Magyar Narancs: Repüljünk vissza 25 évet az időben! Hol vagyunk?
Balassa Péter: Egy Lőrinc pap téri lerobbant helyiségben, amiről azt sem tudtuk, műkö-
dik-e a benne lévő cirkogejzírkazán. 93-ban, a Mikszáth tér közelében, a Tilos az Á és a Zanzibár vonzáskörzetében, az úgynevezett Bermuda-háromszögben. Egyik éjjel kijött a rendőrség és bezárta az Egocentrum nevű szuper szórakozóhelyet, ahol éjjel-nappal lehetett inni.
Kistamás László, a Kontroll Csoport alapítója, és Kerényi Krisztián, alias Tódor, a hely üzemeltetői ezek után a kezembe adták a kulcsot, és azt mondták, ha tudod, harcold ki, hogy a tiéd legyen. Így kezdődött. Rengeteg barát jött, és gyakorlatilag 150 ezer forintból felépítettünk egy mozit; az Egocentrumból ott maradtak a kanapék, ajándékba kaptuk a faanyagot is, amiből megépítettük a 60 fős nézőteret.
Éjjel dolgoztunk általában, ez szerencsésen találkozott akkori jó barátom, El Kazovszkij életritmusával is, úgyhogy gyakran lejárt, rajzolt, festett, készített az előtérbe egy installációt. Szerencsére a lakások fölöttünk üresek voltak, ellehettünk ott hajnalig. Ez igazi közösségi élmény volt, életem egyik legszebb időszaka. Az első levetített film A komisszár című szovjet háborús dráma volt Aszkoldovtól, de adtunk Erdély Miklós-filmeket is, sok dobozban lévő filmet szedtünk elő. Egy év után jöttünk rá, hogy ez így nem lesz fenntartható, és el kell kezdenünk filmeket venni.
| ||
MN: A legelszántabb pillanatban mire gondoltatok, meddig fog üzemelni a mozi?
BP: Van egy kedves barátnőm, Helén. Miközben ő a vécét éppen zöldre festette, azt mondta, tök jó lenne, ha ez a mozi működne egy hétig. Á, dehogy, fél év fix, válaszoltam. Ezek voltak a léptékek.
MN: Itt is zöld színű a mosdóhelyiség?
BP: Igen, de Helén nem a falakat, hanem magát a vécékagylót festette zöldre. Nem volt semmi értelme, de pont ezért volt jó így.
MN: Mikor vált ez az egész komollyá?
BP: A 90-es években én is, mások is leginkább csak úgy sodródtunk. Egyáltalán nem volt vízióm erről, csak éreztem, hogy milyen szuper minden nap minden pillanata. A mozi hosszú távú működése nagyjából a kétezres évekre állt össze. Fontos momentum volt a költözés is a Balassi Bálint utcába 97–98-ban.
Az önkormányzatnak más tervei voltak a helyiséggel, de szerencsére aránylag könnyen megszereztük a fővárostól az új helyet, ami egyébként receptraktár volt, évtizedek óta őrizték itt a Pest megyei recepteket. Ennek a kipofozásában is segítettek a barátok, de nem a mozi építésében, inkább a takarításban. Nem lehet mindig a barátokat hívni!
MN: Mikor állt fel a Másképp Alapítvány?
BP: Már 93-ban, és a mai napig ez működteti a mozit, mellette van egy másik láb, a filmforgalmazó cég. Az alapítvány kuratóriuma teljesen lecserélődött, a mostani kurátorok többet tudnak segíteni a működésben, az egész szervezeti felépítés profibb lett. Az igazi stabil működés 2002-ben érkezett el a mozgóképtörvénnyel, mert az normatív támogatást biztosított. Akkortól lett fix fizetése annak a 4-5 embernek, aki vitte a Cirkót.
A pénzügyi válság begyűrűzéséig nem is volt semmi probléma. 2008-tól indultak el a bajok, az állam gyakorlatilag bankhitelből finanszírozta a teljes filmszakmát, az egy téboly volt. 2010-re finanszírozási értelemben eléggé kicsúszott a lábunk alól a talaj pár évre. Ennek nem politikai, hanem gazdasági okai voltak, majdnem becsődölt az ország.
| ||
Az új támogatási rendszerben, 2012-ben kaptunk először támogatást, de az a korábbi töredéke volt. A Magyar Mozgókép Közalapítvány körülbelül 250 milliót osztott szét az artmoziknak és az artfilmforgalmazóknak, ezt ma a Nemzeti Kulturális Alapon és az Emmin keresztül terítik, és mintegy 70 millió forint. A 2010-es évek elején az egész piac átrendeződött, megszűntek nagy cégek, sorra zártak be a művészmozik.
