Film

A nyomasztó szörnyeteg, ami még a rendezőt is ideg-összeroppanásba kergette

Az Apokalipszis most és a Végső vágás

Mikrofilm

„Ez a film nem Vietnamról szól. Ez Vietnam” – jellemzi kissé harsányan Francis Ford Coppola az Apokalipszis mostot.

A film valóban egy nyomasztó szörnyeteg, de nem csak a nézőt teszi próbára – egyre húzódó és dráguló elkészítése egyben a stáb passiója is volt. Egy antiháborús film (nemcsak üzenetét, hanem témaválasztását és narrációját tekintve is), mely látszólag az ellenkulturális mozgalmak ellennarratíváját vagy legalábbis az érme másik oldalát mutatja, miközben mélyen le­ereszti gyökereit nevezett mozgalmakba (a cím a hippik euforikus Nirvána most! mottójának nihilista kifordítása, s valóban, mire a film a mozikba került, a hatvanas évek optimizmusának, termékeny társadalmi energiáinak már szépen befellegzett).

A film születése és utóélete is küzdelmes. A forgatásról Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse címmel dokumentumfilm készült, melyből isteninek tetsző csapások sorozata rajzolódik ki – ezek mára a filmet övező mitológia jól ismert elemei. A Fülöp-szigeteki forgatási helyszínt és a felszerelést elemészti az Olga tájfun, Ferdinand Marcos, az ország diktátora egy felkelés leverésére visszakéri a stábtól a kölcsönadott helikoptereket, Marlon Brando elhízva (ezért dönt úgy Vittorio Storaro operatőr, hogy nagyrészt árnyékba burkolózva veszi fel a színészt) és felkészületlenül érkezik a forgatásra (bár ezt utóbb Susan L. Mizruchi, a Boston University professzora a színészről írott könyvében cáfolja: Brando T. S. Eliottal, Hannah Arendttel és vietnami riportkönyvekkel a tarsolyában csatlakozott a stábhoz, és aktívan részt vett a tébolyodott Kurtz ezredes figurájának kidolgozásában).

Apokalipszis így

Apokalipszis így

Fotó: imdb

 

A rendezőt az ideg-összeroppanás küldi a padlóra, a főszerepet játszó Martin Sheent pedig egy ijesztően korai szívinfarktus – a malária sújtotta stáb eközben pedig drogokkal és ivással igyekszik enyhíteni a munka okozta stresszt. A pár hónaposra tervezett forgatás pedig lassanként majdnem másfél évesre nyúlik, a rohamosan hízó költségvetést pedig Coppola saját vagyonából próbálja betömködni, ami pedig további nyomást helyez az ekkor már befutott rendezőre (túl van már A keresztapa első két felvonásán és a Magánbeszélgetésen is).

Már az előkészületeket is vargabetűk tarkították. Coppola produkciós cége, az American Zoetrope eredetileg George Lucast szemelte ki az Apokalipszis most rendezőjének, aki viszont nem akart egy távoli, mérges bogaraktól hemzsegő országban forgatni (a Willard századost Kurtz megölésével megbízó fiatal tisztet róla nevezte el a rendező – véletlenül éppen a hamvas Harrison Ford játssza). Lucas Az algíri csata mintájára olcsó, 16 milliméteres nyersanyagra rögzített féldokumentumfilmként tervezte elkészíteni a filmet – kaliforniai helyszínen.

Nem sokkal később pedig a háborús film helyett inkább saját sci-fi szerelemgyermekét, a Star Warst választotta. Innen vette át a feladatot Coppola. Willardot sem volt könnyű megtalálni: olyan nagy nevek passzolták a szerepet, mint James Caan, Steve McQueen, Jack Nicholson és Al Pacino – Harvey Keitel pedig már megkezdte a forgatást, amikor az elégedetlen Coppola kirúgta, és Martin Sheent vette fel a helyére.

