„Elmehettem volna Amerikába, hogy kelet-európai terroristákat játsszak, de inkább Romániát és a művészetet választottam”

Mikrofilm

Lazarescu úr halála, Anyai szív, Legjobb szándék, Sieranevada – Bogdan Dumitrache a román új hullám emblematikus filmjeiben tűnt fel, most pedig Fésős András Magasmentés című drámájában alakít tűzoltót, akinek specialitása az olyan öngyilkos-jelöltek megmentése, akik hidakról és magas épületekről tervezik levetni magukat. A közte és karaktere közötti hasonlóságokról, kedvenc filmszerepéről és színházi tevékenységéről is kérdeztük őt.

Magyar Narancs: A Magasmentés a második magyar filmje Felméri Cecília 2020-as Spirálja után. Abban Fekete Ernő szinkronizálta, most viszont Kardos Róbert. Találkozott valamelyikükkel?

Bogdan Dumitrache: Nem, ráadásul a Magasmentéshez készült szinkronomat még nem is hallottam. A Spirálban hallható magyar hangom viszont elképesztően jól sikerült: a hangszín, az időzítés, még a lélegzetvételek is stimmeltek, én is alig tudtam megkülönböztetni a saját hangomtól.

MN: A Spirálban magyarul beszélt, csak az akcentus miatt kellett utólag szinkronizálni Önt. A Magasmentésben viszont eleve idegen nyelven vették fel a dialógusait. Színészként megnehezítette a munkáját, hogy a partnereivel nem értették egymást?

BD: A Spirált négy évszakon keresztül forgattuk, volt tehát időm magyarul is megtanulni a szövegem – ezúttal ilyenre nem volt lehetőség. Az, hogy nem beszéltünk egy nyelvet a színésztársaimmal olyan volt, mintha elvették volna az egyik képességemet – közben viszont a többi ettől kiéleződött. Ismertem a forgatókönyvet, nagyjából tisztában voltam tehát azzal hogy mit mondanak, de nem értettem minden szót, nem vettem észre egyből, ha valaki esetleg improvizált. Emiatt viszont a szokottnál is jobban figyeltem a testbeszédre. A jeleneteket többször rögzítettük, így két-három csapó után a legapróbb változás is feltűnt, én pedig képes voltam alkalmazkodni a partnerekhez anélkül is, hogy pontosan tudtam volna, mit mondanak. Mivel nem ismertem a nyelvet, a szokottnál is éberebbnek és felkészültebbnek kellett lennem, ami mindenképpen érdekes élmény volt.

MN: Egyébként szívesen improvizál?

BD: Nem, én ahhoz túl rigorózus vagyok. Legfeljebb próbán imprózok, szeretek a karakterem mélyére ásni, a lehető legtöbb dolgot megtudni róla. Miért viselkedik így? És miért nem úgy? Honnan jött? Mit szeretne? Mire elérkezik a forgatás ideje, tudnom kell ezeket, akkor ugyanis már túl sok egyéb dologra kell koncentrálni.

MN: Fésős András rendező partner volt a figurája feltárásában?

BD: Olyannyira, hogy az első közös próbánkat soha nem fogom elfelejteni. Akkor került rá sor, mikor először érkeztem hosszabb időre Budapestre a forgatás miatt. Előzetesen már beszéltünk telefonon és találkoztunk is, de megegyeztünk, hogy a munka megkezdése előtt leülünk még beszélgetni egy kávézóban. Elmondtam neki, hogy sokat agyaltam a forgatókönyvön és hadd mondjam el a gondolataimat… Mire félbeszakított: ne, ne, ne, hadd mondjam el először én! Felpattant, karon fogott és körbevezetett a városban, megmutatva minden fontosabb helyszínt. Itt él a karaktered, itt találkozunk vele először, ebbe a kocsmába jár. A szemem előtt építette fel az egész figurát, miközben bevezetett az életébe.

 
Bogdan Dumitrache
Fotó: Sióréti Gábor
 

MN: Eddigi szerepei többségében egyszerű, esendő, hétköznapi embereket alakított. Félix Sándor, a Magasmentés főszereplője viszont egyfajta szuperhős: száz embert mentett meg az öngyilkosságtól.

BD: Nem tekintettem Félixre szuperhősként – ő ugyanis inkább csak a kívülállók szemében az. Egy apát játszottam, aki egyben egy nagyon zavart ember is a múltja egy sötét foltja miatt. Egy olyan személy, aki folyamatosan megkérdőjelezi magát a különböző szerepeiben, legyen az a szülői vagy a tűzoltói. Hozzám különben is közel állnak az efféle csirke-hősök; azok, akik pusztán félelemből hajtanak végre hősies dolgokat. Ha te vagy Superman és mindenre képes vagy, az unalmas. De itt van Félix: ő maga is fél, tudja, hogy veszélyben van az élete, reszket, de mégis teszi a dolgát – azért, mert félti a fiát, félti a rá bízott emberéleteket. Ez az, ami igazán izgalmas benne.

MN: Karaktere azután sem engedi el az emberek kezét, hogy megmentette őket, továbbra is egyfajta őrangyalként őrködik felettük. Önnel előfordul, hogy nehezen tudja elengedni szerepeit?

BD: Nem, miután befejeztük a forgatás, már ott sem vagyok. Nem rágódom tovább a figurán. A színházzal szemben épp ezért vonz a filmezés: nem kell kétszer ugyanannak a bőrébe bújnom.

MN: Karrierjét mégis a színpadon kezdte.

