Magyar Narancs: A Magasmentés a második magyar filmje Felméri Cecília 2020-as Spirálja után. Abban Fekete Ernő szinkronizálta, most viszont Kardos Róbert. Találkozott valamelyikükkel?
Bogdan Dumitrache: Nem, ráadásul a Magasmentéshez készült szinkronomat még nem is hallottam. A Spirálban hallható magyar hangom viszont elképesztően jól sikerült: a hangszín, az időzítés, még a lélegzetvételek is stimmeltek, én is alig tudtam megkülönböztetni a saját hangomtól.
MN: A Spirálban magyarul beszélt, csak az akcentus miatt kellett utólag szinkronizálni Önt. A Magasmentésben viszont eleve idegen nyelven vették fel a dialógusait. Színészként megnehezítette a munkáját, hogy a partnereivel nem értették egymást?
BD: A Spirált négy évszakon keresztül forgattuk, volt tehát időm magyarul is megtanulni a szövegem – ezúttal ilyenre nem volt lehetőség. Az, hogy nem beszéltünk egy nyelvet a színésztársaimmal olyan volt, mintha elvették volna az egyik képességemet – közben viszont a többi ettől kiéleződött. Ismertem a forgatókönyvet, nagyjából tisztában voltam tehát azzal hogy mit mondanak, de nem értettem minden szót, nem vettem észre egyből, ha valaki esetleg improvizált. Emiatt viszont a szokottnál is jobban figyeltem a testbeszédre. A jeleneteket többször rögzítettük, így két-három csapó után a legapróbb változás is feltűnt, én pedig képes voltam alkalmazkodni a partnerekhez anélkül is, hogy pontosan tudtam volna, mit mondanak. Mivel nem ismertem a nyelvet, a szokottnál is éberebbnek és felkészültebbnek kellett lennem, ami mindenképpen érdekes élmény volt.
MN: Egyébként szívesen improvizál?
BD: Nem, én ahhoz túl rigorózus vagyok. Legfeljebb próbán imprózok, szeretek a karakterem mélyére ásni, a lehető legtöbb dolgot megtudni róla. Miért viselkedik így? És miért nem úgy? Honnan jött? Mit szeretne? Mire elérkezik a forgatás ideje, tudnom kell ezeket, akkor ugyanis már túl sok egyéb dologra kell koncentrálni.
MN: Fésős András rendező partner volt a figurája feltárásában?
BD: Olyannyira, hogy az első közös próbánkat soha nem fogom elfelejteni. Akkor került rá sor, mikor először érkeztem hosszabb időre Budapestre a forgatás miatt. Előzetesen már beszéltünk telefonon és találkoztunk is, de megegyeztünk, hogy a munka megkezdése előtt leülünk még beszélgetni egy kávézóban. Elmondtam neki, hogy sokat agyaltam a forgatókönyvön és hadd mondjam el a gondolataimat… Mire félbeszakított: ne, ne, ne, hadd mondjam el először én! Felpattant, karon fogott és körbevezetett a városban, megmutatva minden fontosabb helyszínt. Itt él a karaktered, itt találkozunk vele először, ebbe a kocsmába jár. A szemem előtt építette fel az egész figurát, miközben bevezetett az életébe.
MN: Eddigi szerepei többségében egyszerű, esendő, hétköznapi embereket alakított. Félix Sándor, a Magasmentés főszereplője viszont egyfajta szuperhős: száz embert mentett meg az öngyilkosságtól.
BD: Nem tekintettem Félixre szuperhősként – ő ugyanis inkább csak a kívülállók szemében az. Egy apát játszottam, aki egyben egy nagyon zavart ember is a múltja egy sötét foltja miatt. Egy olyan személy, aki folyamatosan megkérdőjelezi magát a különböző szerepeiben, legyen az a szülői vagy a tűzoltói. Hozzám különben is közel állnak az efféle csirke-hősök; azok, akik pusztán félelemből hajtanak végre hősies dolgokat. Ha te vagy Superman és mindenre képes vagy, az unalmas. De itt van Félix: ő maga is fél, tudja, hogy veszélyben van az élete, reszket, de mégis teszi a dolgát – azért, mert félti a fiát, félti a rá bízott emberéleteket. Ez az, ami igazán izgalmas benne.
MN: Karaktere azután sem engedi el az emberek kezét, hogy megmentette őket, továbbra is egyfajta őrangyalként őrködik felettük. Önnel előfordul, hogy nehezen tudja elengedni szerepeit?
BD: Nem, miután befejeztük a forgatás, már ott sem vagyok. Nem rágódom tovább a figurán. A színházzal szemben épp ezért vonz a filmezés: nem kell kétszer ugyanannak a bőrébe bújnom.
MN: Karrierjét mégis a színpadon kezdte.