Maga a forgatókönyv John Milius munkája, aki egyik tanára kihívására válaszolva írta azt Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényéből, melyet az irodalomtudományi köz­meg­egyezés adaptálhatatlannak tartott. (Ezzel együtt Nicholas Roeg 1995-ben egy nem is érdemtelen tévéfilm erejéig tett egy kísérletet rá John Malkovichcsal Kurz szerepében, illetve a küldetésre induló Tim Rothtal). Miliust mindenesetre lenyűgözte a vietnami háború – a cselekményt így Belga Kongóból a délkelet-ázsiai országba helyezte, de a folyó és a (belső) utazás allegóriáin alapuló, epizodikus szerkezetet érintetlenül hagyta.

Apokalipszis úgy - Coppola vezényel

Apokalipszis úgy - Coppola vezényel

Fotó: imdb

 

Épp ez teszi olyan különössé a filmet, mely nem követi a hagyományos amerikai háborús filmek stilisztikai és narratív mintáit. A második világháborúról szóló filmek még tiszta morális koordináta-rendszerben helyezhették el „az amerikai fiúkat”, akik a nácizmus mételye ellen küzdöttek, és epikus végső csatában gyűrték le a zsarnokságot (az egyetlen ilyen hangvételű vietnami háborús film a klasszikus western mintára készült 1968-as Zöldsapkások volt, amit John Wayne hozott tető alá az amerikai harci morál fűtésére). Ezekkel ellentétben a vietnami háború ábrázolása lényegesen ellentmondásosabb, zaklatottabb.

Odahaza nehéz volt védeni a pénzt és amerikai életeket felemésztő háborút, mely felperzselte a délkelet-ázsiai országot, és több százezer vietnami civil életét követelte – egyes történészi vélekedések szerint a technikai fölénnyel bíró amerikai sereg bukását végül a hátország háborúellenes mozgalmai és a kedvezőtlen médiavisszhang okozta. A vér pedig még alig száradt fel, máris jöttek a kritikus vietnami tematikájú munkák: Hazatérés, A szarvasvadász, Rambo – Az első vér, A szakasz, Acéllövedék.

Az Apokalipszis most még közülük is kitűnik sötétbe tartó, lassan felbomló narrációjával és pszichedelikus látványvilágával. A vietnami szemszöget Coppola és Milius még teljesen kiiktatja: a Vietkong katonáit nem is látjuk, a helyi civilek pedig rémült, zavarodott masszaként tűnnek fel. Bár sokat elárul üres tekintetük, ahogy a megvadult jenkiknek vetkőző playmate-eket nézik a film egyik jelenetében – egy pillantás az amerikai kultúrára a Másik nézőpontjából.

Coppola egyébként is hajlik arra, hogy csúfot űzzön az amerikai populáris kultúrából – melynek csúcsát a filmben a Playboy és a szörfözés jelentik –, és még a háborút is a szórakoztatás nyersanyagának tekinti (erre utal a rendező filmhíradós cameója). Az alkotókat sokkal jobban izgatja a sajátjaik tébolya, hogy hogyan veszti el identitását a „mi kutyánk kölyke”, hogyan válik rettenetesen felismerhetetlenné, alkalmatlanná a civil életbe való visszatérésre.

A háború logikája olyannyira kifordul, hogy a hadsereg egy amerikai katonát bíz meg egy másik amerikai katona meggyilkolásával – itt már sejthető, hogy elmarad majd a kapitalista és a kommunista eszme heroikus egymásnak feszülése, szabadság és zsarnokság csatája.

Willard Kurtzig vezető folyami hajóútja borzongató odüsszeia vagy inkább dantei pokoljárás – egyre mélyebbre hatol a háború bugyraiban, ahol az őrület egyre vadabb formákat ölt (napalmtámadás közepette szörföző jenkik, parancsnok nélkül maradt, tébolyba süllyedt utolsó amerikai előőrs, fákon himbálózó testek), miközben maga Willard is lassan elveszíti önmagát, és már nem tudja, hogy a rettegett Kurtz szörnyeteg-e vagy próféta.

