Magyar Narancs: A Drótban Omar szerepe tette híressé, de az olyan sorozatfigurák, mint Chalky White a Gengszterkorzóban és Freddy Knight az Aznap éjjelben is fontos állomásai a pályafutásának. És ezzel el is érkeztünk a Lovecraft Country apafigurájához.
Michael K. Williams: Ha most visszanézek a szerepeimre, azt kell látnom, hogy ezek a férfiak nem önmagukban állnak, hanem valamennyihez tartozik valamilyen nagyon is égető társadalmi kérdés, amellyel így-úgy, de meg kellett küzdeniük. Chalky szembetalálta magát a rasszizmussal, a Ku-Klux-Klannal, a fehér felsőbbrendűséggel, Freddy a tömeges bebörtönzéssel és annak hatásaival, Omar figurája pedig a rendszerszintű jelenségeket egy helyi közösségen belül mutatta fel. Akit a Lovecraft Countryban játszom, a felsorolt alakoknak, illetve az általuk cipelt nehézségeknek, társadalmi egyenlőtlenségeknek egyfajta egyvelegét adja.
MN: Zavarja, ha afroamerikaiként ezek a szerepek szinte maguktól megtalálják?
MKW: Az első, amit egy munka kapcsán megnézek, hogy jó-e a forgatókönyv. Színész vagyok, a lehető legjobb történeteket keresem. De persze fekete férfiként fekete emberek történetét mesélem el, olyanokét, akik úgy néznek ki, mint én. Én ezt kiváltságnak veszem. Ahogy azt Nina Simone mondta, akire mint mentoromra tekintek: „A művész kötelessége, hogy azokról az időkről mondjon valamit, amelyeket megél.” Ugyanakkor nem akarok az a fickó lenni, aki színészként állandóan a nagybetűs fekete sorsokat cipeli. Olyan sztorikban utazom, amelyek mindenkit érintenek, és én ezekben történetesen a fekete ember nézőpontját képviselem. A Lovecraft Country azonban mindenekelőtt egy család története. Olyan szobákba nyitogatunk be, amelyek minden családban megvannak. Abba a szobába, ahová a titkokat zárják el. Jó, a mi szobánkban azért van egy jó adag természetfölötti rémség is. Odakint pedig mindeközben dúl a rasszista Jim Crow-törvények világa. A Freeman család tagjai, amikor megismerjük őket, már túl vannak a tulsai mészárláson, és épp Chicago déli részén élnek, mely maga is egy háborús zóna. Mellbevágó látni, hogy alig változott itt valami a negyvenes évek óta. A rendszerszintű problémákra gondolok, ezekkel élünk együtt mind a mai napig.
MN: Amikor a Lovecraft ihlette szörnyek feltűnnek a sorozatban, az ember fellélegzik, hiszen azok csak írói kitalációk, a közelébe sem érnek a Jim Crow-korszak rasszista realitásainak.
MKW: Egy háromfejű szörnynyel néz szembe ez a fekete család. A rasszizmus az egyik feje. Két világ találkozik, a kitalált horror és a valódi. Amikor elolvastam a forgatókönyvet, nem volt nehéz mindenféle szörnyűséget belelátnom a szörnyalakokba: a szegregációt, a MeToo-t, a pedofíliaügyeket és így tovább, mindent, amit a társadalom árnyoldala kitermel, minden szörnyűséget, amit csak ember tehet emberrel. Persze, azért nekem is tudott újat mondani a sorozat: mielőtt a rasszista fehérek üldözőbe veszik a Freeman família tagjait, szóval a nagy menekülésjelenet előtt az ifjabb Freeman megkéri George nagybátyját, mesélje már el neki, miért is fehér a Fehér Ház. Erre ő azt feleli, a rabszolgákkal festették fehérre, miután a britek az 1812-es háborúban felégették az épületet. Amikor pedig újjáépítették, ezzel palástolták az égésnyomokat. Nem tudom, igaz-e vagy sem, amit George nagybácsi mond, de a fenébe is, válasznak azért elég jó!
MN: A lovecrafti horrorral hogy áll?
MKW: Annyira nem ástam bele magam a munkásságába, hogy joggal mondhatnám magam rajongónak, de nagyon bírom azt a világot, amely a sorozatban is megjelenik. Ha a kedvenc szörnyem érdekli, az élőhalott indián az egyik.
MN: Magának az 1890 és 1937 között élt Lovecraftnak sem kellett a szomszédba menni némi rasszizmusért. Úgy tartják, még a saját korának mércéje szerint is kifejezetten rasszista nézeteket vallott.
MKW: Hát, nem mondhatom, hogy rajongója lennék a gondolkodásmódjának, de végül is mindenkinek joga van azt gondolni a világról, amit jónak lát. Neki azonban sikerült valami olyat alkotnia, ami mind a mai napig érdemes a feldolgozásra. Nem tudok róla, hogy szándékosan bántott volna színes bőrűeket, nem tudom, volt-e felelőssége bármilyen rasszista tett előidézésében. Nem olvastam nagyon utána, de azt az egyet tudom, hogy bármi is járt a fejében, azt végül művészetté tudta transzformálni. Mi, művészek nemcsak azért vagyunk, hogy csak csinos történeteket meséljünk, a rondákat is el kell mondani. Az pedig biztos, hogy ő szépségesen ronda történeteket írt, és ezeket érdemes újra elmondani.
A sorozatról a Visszhang rovatban írunk.
