Kevés olyan, az evangéliumokon alapuló mű van a filmtörténetben, amely nem azzal foglalkozik, hogy saját, pontosabban az alkotók pozícióját meghatározza az Újszövetség mellett vagy ellenében, hanem gondol is valamit róla, netán gondolkodásra akar serkenteni – és ehhez nem saját, öncélú fantazmagóriákból indul ki, hanem abból a szellemiségből, ami az intézményesített egyházak kétezer éve ellentmondásos tevékenysége dacára is sugárzik Krisztus tanításából. Garth Davis (Oroszlán) filmje, minden hiányossága mellett is, ezek közé tartozik.
Nem meséli el újra és részletesen az ismert történetet,
hanem azokat a csomópontokat ragadja meg a megfeszítéshez, majd a feltámadáshoz vezető úton, amelyek a film cím- és főszereplője spirituális eszmélésének, fejlődésének, lelki újjászületésének leglényegesebb állomásai – szembeállítva mindezt a Messiás férfi követőinek, a későbbi apostoloknak a tanításokat illető teljes értetlenségével. A megrajzolt kép szerint ugyanis mindenki privát vélelmeit vetíti bele az Isten országát ígérő Tanító szavaiba – nemzeti ébredést, saját elgondolás szerinti igazságtételt, a szenvedések haladéktalan megszüntetését, a veszteségek jóvátételét –, s a megváltást kívülről várja. Tökéletes összefoglalása ennek a jeruzsálemi bevonulás jelenete. Az éneklő, ünneplő, zajongó tömegben Máriát leszámítva valójában senki nem Jézusra figyel, hanem saját külön bejáratú mennyországát ünnepelgeti. Ő meg valahol az agora sarkában mond valamit egy értetlenül bámuló főpapnak (mellesleg a film talán legfontosabb mondatait), amit senki nem hall, majd széttöri a beszennyezett oltárt, és földre dobja a kiüresedett szertartás ürügyévé lefokozott Tórát. A helyzetben (és persze saját életében) jelen sem lévő tömeg csak arra lesz figyelmes, hogy a templomszolgák gyorsan lefogják az őrjöngő idegent (hogy is lehetne a kufárokat kiűzni a mindenkori templomból?) – és mindenki legnagyobb megdöbbenésére nem történik meg a remélt, azonnali, ingyenes üdvözülés. A sok heves természetű és saját, mindenki másénál különb igazságától eltelt férfi közt egyedül a magdalai nő érti meg, hogy Isten országát nem kívül kell keresni, sőt nem kell keresni egyáltalán, mert az legbelső, ám megtagadott, elfojtott, követelőző egónknak feláldozott valóságunk maga. Elég könyörületet tanúsítani, amikor másoknak szüksége van rá, elég szolgálni, amikor mások szenvedését az enyhíti. Egy másik kulcsfontosságú jelentben az igét hirdetni elküldött
Péter rohanna a városba szónokolni, ám a vele tartó Mária miatt megállni kényszerül,
mert az asszony számára fontosabb a beszédnél, hogy vizet vigyen egy rómaiak által elpusztított falu haldoklóinak (akiknek megjelenítésében egyértelműen az elmúlt századok megannyi népirtása idéződik meg) s részvéttel segítse át őket a halálba. A szimpatikus rajongóként bemutatott s árulásával az isteni beavatkozást kikényszeríteni akaró Júdás érti meg a legkevésbé azt, ami Mária számára teljességében kibontakozik: Isten remélt országát nem az emberek számára, hanem az emberekben lehet csak megnyitni. Talán ilyen egyszerű a megváltás.
Mária Magdolna – 1. magyar feliratos előzetes
Országos bemutató: 2018. március 29. A MÁRIA MAGDOLNA autentikus és emberi portré a történelem egyik legrejtélyesebb és leginkább félreértett alakjáról. A bibliai életrajzi film a fiatal Mária (Rooney Mara) történetét meséli el, aki a saját útját keresi az életben. Úgy érzi, a kor hierarchiája megfojtja őt, és ezért elhagyja kis halászfaluját és családját, hogy csatlakozzon egy új, radikális társadalmi mozgalomhoz.
A kézenfekvő feminista olvasat csak a történet külső vázát éri el.
Bár ahogy mást, úgy a legelőször Mária által észlelt feltámadást sem érti a továbbra is, máig is csak koncepciókban gondolkodni képes leendő egyházfő, Péter (és minden utóda), míg a férfiakkal egyenrangúnak nem tekintett (sőt, az egyház teljesen alaptalan hagyományában másfél évezreden át egyenesen prostituáltnak tartott) nő képes befogadni a személyesség – a 21. században is mindennél aktuálisabb, mind a vallási, mind a civilizációs kereteket provokatívan szétfeszítő – üzenetét, mégis, a női szenvedéstörténetnél többről van szó. Itt nem lehet nem állást foglalni a szeretet, megbocsátás, megtisztulás szavak valódi értelme tekintetében. A nem csak az evangéliumokból származó, de annak szellemiségét hordozó filmbéli példabeszédekből világosan kirajzolódik az emberlét fundamentuma.
A Mária Magdolna meglehetősen lassú sodrású,
mértéktelenül sok és ilyen mennyiségben dagályosnak ható zenét alkalmazó film.
Nem tudja mellőzni a szenvedés és a könnyek esztétikus bemutatását, a lenyűgözően fenséges természeti képek és a határozott mimikájú, közeliben mutatott arcok váltakozására épülő plánozása kiismerhetővé és egysíkúvá válik, s (ellentétben a főszerepre minden ízében tökéletesen ráhangolódott Rooney Marával) a Joaquin Phoenix által megformált, minden eddiginél hitelesebb, emberibb, valóságosabb, egyszerűbb Jézus sincs megtisztítva egészen a teátrális modorosságoktól. Mégis jelentős mű, amely kudarcos oldalaival együtt is megszólító erővel teszi fel az emberi létezés alapkérdéseit – nem csak elkötelezett keresztények számára. Sőt.
