A hosszú élet titka a rendszeres kultfilmnézés – ha kimaradt, azért, ha régen volt, azért, ha ezredszer, akkor azért kell látni, és hozzá elolvasni Lichter Péter kísérleti filmes és filmtörténész gyorselemzéseit. Volt már szó texasi láncfűrészekről, időutazó majmokról és tragikusan sikertelen, de érzékeny emberekről, és Susan Sontag legkedvesebb művészhorrorjáról, de most jöjjön egy lefegyverzően intim utazás az elidegenedés ijesztően közeli szigetére.
Gyakran azok a filmek kötnek le a leginkább, amikben lényegében semmi sem történik. Amiknek a történetét egy mondatban össze lehet foglalni, és körülbelül annyira fordulatosak, mint egy golfmérkőzés. Általában ezeket a lassan csordogáló, banális cselekményű darabokat szokás a „művészfilm” dobozába pakolni, abból a feltételezésből kiindulva, hogy amiben nem nagyon történik semmi, az már eleve művészet.
Pedig számtalan ilyen művészfilm vall csúfos kudarcot, és válik valóban unalmassá – a fordulatosság és a csavaros sztori felszámolása az egyik legkockázatosabb mutatvány a filmkészítésben. Sofia Coppola gyakran merészkedik erre az ingoványos terepre, és pályafutásának eddigi legnagyobb sikere, az Elveszett jelentés azt bizonyítja, hogy otthon érzi magát a „kényelmes impresszionizmusnak” is nevezhető stílusban.
| ||
Sofia Coppola, Új Hollywood legendás rendezőjének, Francis Ford Coppolának a lánya 1971-ben született. A művészcsalád bohém miliője mindhárom Coppola gyerekre nagy hatással volt: a fiatalon, huszonegy évesen motorcsónak-balesetben elhunyt legidősebb báty, Gian-Carlo producernek készült, Sofia másik testvére, Roman pedig Wes Anderson állandó forgatókönyvírója lett, a Holdfény királyságért Oscarra is jelölték. A Coppola családot gigászi művészklánként lehetne a legjobban leírni: tele van sztárokkal és exsztárokkal Nicolas Cage-től Jason Schwartzmanen át Talia Shire-ig, de még a távoli unokatestvérek is filmrendezők.
Sofia is elég hamar belevetette magát a filmforgatás sűrűjébe: először még kisbabaként szerepelt apukája korszakalkotó gengszterfilmjében, A keresztapa első részében (ő volt Connie Corleone babája, akit a film fináléjában megkeresztelnek), később, a trilógia harmadik részében már majdnem főszerepet kapott: ő alakította Michael Corleone lányát. Az alakítását annyira lehúzta a kritika és a szakma (tényleg nem volt jó benne), hogy felhagyott a színészkedéssel, és rendezni kezdett. Mindannyiunk szerencséjére.
Első filmje, az Öngyilkos szüzek nem egyszerűen meggyőző volt, hanem bámulatosan összeszedett: mai szemmel nézve egy cseppet sem öregedett 1999 óta. A film egy egészen bizarr, a hetvenes években játszódó történetet mesél el négy depressziós, és a kertvárosi kamasz fiúk szemében misztikus aurával övezett lányról.
Coppola egyből megtalálta a saját hangját: keserédes hangulat, savanykás humor és lírai impresszionizmussal megfestett képek jellemzik későbbi filmjeit is – egyiket inkább (Csábítás; Marie Antoinette), másikat kevésbé (Lopom a sztárom). Az Elveszett jelentéssel Coppola nagyon pontosan eltalált egy hangulatot, egy tempót, ami a kortárs amerikai filmben leginkább talán Noah Baumbachhal és Todd Haynesszel rokonítja.
