Rejtélyes betegség terjed a Svédországban letelepedési engedélyre váró traumatizált gyerekek között. Az orvosok jobb kifejezés híján „rezignációs szindrómaként” emlegetik a katatón állapotot, amelybe a betegek süllyednek, feltehetően azért, hogy kizárják tudatukból a megpróbáltatásokat. Gyógyír nincs, sok gyerek és kamasz évekre kómába esik. A Koszovóból Svédországba menekült Demiri család két lánygyermeke is beteg – nem tudnak szüleik féltő gondoskodásáról, a bevándorlási hivatal hideg részvétlenségéről és a svéd tanárok és gyerekorvosok együttérzéséről. Öccsük, Furkan eközben másfajta szabaduláson töri a fejét: használt autóalkatrészekből űrhajót épít, amellyel reményei szerint visszahozhatja „a Marson rekedt” testvéreit.
Dea Gjinovci ezt a két gyökeresen eltérő szálat – a részvéttől sem mentes, nyomasztó valóságot és a sci-fitől ihletett, neonfényes fantáziát – igyekszik egybeszőni szívmelengető dokumentumfilmjében. Legjobb pillanataiban sikerül megragadnia a vágyott új haza hidegségét és melegségét (ez Maxime Kathari gyönyörű képeinek érdeme is), valamint a bizonytalanság és múltbeli traumák közepette is összetartó család napi rutinját. A végeláthatatlan sorban állás, a kedélyes vacsorák és az öntudatlan Ibadeta és Djeneta mosdatásának keresetlen képei azonban nehezen békíthetők össze a szinte játékfilmes megformáltságú Mars-misszióval – bár értjük a metaforát. Furkan is csak a maga módján menekül az elviselhetetlen valóság elől. Gjinovci nem bízza rá teljesen a filmjét a szeretnivaló és erős Demiri családra, pedig ők egyedül még sűrűbbé és erőteljesebbé tették volna.
Az idén online megrendezett 17. Verzió Emberi jogi Dokumentumfilm Fesztivál programja ide kattintva érhető el, a film pedig itt.
