Film

A nyomasztó szörnyeteg, ami még a rendezőt is ideg-összeroppanásba kergette

Az Apokalipszis most és a Végső vágás

Mikrofilm

„Ez a film nem Vietnamról szól. Ez Vietnam” – jellemzi kissé harsányan Francis Ford Coppola az Apokalipszis mostot.

A film valóban egy nyomasztó szörnyeteg, de nem csak a nézőt teszi próbára – egyre húzódó és dráguló elkészítése egyben a stáb passiója is volt. Egy antiháborús film (nemcsak üzenetét, hanem témaválasztását és narrációját tekintve is), mely látszólag az ellenkulturális mozgalmak ellennarratíváját vagy legalábbis az érme másik oldalát mutatja, miközben mélyen le­ereszti gyökereit nevezett mozgalmakba (a cím a hippik euforikus Nirvána most! mottójának nihilista kifordítása, s valóban, mire a film a mozikba került, a hatvanas évek optimizmusának, termékeny társadalmi energiáinak már szépen befellegzett).

A film születése és utóélete is küzdelmes. A forgatásról Hearts of Darkness: A Filmmaker’s Apocalypse címmel dokumentumfilm készült, melyből isteninek tetsző csapások sorozata rajzolódik ki – ezek mára a filmet övező mitológia jól ismert elemei. A Fülöp-szigeteki forgatási helyszínt és a felszerelést elemészti az Olga tájfun, Ferdinand Marcos, az ország diktátora egy felkelés leverésére visszakéri a stábtól a kölcsönadott helikoptereket, Marlon Brando elhízva (ezért dönt úgy Vittorio Storaro operatőr, hogy nagyrészt árnyékba burkolózva veszi fel a színészt) és felkészületlenül érkezik a forgatásra (bár ezt utóbb Susan L. Mizruchi, a Boston University professzora a színészről írott könyvében cáfolja: Brando T. S. Eliottal, Hannah Arendttel és vietnami riportkönyvekkel a tarsolyában csatlakozott a stábhoz, és aktívan részt vett a tébolyodott Kurtz ezredes figurájának kidolgozásában).

Apokalipszis így

Apokalipszis így

Fotó: imdb

 

A rendezőt az ideg-összeroppanás küldi a padlóra, a főszerepet játszó Martin Sheent pedig egy ijesztően korai szívinfarktus – a malária sújtotta stáb eközben pedig drogokkal és ivással igyekszik enyhíteni a munka okozta stresszt. A pár hónaposra tervezett forgatás pedig lassanként majdnem másfél évesre nyúlik, a rohamosan hízó költségvetést pedig Coppola saját vagyonából próbálja betömködni, ami pedig további nyomást helyez az ekkor már befutott rendezőre (túl van már A keresztapa első két felvonásán és a Magánbeszélgetésen is).

Már az előkészületeket is vargabetűk tarkították. Coppola produkciós cége, az American Zoetrope eredetileg George Lucast szemelte ki az Apokalipszis most rendezőjének, aki viszont nem akart egy távoli, mérges bogaraktól hemzsegő országban forgatni (a Willard századost Kurtz megölésével megbízó fiatal tisztet róla nevezte el a rendező – véletlenül éppen a hamvas Harrison Ford játssza). Lucas Az algíri csata mintájára olcsó, 16 milliméteres nyersanyagra rögzített féldokumentumfilmként tervezte elkészíteni a filmet – kaliforniai helyszínen.

Nem sokkal később pedig a háborús film helyett inkább saját sci-fi szerelemgyermekét, a Star Warst választotta. Innen vette át a feladatot Coppola. Willardot sem volt könnyű megtalálni: olyan nagy nevek passzolták a szerepet, mint James Caan, Steve McQueen, Jack Nicholson és Al Pacino – Harvey Keitel pedig már megkezdte a forgatást, amikor az elégedetlen Coppola kirúgta, és Martin Sheent vette fel a helyére.

Maga a forgatókönyv John Milius munkája, aki egyik tanára kihívására válaszolva írta azt Joseph Conrad A sötétség mélyén című kisregényéből, melyet az irodalomtudományi köz­meg­egyezés adaptálhatatlannak tartott. (Ezzel együtt Nicholas Roeg 1995-ben egy nem is érdemtelen tévéfilm erejéig tett egy kísérletet rá John Malkovichcsal Kurz szerepében, illetve a küldetésre induló Tim Rothtal). Miliust mindenesetre lenyűgözte a vietnami háború – a cselekményt így Belga Kongóból a délkelet-ázsiai országba helyezte, de a folyó és a (belső) utazás allegóriáin alapuló, epizodikus szerkezetet érintetlenül hagyta.

Apokalipszis úgy - Coppola vezényel

Apokalipszis úgy - Coppola vezényel

Fotó: imdb

 

Épp ez teszi olyan különössé a filmet, mely nem követi a hagyományos amerikai háborús filmek stilisztikai és narratív mintáit. A második világháborúról szóló filmek még tiszta morális koordináta-rendszerben helyezhették el „az amerikai fiúkat”, akik a nácizmus mételye ellen küzdöttek, és epikus végső csatában gyűrték le a zsarnokságot (az egyetlen ilyen hangvételű vietnami háborús film a klasszikus western mintára készült 1968-as Zöldsapkások volt, amit John Wayne hozott tető alá az amerikai harci morál fűtésére). Ezekkel ellentétben a vietnami háború ábrázolása lényegesen ellentmondásosabb, zaklatottabb.

