A 2010-es Alice Csodaországbannal Tim Burton megalkotta a látványos, de lélektelen élő szereplős Disney-filmek prototípusát. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy a túlzásokra egyébként is hajlamos stúdió a Star Wars-i útra lépve az idén egyből három remake-kel érkezik: a repülő elefántot hamarosan Az oroszlánkirály és Aladdin követi.
A Dumbó annyiban más, mint a többi, hogy nem csak újrázza, de tovább is gondolja az 1941-es eredetit. A beszélő állatokkal, musical- és részegbetéttel tarkított animációs film alig egyórás volt; nem is a története, hanem a bája miatt emlékszünk rá. Úgy végződött, hogy a kiselefánt felülkerekedik félelmén és az őt kinevetőkön, megtanul repülni, és messze földön híressé válik. Jelen dolgozat itt nem ér véget: a hatalmas attrakció felkelti a kapzsi befektetők figyelmét, a sztárrá váló főhős pedig saját képessége rabjává válik – ahhoz, hogy visszataláljon mamájához, azt kell megtanulnia, hogy több ő, mint egy repülő elefánt.
A Dumbó Burton szerzői vallomásának is beillik: a Támad a Mars! és az Ollókezű Edward alkotóját felvásárolja egy gonosz, csak a profittal törődő vállalat és arra kényszeríti, hogy egy, a Disneylandre feltűnően hasonlító szórakoztatóparkban parádézzon. Burton, azaz Dumbó azonban másra vágyik: haza akar találni, oda, ahonnan elindult – ahol az lehet, aki akar, és nem mások érdekét kell szolgálnia. A rendező elmúlt tíz évben rendezett lélektelen borzalmainál a Dumbó egyértelműen jobb, szórakoztatóbb, ötletesebb – attól korábbra, a Nagy Halig vagy az Ed Woodig pedig nincs értelme visszamenni.
Forgalmazza a Fórum Hungary