MN: A Cirko is közel került a megszűnéshez?
BP: Kemény időszak volt, amit kölcsönökből és magányszemélyek adományaiból tudtunk átvészelni. A mozi mögött akkor is volt és még mindig van egy közösség, holdudvar, ami különböző formákban támogatni tudja, ha kell. Ugyanakkor mostanra kemény munkával elértük, hogy a költségvetés legfontosabb tétele a jegybevétel.
Ehhez előre kellett menekülni, fel kellett újítani a technikát, belemenni a digitalizálásba, amire nem tudtunk támogatást lehívni, ugyanis nem önkormányzati fenntartású a mozi. A 35 mm-es film szinte egyik hétről a másikra múlt ki, termenként átállni nagy kihívás volt, és közben küszködtünk a mindennapi működéssel is. Rájöttünk, hogy alapvetően változtak meg a filmforgalmazási lehetőségek, és nem lesz már olyan, mint régen.
Át kellett állítani a fejünkben, hogy mi is a Cirko, és meg kellett hozni döntéseket azért, hogy megmaradjon. Ki kellett találni, hogyan tudunk szinte teljesen megállni a saját lábunkon. Az is tény, hogy a válság után eltűntek meghatározó piaci szereplők, így hirtelen jobban odafértünk filmekhez, a fontos aranymedvés és aranypálmás filmeket könnyebben meg tudtuk venni. Most megint más a piac, de a tavalyi cannes-i nyertes filmet is mi hoztuk be.
A nagy fesztiválok legfontosabb, az országba bekerülő filmjeinek felét mi mutatjuk be még mindig. Ugyanakkor nyitnunk kellett a populárisabb filmek irányába, hogy ne menjünk csődbe. Elkezdtünk bemutatni olyan filmeket, melyek nem teljesen a mi ízlésünket tükrözik, de azért szeretjük őket. A válságos évek következménye volt az is, hogy el kellett engednünk a pécsi Apolló mozit, amit bő tíz évig üzemeltettünk.
| ||
MN: Hogyan néz ki egy cannes-i fődíjas film megszerzése?
BP: Ez szakmai titok, de sokféle helyzet lehet. Van olyan, hogy licitálni kell másik három céggel, van, amikor már két évvel a bemutató előtt a miénk a film. Olyan is volt már, hogy szólt a film értékesítője nekünk, hogy mi lesz már. Úgy látom egyébként, hogy régebben szélesebb réteg érdeklődött a lényegesen nehezebb, komolyabb művészfilmek iránt. Ez abból is látszik, hogy a cannes-i fődíjas film bemutatásában gyakran üzletileg egyetlen magyar forgalmazó sem érdekelt, ezért nem is kapkodnak érte.
Önmagában az, hogy egy film fesztiválnyertes, nem elég a magyar piacon. Ráadásul vannak olyan témák, amelyek mintha kifejezetten taszítanák a magyar nézőket, bármilyen fontos művészi produktumról van szó: kórház, betegápolás, gyerekbántalmazás például, vagy bármi, aminek gyerek a főszereplője, és nehéz témát dolgoz fel. Pontosan tudjuk azt is, hogy egy fesztiváldíjas délkelet-ázsiai filmnek itthon 300 nézője van maximum. Ha európai a film, szerepel benne Penélope Cruz, de nehezebb a témája, még akkor sem jönnek rá a nézők. Egy könnyedebb filmet viszont teljesen ismeretlen színészekkel is megnéznek.
MN: Hogyan érintett, hogy a Cirko kínálatában le kellett szűkíteni a magas művészetet képviselő filmek arányát?
BP: Ha ezt nem lépjük meg, nincs Cirko. Az érintett inkább rosszul, amikor ugyanannak a rendezőnek levetítettük ugyanazt a filmjét 10 évvel később, és a csúcsértelmiségi közönség tagjai sorban jöttek ki a filmről. Pedig 98-ban az akkori csúcsértelmiségi körben telt házzal vetítettük és imádták Alekszej German Hrusztaljov, a kocsimat! című drámáját. Ez szerintem a ránk ömlő rengeteg vizuális inger mellékhatása.
