„Mi tette tönkre a régi mozikat? Ki pusztította el őket?“
(Földényi F. László: Mozitemető, Filmvilág filmművészeti folyóirat)
2012 nyarán úgy alakultak a dolgok, hogy két nap leforgása alatt együtt vacsoráztam a három legnagyobb élő és — akkor még — aktív filmrendező közül kettővel. A lengyel város, Wroclaw nagyszerű filmfesztiválja látott vendégül tíz fiatal európai filmkritikust, köztük engem, egy hatalmas, borral és finom felvágottal telepakolt asztalokkal és légkondis moziszobával felszerelt házban. Napközben filmnézés, este meg jöttek a rendezők beszélgetni, egyik nap Tarr Béla, másik nap a mexikói Carlos Reygadas, akinek Post Tenebras Lux című, retinaszaggató és szívfacsaró remekművét pár héttel a cannes-i világpremier után nézhettük meg a sötét, hűvös moziszobánkban, bőrkanapéba süppedve, bögre kávéval a kézben.
Vacsoránál aztán elég jó lett a hangulat, Reygadas belejött a beszélgetésbe, mi meg egy ponton megkérdeztük tőle, hogyan jutott eszébe, hogy a "főhős" egy ponton az erdőben letépje a saját fejét, miért kezdődik a film a tehenek között futkosó kislányával, és mikor volt utoljára multiplexben? Nagyjából semmikor, mert szerinte a multiplexek vetítési hangereje, a popcorn, a tűzfalnyi vásznat beborító robbanások károsítják a néző testét, hallását, látását, gyomrát, agyát.
Elég radikális álláspont.
Ironikus, hogy másnap épp Apichatpong Weerasethakul Hotel Mekong című egyórás mozgóképes meditációját a fesztivál hivatalos részeként egy hatalmas multiplex teremben láttam. Telt házzal ment. Egyébként ezzel a ma élő harmadik legnagyobb filmrendezőt is kipipálhattam: Tarr, Reygadas, Apichatpong.
| ||
De miért jövök elő most ezekkel a sztorikkal?
Egyrészt az ilyesmit jó újra és újra elmesélni, meghallgatni, a cinephilek tartsanak össze ínségesebb időkben is.
Másrészt Reygadas új filmjét, a Nuestro tiempót (angolul: Our Time, magyarul: Mi időnk) rövidesen levetítik Budapesten, moziban, egyszer, magyar felirattal, veszett jó minőségben.
Belülről fénylik
A még mindig csak 47 éves mexikói rendező elsősorban Tarkovszkij, Dreyer, Pasolini nyomdokain haladva semmi máshoz sem hasonlító, lassú, néha szürreális, a hagyományos történetmesélés, egyáltalán a logika alapszabályait teljes természetességgel felülíró, elképesztően erős atmoszférájú, a néző bőre alá kúszó, egyszerre költői és szenzuális filmeket készít, olyan témákról, mint a szerelem, szexualitás, házasság, testi és lelki szenvedés, halál.
Reygadas nem színészekkel, hanem úgynevezett amatőrökkel dolgozik. Állítása szerint olyan filmeket akar készíteni, melyek úgy működnek, mint egy táj látványa, vagy egy olyan festmény, melyet nem kell megfejteni, dekódolni, csak megfigyelni, ha a befogadó nyitott erre a reflektálatlan jelenlétre.
Összesen öt filmet készített 16 év alatt. A nemzetközi művészfilmes közegben első játékfilmjétől, a 2002-es Japóntól kezdve a legnagyobb rendezők között jegyzik. A film egy mexikói férfiról szól, aki felmegy a hegyekbe meghalni, és egy idős őslakos özvegynél száll meg. Japánhoz semmi köze, a filmben nem is említik a szigetországot. A 2005-ös Batalla en el Cielo (angolul: Batlle in Heaven, magyarul: Háború a mennyben) történetét már nehéz lenne röviden összefoglalni: van benne gyerekrablás, gyilkosság, sok szex és egy szenvedésteli zarándoklat.
| ||
A Stellet Licht (Silent Light, 2007) lényegében egy mexikói mennonita anabaptista keresztény közösségben játszódó megcsalástörténetét, ónémet nyelven, csodálatos vizuális világgal, és ahogy a New York Times kritikusa megjegyezte, "belülről fénylő" szereplőkkel. Elhozta Cannes-ból a zsűri nagydíját.
A Post Tenebras Lux — Felhők felett az ég egy természeti képekkel, ördögökkel, családi idillel és családi horrorral teli zabolázatlan, egyszerre önéletrajzi ihletésű és álomszerű remekmű, amibe Reygadas saját otthonát, gyerekeit, feleségét is belekomponálta.l
Legutóbbi filmjéről, a Mi időnkről inkább nem írok semmit, de az előzetest idemásolom.
Hogy megérezzük ezt a sajátos filmstílust, idézem még Nagy V. Gergő pazar kritikáját: Reygadas „az érzéseinket uralni, a világot pedig re-prezentálni kívánó filmezéssel szemben — melyet Reygadas unilaterális mozinak hív — ez a mexikói költő az élet prezentálására, személyes érzetek megosztására törekszik, mert úgy hiszi, hogy ekként hozzáférhet valamiféle valósághoz. És ennek a valóságnak egyaránt részei az álmok, emlékek, vágyak és projekciók, meg lényegében bármi, ami az életünkhöz tartozik – hiszen a valóság végső soron mindig kontrollálhatatlan, de mi formát adunk neki.”