BD: Miután végeztem a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, egy akkoriban fontosnak számító rendező meggyőzött, hogy menjek Craiovába. Azt ígérte, hogy ott majd ő, Silviu Purcărete és én hatalmas színházat csinálunk együtt – de nem így lett. A rendező meghalt, Purcăretenek nem kellettem, szóval ottragadtam egy kisvárosban, ahol évekig ócska kis darabokban kellett játsszak. Hihetetlenül csalódott voltam, visszatértem Bukarestbe, és a színházzal is felhagytam egy ideig. Aztán újra megpróbáltam, de rá kellett jöjjek, hogy nem nekem való: nem szeretem a próbákat, a kávézgatásokat, hogy lehet, hogy a darabod csak havonta vagy kéthavonta kerül a színpadra, közben ha nem próbálsz eleget, elfelejted a szöveged, a játékod pedig egyre gyengébbé és gyengébbé válik.
MN: Ennek ellenére 2017-ben mégis egy ilyen vállalkozásba fogott: Apollo 111 néven egy privát színházat és bárt alapított Bukarestben.
BD: Mert közel állnak hozzám a művészetek, kiváltképp az előadóművészet. Színházat pedig sokkal könnyebb és olcsóbb csinálni, mint filmet. Azért alapítottam az Apollo 111-et, mert kapcsolatban akartam maradni a színészekkel, a színjátszással. Korábban ugyanis 15 évig foglalkoztam castinggal. De az igazat megvallva ez egy vállalkozás, hozzám pedig a biznisz része közelebb áll, mint a színházi oldala. A kultúra jó hírnevet hoz a vállalkozásnak, a jó név bevonzza a látogatókat, én pedig a hely ügyvezetőjeként végső soron alkoholt árulok az embereknek.
MN: Játszott a romániai HBO Terápia című sorozatában, mely ugyanolyan nagy sikerrel futott ott, mint a világ több tucat országában, köztük Magyarországon is. Ez a legismertebb szerepe hazájában?
BD: Inkább a 2013-as Anyai szívet mondanám. Ebben én alakítom Barbut, aki vétkes egy tragikus balesetben, ezért túlgondoskodó édesanyja mindent megtesz, hogy megmentse őt a börtönből. Calin Peter Netzer mozija olyan időszakban készült, amikor mindenki a román filmekre figyelt. De mégsem ez a legjobb karakter, amit valaha játszottam, csak a leghíresebb.
MN: És melyiket tartja a legjobbnak?
BD: A Tudor nevű főszerepet Constantin Popescu Pororoca című drámájában, akinek eltűnik a lánya, ez pedig az egész családját tönkreteszi. Nagyon erőteljes mozi, kár, hogy senki nem látta.
MN: Számtalan fesztiválon szerepelt, Ön pedig elnyerte érte a legjobb színész díját a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon.
BD: Persze, a fesztiválokon szerették, na de mi a helyzet a hétköznapi emberekkel? A legtöbben csak el akarnak menekülni a valóság elől, beülni egy fekete dobozba és nem törődni azzal, mi van odakinn. Nagyon sok ember mondta már nekem, hogy hallotta, milyen remek film, de nem látta. A legtöbben így vannak vele. Még a barátaim, a családom is – senki nem ment el megnézni.
MN: Constantin Popescu, Cristi Puiu, Cãtãlin Mitulescu, Adrian Sitaru, Corneliu Porumboiu – a román új hullám legnevesebb rendezőivel dolgozott együtt, akik pont erről a fájdalmas valóságról készítenek filmeket, Ön pedig az irányzat legismertebb mozijai közül többen is főszerepet játszott. Mit gondol, mit láttak meg Önben?
BD: Talán csak szerencsém volt. Fiatal voltam, én magam sem tudtam, mit akarok, de valahogy részese lehettem a Puiu által elindított mozgalomnak, amely több évig a nemzetközi érdeklődés középpontjában állt, és színészként rám is döntő hatással volt. Románia ugyanis még mindig egy kis ország, nincsenek hazai blockbusterek. Ha egy rendező beválogat a filmjébe, nem azért teszi, hogy több pénzt csináljon és több nézőt vonzzon. Nem vagyok Brad Pitt, akinek a nevére kétmillió ember áramlik a mozikba – én maximum két embert mozgósítok, saját magam és a feleségem. Szóval ezek a filmek tanítottak meg, hogy a siker és a csillogás helyett a munkám művészeti oldalára koncentráljak. Elmehettem volna Amerikába, hogy kelet-európai terroristákat, meg hasonlóakat játsszak nyúlfarknyi szerepekben. De én inkább Romániát és a művészetet választottam.
MN: Egyáltalán nem vonzza már a tengerentúli karrier és a nagy blockbusterek?
BD: Nem igazán. Soha nem is vettem részt ilyenben, pedig egyszer lett volna rá lehetőségem. A Hideghegy című amerikai mozit Romániában forgatták, nagy felhajtás volt körülötte. Épp diák voltam, sok hallgatótársam ment el a forgatásra, hogy megnézze, milyen egy ilyen hatalmas produkció és a benne játszó sok világsztár. Többüket be is válogatták, de én nem akartam halott katonát játszani, hátha felfedeznek és még höröghetek is egyet, mielőtt kimúlok. Színészként mindig az volt a célom, hogy érzelmeket tárjak fel, történeteket mutassak be, felhívjam a figyelmet bizonyos témákra, amelyek által a néző is kicsit több lesz. Egyfajta tükör vagyok – de manapság senki nem akar tükörbe nézni. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok túl pesszimista.
