Rita Hayworth, a negyvenes évek végzet asszonya, a Gilda című noir ellenállhatatlan Gildája így foglalta össze keserű élettapasztalatát: „Minden férfi, akit csak ismertem, Gildával feküdt le… de velem kelt fel.” A negyvenes éveiben járó Frances Ethel Gumm sem a levegőbe beszél, amikor élete alkonyán egy tévéműsorban kifakad: „Esténként egy órán át vagyok csak Judy Garland!” Azoknak szól ez a mondat, akik eddig valamiért nem sejtették, milyen pokoli nehéz volt egy életen át Judy Garlandnak lenni, s ők nem lehetnek mások, csak a nagyon későn jövők, hiszen már a film elején valami egészen megbocsáthatatlan történik a kis Judyval: az MGM stúdió második M-je, Louis B. Mayer zaklatja atyáskodva az Óz… díszletei között a kétéves kora óta pályán lévő gyereksztárt. Mayer visszatér még egy szörnyű emlék erejéig, de ekkor már rég Renée Zellwegernél a mikrofon. Londonban járunk, itt még tapsolnak, ha a középkorú, gyógyszerfüggő Dorothy elénekeli az Over the Rainbow-t. És mire elhangzik az örökzöld Óz-sláger az utolsó évében járó sztárt alakító sztártól, két dologban biztosak lehetünk: az egyik, hogy Judy Garlandnak lenni valóban pokoli nehéz volt, hiszen minden képsorával ezt illusztrálja ez az iskolás életrajz; a másik, hogy Zellweger, aki a század elején még a természetességével tüntetett, azóta Oscart érő manírokat növesztett. A Judy még csak nem is az első a hollywoodi dívák angliai alkonyát megörökítő filmek sorában: nemrég Annette Bening volt a Liverpoolba halni érkező Gloria Grahame, és ebben a mezőnyben messze ő a nyerő.
Forgalmazza a Vertigo Média
