Beszélhet-e egy fehér férfi a feketéket érő hátrányos megkülönböztetésről – azaz joga van-e neki elmesélni, mi is az a rasszizmus? Ez talán a Zöld könyvet övező botrányok központi kérdése.
A fekete zongorista, Don Shirley és az italoamerikai kidobólegény, Tony Vallelonga barátságának történetéből utóbbi fia, Nick Vallelonga kanyarított forgatókönyvet. Azt a típust, amit jobb szó híján feelgoodnak szokás nevezni, hiszen figurái, mondandója, világnézete is mind egyetlen gondolat felé mutatnak: az ember alapvetően jó, a világ pedig egy csodálatos hely.
Érthető, hogy mindezzel a fekete közösség – azok, akiket hosszú ideig valóban nem engedtek beülni egy étterembe vagy megszállni egy hotelben – nem feltétlenül ért egyet. Don Shirley utódai például felháborodtak a filmen, mondván, miért egy fehér férfi akarja elmesélni, milyen volt feketének lenni a 60-as évek Amerikájában. Miért van az, hogy több mint 50 évvel a történtek után még mindig a fehérek narratívája erősebb?
| ||
Ne legyenek kétségeink, mindezek a viták feleakkorát sem szóltak volna, ha a Zöld könyv nem tarolja végig a díjszezont. A kritikák nagy része ugyanis inkább annak szól, hogy miért egy ilyen filmet ünnepel a szakma három évvel a Holdfény után. A Zöld könyv ugyanis egyként célozza be azokat, akik csak egy jót szeretnének szórakozni és azokat is, akik szeretnek pár percet gondolkodni a vége főcím alatt. Ugyanakkor tudatosan, s most már tudhatjuk, sikeresen ráment az Oscar- és egyéb díjakat odaítélők kiszolgálására is, hisz a mű láttán akár azt is érezhették, hogy ha a Zöld könyvre voksolnak, egy fontos témára hívják fel a figyelmet. De bízvást kielégül a fehér amerikai átlagnéző is, hiszen a film szerint majdnem mindenkiben van egy kis előítélet, de mindez nem baj, hiszen könnyen túlléphet rajta az ember. A fekete amerikai néző pedig az utóbbi évek legünnepeltebb afroamerikai színészének, Mahershala Alinak örülhet, aki a legközhelyesebb pillanatokban is hátán cipeli a filmet. Akik viszont kicsit komplexebb megközelítésre, vitaindító, magvas mondandóra, a múlt sebeinek felszakítására várnak – na, ők sehol a világon nem lesznek elégedettek. Ritkán indít el ugyanis társadalmi párbeszédet, gyógyulási folyamatot egy film, aminek deklarált célja mindössze annyi, hogy a végén mindenki jól érezze magát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Peter Farelly mozija rossz lenne – a Miss Daisy sofőrjénél, amihez legtöbben hasonlítják, például egész biztosan hatásosabb és szórakoztatóbb is. Farelly megérezte az új idők szelét és azt, hogy a dramedy az új komédia. Míg műfajpárja, Adam McKay A nagy dobásban vagy az Alelnökben ugyanúgy humorizál, mint korábbi filmjeiben, csak épp politikai tartalommal töltve, addig Farelly lesöpörte az asztalról addigi életművét és új szakirányt keresett: a politikailag korrekt rendezőét. A Keresd a nőt vagy az Én és én meg az Irén pont azért voltak viccesek, mert nem is próbáltak megértők és kiegyensúlyozottak lenni.
A Zöld könyv ellenben patikamérlegen méri a rokonszenvet. Nick Vallelonga nagyszájú, de szeretnivaló mamlasz, aki pont csak annyira rasszista, hogy ne haragudhassunk rá és tudjuk, egy öleléstől és vállveregetéstől egyből jó útra tér. Don Shirley pedig az a fajta piperkőc, akin a háta mögött jót nevetünk, de ha ezt más teszi, arra az igazság nevében egyből megharagszunk. Ők ketten utazzák végig az Egyesült Államok déli részét, ahol a feketéket körülbelül annyira fogadják szívesen, mint Spike Lee-t egy Ku-Klux-Klan-gyűlésen. Megtanulják egymástól, hogy az erőszak ugyanúgy nem megoldás semmire, mint az elvonulás eltartott kisujjal. A tanulságok bár közhelyesek, de a film egyáltalán nem unalmas: Mahershala Alit és Viggo Mortensent ilyen látványosan, már-már hivalkodóan jól játszani még nem láttuk, a viccek ülnek, mi pedig a forgatókönyv előírásait szolgaian követve pont ott háborodunk fel vagy érzékenyülünk el, ahol azt kell.
A címet adó Zöld könyvről a filmben valójában nem sok szó esik. Az útmutatót Victor Hugo Green írta, 1937 és 1966 között pedig több mint 22 kiadása jelent meg The Negro Motorist Green Book címmel. Azokat a hoteleket, szállásokat, éttermeket gyűjtötte össze, ahova egy fekete is betérhet anélkül, hogy megvernék, kirabolnák vagy egyszerűen csak ferde szemmel néznének rá. Peter Farelly mintha hasonló, praktikus útmutató szerint rakta volna össze filmjét, erősen odaügyelve, hogy pofonokból, poénokból és drámai pillanatokból is minden oldalnak ugyanannyi jusson. Ám a Zöld könyv pont e miatt az igyekezet miatt nem tud több lenni, mint egy egyszerű szórakoztató mozi, amit bár jó nézni, de témájáról semmit nem mond – hisz gyakorlatilag bármiről szólhatna.
Forgalmazza az ADS Service