BD: Miután végeztem a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, egy akkoriban fontosnak számító rendező meggyőzött, hogy menjek Craiovába. Azt ígérte, hogy ott majd ő, Silviu Purcărete és én hatalmas színházat csinálunk együtt – de nem így lett. A rendező meghalt, Purcăretenek nem kellettem, szóval ottragadtam egy kisvárosban, ahol évekig ócska kis darabokban kellett játsszak. Hihetetlenül csalódott voltam, visszatértem Bukarestbe, és a színházzal is felhagytam egy ideig. Aztán újra megpróbáltam, de rá kellett jöjjek, hogy nem nekem való: nem szeretem a próbákat, a kávézgatásokat, hogy lehet, hogy a darabod csak havonta vagy kéthavonta kerül a színpadra, közben ha nem próbálsz eleget, elfelejted a szöveged, a játékod pedig egyre gyengébbé és gyengébbé válik.

MN: Ennek ellenére 2017-ben mégis egy ilyen vállalkozásba fogott: Apollo 111 néven egy privát színházat és bárt alapított Bukarestben.

BD: Mert közel állnak hozzám a művészetek, kiváltképp az előadóművészet. Színházat pedig sokkal könnyebb és olcsóbb csinálni, mint filmet. Azért alapítottam az Apollo 111-et, mert kapcsolatban akartam maradni a színészekkel, a színjátszással. Korábban ugyanis 15 évig foglalkoztam castinggal. De az igazat megvallva ez egy vállalkozás, hozzám pedig a biznisz része közelebb áll, mint a színházi oldala. A kultúra jó hírnevet hoz a vállalkozásnak, a jó név bevonzza a látogatókat, én pedig a hely ügyvezetőjeként végső soron alkoholt árulok az embereknek.

MN: Játszott a romániai HBO Terápia című sorozatában, mely ugyanolyan nagy sikerrel futott ott, mint a világ több tucat országában, köztük Magyarországon is. Ez a legismertebb szerepe hazájában?

BD: Inkább a 2013-as Anyai szívet mondanám. Ebben én alakítom Barbut, aki vétkes egy tragikus balesetben, ezért túlgondoskodó édesanyja mindent megtesz, hogy megmentse őt a börtönből. Calin Peter Netzer mozija olyan időszakban készült, amikor mindenki a román filmekre figyelt. De mégsem ez a legjobb karakter, amit valaha játszottam, csak a leghíresebb.

MN: És melyiket tartja a legjobbnak?

BD: A Tudor nevű főszerepet Constantin Popescu Pororoca című drámájában, akinek eltűnik a lánya, ez pedig az egész családját tönkreteszi. Nagyon erőteljes mozi, kár, hogy senki nem látta.

MN: Számtalan fesztiválon szerepelt, Ön pedig elnyerte érte a legjobb színész díját a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon.

BD: Persze, a fesztiválokon szerették, na de mi a helyzet a hétköznapi emberekkel? A legtöbben csak el akarnak menekülni a valóság elől, beülni egy fekete dobozba és nem törődni azzal, mi van odakinn. Nagyon sok ember mondta már nekem, hogy hallotta, milyen remek film, de nem látta. A legtöbben így vannak vele. Még a barátaim, a családom is – senki nem ment el megnézni.

MN: Constantin Popescu, Cristi Puiu, Cãtãlin Mitulescu, Adrian Sitaru, Corneliu Porumboiu – a román új hullám legnevesebb rendezőivel dolgozott együtt, akik pont erről a fájdalmas valóságról készítenek filmeket, Ön pedig az irányzat legismertebb mozijai közül többen is főszerepet játszott. Mit gondol, mit láttak meg Önben?

BD: Talán csak szerencsém volt. Fiatal voltam, én magam sem tudtam, mit akarok, de valahogy részese lehettem a Puiu által elindított mozgalomnak, amely több évig a nemzetközi érdeklődés középpontjában állt, és színészként rám is döntő hatással volt. Románia ugyanis még mindig egy kis ország, nincsenek hazai blockbusterek. Ha egy rendező beválogat a filmjébe, nem azért teszi, hogy több pénzt csináljon és több nézőt vonzzon. Nem vagyok Brad Pitt, akinek a nevére kétmillió ember áramlik a mozikba – én maximum két embert mozgósítok, saját magam és a feleségem. Szóval ezek a filmek tanítottak meg, hogy a siker és a csillogás helyett a munkám művészeti oldalára koncentráljak. Elmehettem volna Amerikába, hogy kelet-európai terroristákat, meg hasonlóakat játsszak nyúlfarknyi szerepekben. De én inkább Romániát és a művészetet választottam.

MN: Egyáltalán nem vonzza már a tengerentúli karrier és a nagy blockbusterek?

BD: Nem igazán. Soha nem is vettem részt ilyenben, pedig egyszer lett volna rá lehetőségem. A Hideghegy című amerikai mozit Romániában forgatták, nagy felhajtás volt körülötte. Épp diák voltam, sok hallgatótársam ment el a forgatásra, hogy megnézze, milyen egy ilyen hatalmas produkció és a benne játszó sok világsztár. Többüket be is válogatták, de én nem akartam halott katonát játszani, hátha felfedeznek és még höröghetek is egyet, mielőtt kimúlok. Színészként mindig az volt a célom, hogy érzelmeket tárjak fel, történeteket mutassak be, felhívjam a figyelmet bizonyos témákra, amelyek által a néző is kicsit több lesz. Egyfajta tükör vagyok – de manapság senki nem akar tükörbe nézni. Vagy az is lehet, hogy csak én vagyok túl pesszimista.

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.