyesmihez elég csupán nagy művésznek lenni, nyugtalan szellemnek, de a színészmesterség nem elengedhetetlen. Ám mit tesz isten, Peter Fonda és Dennis Hopper nagyszerű színészek is voltak, már azon túl, hogy korszakalkotó egyéniségek. Mint ahogy a forgatáskor még névtelen Kovács László is kitűnő operatőr volt. Jack Nicholson más tészta, ő szupersztár lett, tőle ezt nem kérdezi senki, még akkor sem, amikor épp kéne – például az 1998-as Oscar-gálán.
Oltári szerencsénkre a szovjet csatlósvilág kéjes élvezettel pörgött a vietnami háborún, ezért Peter Fondát a hetvenes évek elején még egyszer láthattuk teljes színészi vértezetében: a Két amerikait 1973-ban mutatták be itt. Fonda egy Marrákesben dekkoló fiatalt játszik, aki meglépett a háborús behívó elől, ám most mégis hazakészül, tisztán lelkiismereti okokból, hogy feladja magát, s vállalja a börtönbüntetést. Csakhogy a Casablancába tartó vonaton találkozik a szépséges Lindsay Wagnerral, s egymásba gabalyodnak, a menő topmodell és a lógós együtt érkezik Párizsba, annál nem is kell megfelelőbb díszlet egy szerelmi és lelkiismereti drámához.
Peter Fonda e két filmjével a kor magyar mozinézőjének addig még sosem látott figurát rajzolt meg; teremtett egy ikont, a nagyon esendő, de nagyon szabad amerikai fiú ikonját. Addig csak a fenegyereket és az imperialistát ismertük. Azután is csak ezeket. S aztán gyorsan el is tűnt a szemünk elől, legközelebb a pesti mozikban saját magát (mármint wyatti magát) parodizálta a nyolcvanas évek elejének tán legblődebb szuperprodukciójában, az Ágyúgolyó futamban – ezt aztán élete végéig megcsinálta még egy csomószor (gondoljunk csak a 2007-es Faterok motoronra John Travoltával és a többi hasonszőrűvel).
Harminc évet simán lehúztunk nélküle, ő meg harminc évet a B mozikban – ott lehet igazán csak indie csávónak lenni, de az ilyesmit nem jegyzik fel az évkönyvek, pedig maga a nagybetűs lázadás.
1998-ban aztán megint jött egy vietnami veterán, nagyobb visszatérés az Ulee aranyánál máig nem létezik (még Travoltáé sem az a Ponyvaregényben, na, jó, azért egy lapon említhetők). A csendes méhész megformálása meg is hozza az Oscar-jelölést, 1998-at írunk ekkor, s a díjat egy piszok közepes romkomért (Lesz ez még így se!) elviszi Jack Nicholson pocakos írója. Ennyit a világ igazságáról. A lázadóknak mindig jobb életük van a B mozikban.
Wyatt most végleg eldobta a karóráját, s csatlakozott örökre a függetlenekhez – a papa mozija vidáman viszi eztán is a díjakat.