Mindent IMAX-méretben vetítenék
Mivel az új Reygadas-film egyszeri levetítése mindenképpen az év egyik legfontosabb filmművészeti eseménye az országban — minden hithű cinephil tudja ezt —, felkerestem a felelősöket, mármint rácseteltem Donáth Péterre, ex-magyarhangyás filmforgalmazóra, és a Cinema Niche vetítéssorozat ötletgazdájára.
Magyar Narancs: A Cinema Niche lényege, hogy olyan kortárs hardcore művészfilmeket, fesztivál kedvenceket vetítetek le egyszer, moziban, ami egész Magyarországon összesen pár tucat, esetleg 100 embert érdekel összesen, de őket iszonyatosan. Jól fordítom le a dolgot?
Donáth Péter: Nagyjából, de azért bízom benne, hogy el lehet jutni 400-500-ig, és akkor lehet jövője ennek a projektnek.
MN: Mik az eddigi tapasztalatok? Fix a közönség?
DP: Ez lesz a harmadik hivatalos vetítés, jogot vásárolni, mozikópiát ideutaztatni, filmet lefordítani, termet kibérelni akkora meló és annyi lóvé, hogy a köztes időben csak zárt minivetítéseket tartottunk. Eddig az a 100 ember jár ezekre, akiket említettél.
MN: Milyen hordozóról ment az eddigi két film, és milyenről megy majd a Mi időnk?
DP: 4K-s DCP-t vetitünk, elég érzékeny vagyok az ilyesmire.
| ||
MN: Van olyan felállás, hogy egyszeri vetítésre megéri megszerezni a jogot? Megkapjátok kedvezményesen, ha elmondjátok, kik vagytok és mit csináltok?
DP: Alkudni kell, az biztos, de rendes forgalmazásra csak kábé négyszer ennyiért adnak oda ilyen filmeket, és talán kétszer ennyi néző sincs benne itthon.
MN: Volt eddig a kínai Touch of Sin (Egy kis bűn), és Pablo Larrain The Club című filmje. Most jön Reygadas. Miért pont ezeket a filmeket vetítettétek?
DP: Mindig megy a panaszkodás, hogy ezt meg ezt a filmet miért nem lehetett moziban megnézni — úgy gondoltuk, hátha ebből összejön egy akkora társaság, akiknek megéri elhozni ezeket a filmeket, én meg még a Netflixel is ledealelném a mozijogokat... Miért pont ezek? Egyszerű. Sok fesztiválon járunk, megnézünk mindent, amit lehet, és ezek lettek a kedvenceink. Ráadásul ezeket a filmeket külföldön rommá ünneplik, beszédtémát adnak, nálunk meg még csak nem is hiányolja senki őket.
MN: Én hiányolom, de ez tényleg kevés. Az előző Reygadast, a Post Tenebras Luxot még nyolcszor levetítette a Cirkó meg a Művész — Aranypálmára jelölt és rendezői díjas filmről van szó —, de a Mi Időnknek már se híre se hamva, és ahogy végignézek az úgynevezett művészfilmes kínálaton, valóban eléggé kilógna a választékból. Vannak ötleteid, ez miért alakult így nálunk?
DP: A Cirkó forgalmazta a Post Tenebras Luxot, úgyhogy minden tisztelet és szeretet jár neki. Egy ilyen filmmel a forgalmazó olyan munkát ad magának, ami mocsok nehezen térül meg. A Mozinetet és a Szeretet nélkült is említhetném. Lehetne sorolni, hogy kik és mit rontottak el, hogy ilyen tragikus legyen a helyzet ezen a téren, de nem biztos, hogy van értelme. Viszont az biztos, hogy a helyzeten egyáltalán nem segít, hogy azok a barátaim, akiket érdekelne egy ilyen esemény, többségükben külföldön élnek. Az is kemény, hogy a Magyarhangya hozza a jobbnál jobb filmeket (Burning, I don’t care), de a számot ott se mutatják, hogy megérné a hagyományos forgalmazás.
| ||
MN: Gondolom, nagyobb állami vagy uniós támogatásnál nem kellene az artfilm-forgalmazóknak megpróbálni minél több bevételt beszedni a piacról is minden egyes filmmel. Ez segítené a kockázatvállalást.
DP: Ez így van, és a Cinema Niche-t még a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta tavaly. De ettől meg nem oldódik meg a probléma. Az a közönség dolga, hogy érdeklődjön az értékes cuccok iránt, ha megvan a belső igény, akkor ne elégedjen meg a középszerű filmekkel. Nekünk pedig az, hogy meghozzuk a kedvüket.
MN: Tehát el kellene jutni ezeknek az egyszeri Cinema Niche-vetítéseknek 400 nézőig, hogy a koncepció fenntartható legyen. Mit gondolsz, milyen hosszú ez az építkezés és mi kellene még hozzá?
DP: Rohadt fontos, hogy ennyi nézővel lehet csak akkora termet kibérelni, ahol elég nagy a vászon a fullos élményhez. Én mindent IMAX-méretben vetítenék, ha lehetne. Londonban és Berlinben is óriási élmény a fesztiválon, hogy a legeldugottabb friss díjnyertes vagy éppen a felújított régi filmek is az IMAX-teremben mennek. Csak az kéne mindehhez, hogy belássák azok, akiknek fontosak ezek a filmek és a moziélmény, hogy ez nem fog magától menni. Egy kis réteg vagyunk, ha szeretnénk, hogy legyen ilyen, akkor fejezzük ki a támogatásunkat jeggyel, és azzal, hogy a spanoknak szólunk róla.
A Mi időnket április 8-án hétfőn este vetítik a Toldi Moziban. A Facebook-eseményért ide kell kattintani.