A baj csak az, hogy így a magyar nézők egyre kevesebb komolyabb filmmel találkoznak, és így kikopnak a művészfilmek a kultúrából. Hatalmas veszteség, és nagy szívfájdalmam a Nemzeti Filmarchívum mozija, az Örökmozgó bezárása, azért is, mert rendszeres látogatója voltam. Budapesten pezsgő, izgalmas filmes és művészfilmes élet volt jó bő tíz éve, ez mára megszűnt, egyszerűen kevésbé tematizálódik intézményeken keresztül a filmművészet.
Kevés olyan főváros van Európában, ahol nincs régi filmeket újrajátszó mozi. Tudom, hogy ma már ezekhez a vetítésekhez is meg kell venni a jogokat, de azért is van állami filmarchívum, hogy ezt megfinanszírozza. Egy rendes budapesti filmfesztivál is javítana a helyzeten.
MN: Szerinted kötelessége az államnak, hogy az artfilmek forgalmazásában, a filmművészet tematizálásában nagyobb szerepet vállaljon?
BP: Szlovákiában, Csehországban ez működik, és akkor nem a francia vagy dán mintát mondtam. Ugyanakkor, ha a magyar állam jobban belenyúl, az problémás is lehet. A Cirko éves bevételének 5–8 százaléka érkezik az államtól, és örülök neki, hogy bár lemondások árán, de sikerült ezt az arányt elérni. Persze az Európai Unió médiaprogramja nélkül még nehezebb lett volna. Az egy kiszámítható, szinte normatív alapú rendszer, ami nem versenyezteti egymással a különböző mozikat, hanem a beadott számok és működési mutatók alapján megítél egy támogatást.
MN: Volt olyan, hogy úgy érezted, ellenszélben dolgozol Magyarországon?
BP: Nem. Mindenkinek vannak ellenségei, főleg, ha ennyi ideig a piacon van. De mivel még így is kicsik vagyunk, nem sértettünk soha fontos érdekköröket. Úgy tudom, általában pozitívan beszélnek rólunk, a negatív vélemény inkább személyes ellenszenvből fakadt, nem a tevékenységünkből. Ebben szerencsénk volt, nem voltak drámák.
MN: Volt olyan, hogy szeretted volna bővíteni a Cirko tevékenységét, kínálatát, de le kellett tenned róla?
BP: Szerettem volna elmozdulni a dokumentumfilm irányába, és nem a mostani divatos kreatív dokumentumfilmekre gondolok, hanem mondjuk Szergej Loznyica őrületesen jó filmjeire. De a dokumentumfilm hiába baromi izgalmas, még szűkebb réteget mozgat meg, mint a művészfilm. De ez nem baj! Annyi mindent szerettünk volna még megmutatni, de tudnunk kell, hol vannak a határok.
Előfordul, hogy egy fesztiválon látunk egy filmet, azonnal tudjuk, hogy értékes, fontos műalkotás, még sincs semmi esély a bemutatására. És még így is rendszeresen elhangzik az a mondat a beszélgetéseinkben, hogy „vettünk egy filmet, nulla néző van benne, de úgy megszerettük, nézzük meg, hátha lesz belőle valami”. Fontos film lesz például a Mű szerző nélkül, német, háromórás és egy festőről szól. Nem hiszem, hogy sok nézője lesz. A mások élete rendezője készítette, akinek az Oscar-díj után összeomlott a karrierje.
Ezt a filmjét is jelölték egyébként három Oscarra, de így sincsenek jó esélyei nálunk. Most a Cirko-fesztiválon pont olyan filmeket gyűjtöttünk össze az elmúlt évekből, amiket szívünk szerint megmutattunk volna, de nem lehetett. Sorrentino első filmjét anno senki se hozta be, és Jorgosz Lanthimosz korai filmjét, a Kutyafogat is le tudjuk végre vetíteni. Így legalább az a kevés ember láthatja egyszer moziban őket, akiknek ez fontos.
MN: Volt olyan, hogy eleged lett a filmekből?
BP: Ez máshogy van becsípődve nálam. Ha beülök egy moziba, és legtöbbször moziban szoktam filmet nézni, szóval, amikor elsötétül a moziterem, akkor én elveszítem magamat, visszaesek ilyen hatéves szintre, csak bámulok és csodálkozom. Múlt héten három filmet láttam, és tegnap is voltam moziban.
MN: Mit láttál?
BP: Az elnök végveszélyben 3-at. Direkt azért néztem, hogy sokat nevessek.