(Sokat elárul, hogy az apokalipszis szó nemcsak az általunk ismert világ végét, hanem revelációt, az igazság feltárulását is jelenti.) Mire a maga körül istenkultuszt működtető Kurtz udvartartásáig érünk, a film végérvényesen kifordul önmagából: már régen nem a háborút, hanem valamiféle absztrakt, perverz rítust látunk, mely az ezredes és a bivaly szertartásos leölésében éri el tetőfokát (a film ambivalens lezárása erősen megosztja a közönséget, Coppola állítólag forgatás közben találta ki, mert nem volt megelégedve Milius befejezésével).

Mindennek megjelenítéséhez Vittorio Storaro operatőr egy rosszul sikerült LSD-trip vizuális hatását igyekszik reprodukálni, s így újabb szállal kapcsolja a filmet az ellenkultúrához, melyet az Apokalipszis most egyszerre gúnyol ki és szív magába, amellett érvelvén, hogy a szisztematikus ölés mindenképp álla­tot csinál az emberből, és Amerikának tulajdonképpen semmi keresnivalója egy távoli ország belső konfliktusában.

A pokoljárást Willarddal együtt épp az egyik legbékésebb és
-hippiszerűbb figura éli csak túl: Dennis Hopper beszívott és fellengzősen fecsegő fotóriporterét nehéz nem hippikarikatúrának látni, és a Manson-gyilkosságra elejtett röpke utalás sem az otthoni szubkultúra legelőnyösebb arcát mutatja.

Az Apokalipszis most az utómunkák befejeztével sem tudott békében nyugodni. Coppola anno egy 139 perces verziót mutatott be Cannes-ban, mely ugyan elnyerte az Arany Pálmát, de a rendező nem volt elégedett a végeredménnyel (érdekes módon az 1980-as legjobb filmnek járó Oscar-díjra nem találták érdemesnek, a szelídebb Kramer kontra Kramer lett a befutó). 2001-ben állt elő a 202 percesre bővített Redux-változattal – ez viszont már helyenként szétesett a gigászi hosszúság miatt. Coppola saját bevallása szerint a film új, 183 perces, digitálisan felújított Final Cut verziója áll a legközelebb az eredeti elképzeléséhez, s ennek bemutatásával talán végre békére lel ez a nyugtalanító, szabálytalan filmmonstrum.

A Végső vágást forgalmazza a Pannonia Entertainment.

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.

Delejező monstrum

Egy magyar regény, amelyben alig van valami magyar. Bartók Imre legújabb – nem is könnyű összeszámolni, hányadik – könyvének főszereplője a harmincas évei elején járó francia Damien Lazard, aki két év alatt szinte a semmiből robban be a nemzetközi profi sakkvilág szűk elitjébe, üstökösszerű felemelkedése már a világbajnok kihívóját sejteti.

Szenes Zoltán volt vezérkari főnök: A NATO-nak át kell vennie a drónvédelemmel kapcsolatos ukrán tapasztalatokat

A NATO alapvetően jól reagált az orosz csali drónok lengyelországi berepülésére, de az eset rávilágít arra, hogy a szövetség még nem készült fel a dróntámadásokra. A NATO-t politikai széttagoltsága is hátrányba hozza az orosz hibrid hadviselés elleni védekezésben – erről is beszélt nekünk a védelmi szövetség déli parancsnokság volt logisztikai főnöke.

„Előbb lövetem le magam, mint hogy letérdeljek”

Az elmúlt fél évben háromszor is országos hír lett Szolnok ellenzéki – MSZP-s – polgármesterének fellépéséből, egy tömegverekedés után például Pintér Sándor belügyminisztertől kért rendőröket a közbiztonság javításáért. Fideszes elődje örökségéről, Szolnok helyzetéről és a nagypolitikáról kérdeztük a 43 éves városvezetőt.