Kicsit vicces, kicsit kínos és nagyon erőltetett: elég gyenge lett az új magyar sorozat

  • Gera Márton
  • 2018. április 1.

Mikrofilm

Hiába játszanak tehetséges színészek A Tanárban, ha nincs mit.

Valószínűleg nincs ember, aki ne örülne annak, hogy a magyar tévésorozat-gyártás az utóbbi években elkezdett felébredni hosszú évekre elhúzódó álmából, és végre itthon is készülnek szériák. Még ha ezeknek a jelentős része csupán erős jóindulattal nevezhető értékelhető próbálkozásnak, hiszen amikor olyan sorozatokkal jönnek elő a csatornák, mint amilyen például A mi kis falunk vagy a Csak színház és más semmi volt, akkor nehéz mást mondani. Ettől függetlenül persze az elmúlt években született meg a harmadik évadra igen erőssé váló Terápia, és a szintén HBO-s Aranyélet is azt bizonyította, hogy lehet itthon is jó zsánersorozatot készíteni, maffiózóstul, üldözéses jelentestül, mindenestül.

false

 

Fotó: RTL Klub/A Tanár

Szóval ma már közel sem csak gyatra minőségű darabok készülnek nálunk, ehhez képest elég nehéz megérteni, hogy a legnagyobb tévécsatorna miért egy remake-t készít, immáron zsinórban harmadjára. Mert ahogy A mi kis falunk és a Válótársak, úgy a tegnap elindult A Tanár is megvásárolt termék, vagyis a magyar írók fogták magukat, és elkezdték átdolgozni a német Der Lehrer epizódjait. Ezt pedig tényleg szó szerint kell érteni: az első rész alapján a készítők valahol az írószoba előtt lerakták a kreativitásukat, és csupán a fordítói készségüket vették elő, aminek az lett az eredménye, hogy a nyitóepizód szinte szóról szóra megegyezik a német széria második évadának nyitányával, sőt, még a nevek is hasonlóak. Nem mintha a közel tíz éve futó Der Lehrer ne volna szerethető sorozat: nemrégiben adták itthon is (Tanárok gyöngye címen futott), így már mi is tudhatjuk, hogy a német széria okosan feszeget fontos témákat (iskolai integráció, bullying), miközben alapvetően mégiscsak egy könnyed sulis sorozat, amelyben ott vannak a műfaj szokásos toposzai, a kamaszszerelemtől a tanári szobában zajló vívódásokig.

Csakhogy mindaz a lendület és lazaság, ami a német eredetiben megvan, fájóan hiányzik a magyar verzióból. Mert valójában nem is az a legfőbb gond, hogy szimplán megismétlik a Der Lehrer második évadának első részét (az örökbe fogadott diákról szóló cselekmény hathat újdonságként, elvégre nem minden néző látta a német sorozatot), hanem az, hogy mindezt bármiféle önreflexió és a magyar valóságra tett utalás nélkül teszik. Ma egyszerűen nem lehet olyan sorozatot csinálni Magyarországon, amelyben a főszereplő simán, mindenféle irónia nélkül elmondja, hogy azért „ment tanárnak, mert jó a fizetés”. Vagyis lehet csinálni, de akkor az rémesen cikinek fog tűnni, és azt mutatja meg, hogy az alkotók az itthoni valóságot hírből sem ismerik, vagy csak nem merték átírni a német dialógust. Hogy melyik a rosszabb, azt mindenki döntse el maga.

false

 

Fotó: RTL Klub/A Tanár

Pedig A Tanárban akad egy-két jobb mondat, néhány értékelhető poén (ez leginkább a fiatal szereplőktől jön, akik láthatólag élvezik a szereplést), ám a német sorozatban egyáltalán nem tapasztalható komolykodás elég rosszul áll a szériának, és inkább kínossá teszi azt. Nehéz megérteni ugyanis, hogy minek kell kihangsúlyozni a drámai elemeket patetikus zenével, elhalkuló szereplőkkel, ha azt enélkül is venné a néző. Ehhez még jönnek olyan érthetetlen megoldások, mint a képernyőre vetített chatablak, ami már pár éve is ciki volt, most meg egyenesen zavaró.

Ami a legrosszabb az egészben, hogy ezzel a szereplőgárdával akár lehetett volna egy jó sorozatot is csinálni, mert Nagy Ervinnek jól áll a hebehurgya főszerep, Elek Ferenc meg szokás szerint ügyesen dob be egy-két megmosolyogtató mondatot epizódszereplőként, és a lassan minden magyar sorozatban feltűnő Anger Zsolt sem volt rossz választás a kissé dilettáns igazgató szerepére. Csakhogy elképzelni is nehéz, miért akarná valaki továbbra is nézni ezt a sorozatot, amelyben vannak ugyan jó színészek, de az alkotói inkompetencia valahogy mindent elnyom.

A Tanárt szombat esténként vetítik az RTL Klubon.

Kövesse a Magyar Narancs filmes blogját, a Mikrofilmet, amely rendszeresen új tartalommal jelentkezik. Ajánlók, előzetesek, toplisták, és még sok minden más a Mikrofilmen!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.