A film egyik főszereplője, Bill Murray egy kissé kiégett filmsztárt alakít, aki Tokióba érkezik, hogy egy japán whiskyt reklámozzon. A hatalmas hotel hideg márványtömbjei között Bob alvajáróként ténfereg, a formális japán etikettet követő vendéglátói forgatásokról televíziós stúdiókba hurcolják, a fennmaradó időben pedig a szálloda félhomályos bárjába menekül. A film másik hőse a fiatal Charlotte, aki friss házasként elkísérte a szállodába a metropoliszban dolgozó, fotós férjét. A lányt a figyelemzavaros és csak magával (illetve a munkájával) törődő férje az idő nagy részében egyedül hagyja a szállodában: Charlotte kíváncsi sétákat tesz a zajos nagyvárosban, illetve egy buddhista kolostort is meglátogat.
De ezek a séták és bóklászások lassan kényszercselekvéssé válnak, Charlotte-on eluralkodik a magány. Az álmatlanságban szenvedő Bob és Charlotte véletlenül szóba elegyednek a szálloda bárjában, ahol csak európaiak és amerikaiak tanyáznak, mintha a Casablanca senki földjén lennének – a két magányos figura gyorsan egymásra hangolódik, láthatóan mindketten az őszinteséget értékelik a másikban. Azt, amit nem kaphatnak meg a saját környezetükben: Charlotte megjátszós férje csupa felszínes és ostoba sztárral veszi körül magát, Bob pedig a japán celebvilág absztrakt forgatagában sodródik, így a maga lakonikus módján hálás a lánynak, hogy nem a celebet látja benne.
Coppola filmjét sem a fordulatos sztori tette tehát kultikus sikerré, hanem kendőzetlen egyszerűsége és őszintesége. Ez a csendes őszinteség hatja át az egész filmet: Coppola bízik a két karakter (illetve színész) között felizzó kémiában. Murraynek mindig is jól állt ez a világtól eltávolodott, félmosolyos nihilizmus, a félvállról odaköpött poénok – már az Idétlen időkiget is ez tette naggyá, később pedig Wes Anderson erre a karakterre építve írta zseniális szerepeit Murraynek: ilyen például az Okostojás ellazult igazgatója, az Édesvízi élet unott kalandora vagy a Holdfény királyság kiábrándult apafigurája.
Coppola hagyja, hogy a karakterei alakítsák a filmet, nem erőltet rájuk semmilyen kötelező drámát vagy fordulatot – a klasszikus forgatókönyvírás szabályait csak a film legmélyebb alapozására használja. Lance Acord operatőrrel egy rendkívül impresszionisztikus, helyenként kimondottan egy dokumentumfilm esetlegességére emlékeztető filmnyelvet dolgoztak ki, ami szabadon követi a bátran improvizáló színészeket. Coppola talán a legtöbbet John Cassavetestől (New York árnyai; Egy hatás alatt álló nő; Arcok) tanult, aki szintén mindent alárendelt a színészek hitelességének, még a „jól megcsinált képeket” is, amivel széttartó, a drámai csúcspontokat teljesen mellőző filmeket alkotott.
Persze Coppola nem ment olyan messzire, mint elődje, ügyesen terelte a történetet a megfelelő tempóban: a rendező egyik legnagyobb erénye ez a ritmusérzék, amellyel a látszólag banális és hétköznapi pillanatok szövedékét mégis egységes történetté tudja formálni – a forgatókönyvírói Oscar is ezt a kifinomult arányérzéket bizonyítja.
Coppola remekül választ zenét, generációjából talán csak Spike Jonze nyúl hasonlóan jó érzékkel a popzenéhez – aki egyébként a rendező férje volt az Elveszett jelentést megelőző négy évben. Coppola második alkotása az ő „így jöttem-filmje”, aminél személyesebb és egységesebb munkát azóta sem készített – olyan személyesség árad belőle, ami mindenkit könnyedén magával tud ragadni.
______
| ||
Ha további kultfilmekre és kultfilmelemzésekre szomjazik, akkor forduljon bizalommal a szerző Scolar kiadónál 52 kultfilm – A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig címmel októberben megjelenő könyvéhez. Érdemes!