Odahaza nehéz volt védeni a pénzt és amerikai életeket felemésztő háborút, mely felperzselte a délkelet-ázsiai országot, és több százezer vietnami civil életét követelte – egyes történészi vélekedések szerint a technikai fölénnyel bíró amerikai sereg bukását végül a hátország háborúellenes mozgalmai és a kedvezőtlen médiavisszhang okozta. A vér pedig még alig száradt fel, máris jöttek a kritikus vietnami tematikájú munkák: Hazatérés, A szarvasvadász, Rambo – Az első vér, A szakasz, Acéllövedék.

Az Apokalipszis most még közülük is kitűnik sötétbe tartó, lassan felbomló narrációjával és pszichedelikus látványvilágával. A vietnami szemszöget Coppola és Milius még teljesen kiiktatja: a Vietkong katonáit nem is látjuk, a helyi civilek pedig rémült, zavarodott masszaként tűnnek fel. Bár sokat elárul üres tekintetük, ahogy a megvadult jenkiknek vetkőző playmate-eket nézik a film egyik jelenetében – egy pillantás az amerikai kultúrára a Másik nézőpontjából.

Coppola egyébként is hajlik arra, hogy csúfot űzzön az amerikai populáris kultúrából – melynek csúcsát a filmben a Playboy és a szörfözés jelentik –, és még a háborút is a szórakoztatás nyersanyagának tekinti (erre utal a rendező filmhíradós cameója). Az alkotókat sokkal jobban izgatja a sajátjaik tébolya, hogy hogyan veszti el identitását a „mi kutyánk kölyke”, hogyan válik rettenetesen felismerhetetlenné, alkalmatlanná a civil életbe való visszatérésre.

A háború logikája olyannyira kifordul, hogy a hadsereg egy amerikai katonát bíz meg egy másik amerikai katona meggyilkolásával – itt már sejthető, hogy elmarad majd a kapitalista és a kommunista eszme heroikus egymásnak feszülése, szabadság és zsarnokság csatája.

Willard Kurtzig vezető folyami hajóútja borzongató odüsszeia vagy inkább dantei pokoljárás – egyre mélyebbre hatol a háború bugyraiban, ahol az őrület egyre vadabb formákat ölt (napalmtámadás közepette szörföző jenkik, parancsnok nélkül maradt, tébolyba süllyedt utolsó amerikai előőrs, fákon himbálózó testek), miközben maga Willard is lassan elveszíti önmagát, és már nem tudja, hogy a rettegett Kurtz szörnyeteg-e vagy próféta.

(Sokat elárul, hogy az apokalipszis szó nemcsak az általunk ismert világ végét, hanem revelációt, az igazság feltárulását is jelenti.) Mire a maga körül istenkultuszt működtető Kurtz udvartartásáig érünk, a film végérvényesen kifordul önmagából: már régen nem a háborút, hanem valamiféle absztrakt, perverz rítust látunk, mely az ezredes és a bivaly szertartásos leölésében éri el tetőfokát (a film ambivalens lezárása erősen megosztja a közönséget, Coppola állítólag forgatás közben találta ki, mert nem volt megelégedve Milius befejezésével).

Mindennek megjelenítéséhez Vittorio Storaro operatőr egy rosszul sikerült LSD-trip vizuális hatását igyekszik reprodukálni, s így újabb szállal kapcsolja a filmet az ellenkultúrához, melyet az Apokalipszis most egyszerre gúnyol ki és szív magába, amellett érvelvén, hogy a szisztematikus ölés mindenképp álla­tot csinál az emberből, és Amerikának tulajdonképpen semmi keresnivalója egy távoli ország belső konfliktusában.

A pokoljárást Willarddal együtt épp az egyik legbékésebb és
-hippiszerűbb figura éli csak túl: Dennis Hopper beszívott és fellengzősen fecsegő fotóriporterét nehéz nem hippikarikatúrának látni, és a Manson-gyilkosságra elejtett röpke utalás sem az otthoni szubkultúra legelőnyösebb arcát mutatja.

Az Apokalipszis most az utómunkák befejeztével sem tudott békében nyugodni. Coppola anno egy 139 perces verziót mutatott be Cannes-ban, mely ugyan elnyerte az Arany Pálmát, de a rendező nem volt elégedett a végeredménnyel (érdekes módon az 1980-as legjobb filmnek járó Oscar-díjra nem találták érdemesnek, a szelídebb Kramer kontra Kramer lett a befutó). 2001-ben állt elő a 202 percesre bővített Redux-változattal – ez viszont már helyenként szétesett a gigászi hosszúság miatt. Coppola saját bevallása szerint a film új, 183 perces, digitálisan felújított Final Cut verziója áll a legközelebb az eredeti elképzeléséhez, s ennek bemutatásával talán végre békére lel ez a nyugtalanító, szabálytalan filmmonstrum.

A Végső vágást forgalmazza a Pannonia Entertainment.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.