A hosszú élet titka a rendszeres kultfilmnézés, úgyhogy erre biztatjuk olvasóinkat hétről hétre. Ha kimaradt, azért, ha régen volt, azért, ha ezredszer, akkor azért kell látni, és hozzá elolvasni Lichter Péter kísérleti filmes és filmtörténész gyorselemzéseit. Volt már szó texasi láncfűrészekről, időutazó majmokról és tragikusan sikertelen, de érzékeny emberekről, most viszont jön valami tényleg durva.
A filmtörténet két egymással párhuzamosan futó történetszálra bontható: egy láthatóra és egy láthatatlanra. Az elsőhöz tartozik a filmtörténet ismert (vagyis kanonizált) része: a fősodorbeli hollywoodi filmektől a fesztiválokon ünnepelt művészfilmekig, az Oscar-díjas alkotásoktól Jean-Luc Godard modernista filmjeiig minden idesorolható, ami a nagyközönség számára látható.
Ennek az árnyékában ott létezik egy kevéssé ismert filmtörténet, amit nevezhetünk underground vagy akár avantgárd filmtörténetnek is – idetartoznak az experimentális (kísérleti) filmek, a trashfilmek, a nézői elvárásokat fenekestől felforgató, végletekig radikális alkotások.
Ezeket a filmeket általában csak kevesen nézik, hiszen nem felelnek meg a fősodorbeli filmipar piaci elvárásainak: a történetmesélés alapvető szabályaira is magasról tesznek. Ezek a filmek nem akarnak megfelelni semmilyen szabálynak, sőt gyakran csak egyetlen cél vezérli őket – hogy kitágítsák a filmművészet kereteit. A legtöbb nézőt persze felkészületlenül érik ezek a munkák, általában még „filmként” sem fogadják el őket. Pedig ezek is filmek, nagyon is azok: nem véletlenül szokott a mainstream filmipar nagy örömmel inspirálódni vagy lopni ezekből az őrült és kompromisszummentes alkotásokból.
Underground alkotások ritkán evickélnek a fősodor felszínére, de az igazán radikális filmekre tényleg csak évtizedenként egyszer terelődik a tömegmédia figyelme. Ezek közé a ritka kivételek közé tartozik E. Elias Merhige első egész estés munkája, a Begotten.
| ||
A New York-i avantgárd színházi szcéna felől érkező Merhige huszonhat évesen, több év alatt forgatta le első mozgóképes munkáját, szereplőit is a saját társulatából verbuválta. A Begottenre annak ellenére figyelt fel a filmvilág, hogy egy végtelenül radikális, a nézhetetlenség határát jócskán súroló filmről van szó – persze ehhez a figyelemhez baromi nagy szerencse is kellett.
A film valahogy bekerült a San Franciscó-i Filmfesztiválra, ahol Susan Sontag, a korszak legjelentősebb amerikai esztétája is megnézte, és rögtön a rajongója lett: az ő befolyása nélkül sohasem került volna mozikba. A filmről aztán több nagy napilap is közölt elismerő kritikákat (például a The New York Timesnak író Janet Maslin és a befolyásos kritikus, Jonathan Rosenbaum is dicsérte), illetve Marilyn Manson is Begotten-rajongó lett: később Merhige rendezte a botrányos rocksztár Antichrist Superstar című számának videóklipjét.
A Begotten olyan, mintha egy mitikus, ősi világból itt maradt mozgóképes lelet lenne, egy félelmetes fosszília, ami névtelen istenek életéről és haláláról tudósít. A filmben nincsenek párbeszédek, és könnyedén rekonstruálható története sincs. Mitologikus lények fehér leplekbe öltözve különös, öncsonkító rituálékon vesznek részt: mintha egy történelem előtti szekta véráldozatát látnánk.
A film formája olyan hatást kelt, mintha talált nyersanyag lenne: Merhige egy úgynevezett optikai printer segítségével az amúgy is kontrasztos és rossz minőségű 16 mm-es filmet továbbroncsolta, újabb és újabb másolatok segítségével távolította el a képeket a felismerhetőségtől. A végeredmény az absztrakció határát súrolja: gyakran csak fekete foltokat, ugráló, kiégett részleteket, szemcsés-foltos celluloidfoszlányokat látunk.
A tájak Merhige roncsoló technikája révén álomszerűvé válnak. Az erdők hatalmas oszlopok, a mezők holdbéli tájak: mintha H. P. Lovecraft gyerekkori lidércnyomásait élnénk újra. A képek néha teljesen felismerhetetlenek: a sár, a vér, a testek összekeverednek egy érzéki és felkavaró látomássá.
| ||
Merhige filmje több korábbi irányzathoz kapcsolódik, de a különlegessége abban áll, hogy valami teljesen eredetit képvisel, egy zárványt, amit nem nagyon lehet folytatni. A Begotten szereplői nem a klasszikus értelemben vett színészek, inkább a kortárs tánc vagy az avantgárd performance felől közelíthető meg a „játékuk”, ami csak és kizárólag a fizikaiságra épül.
A filmben sohasem látunk emberi arcot, legfeljebb félelmetesen torz maszkokat, amik egybeolvadni látszanak a testekkel: de mindez csak impresszió marad, hiszen a roncsolt, fekete-fehér képek elrejtik a részleteket. A teátrális performance-ok a bécsi akcionisták hatvanas–hetvenes években aktív csoportjáéira emlékeztetnek: Otto Muehl és Hermann Nitsch botrányos előadásai voltak hasonlóan brutálisak.
Az osztrák kísérleti filmes, Kurt Kren úgy dokumentálta ezeket az előadásokat, hogy filmnyelvi trükkökkel (gyorsvágás, lejárt nyersanyag és közelik használata) egészen a felismerhetetlenségig torzította a képeket – a technika a Begottenben is visszaköszön.
| ||
Merhige egy másik fontos avantgárd őshöz is visszanyúl: Kenneth Angerhez, aki az ötvenes–hatvanas évek amerikai undergroundjának volt az egyik legmeghatározóbb alakja. Anger is a szürrealizmusból merített, de ő nem a tudatalattiból feltörő mentális képekkel dolgozott (mint Buñuel és Dalí az Andalúziai kutya esetében), hanem az okkult kultúrák és ősi szeánszok rituáléival. Anger filmjei közül a leghíresebb, a Lucifer Rising a Begottenhez hasonlóan olyan, mintha egy régi, pogány rítus megörökítése lenne.
Merhige legfontosabb ihletője a némafilmek letűnt világa volt. A Begotten nemcsak dialógusnélkülisége és roncsolt-koszlott, fekete-fehér képei miatt emlékeztet a tízes–húszas évek stilizált munkáira. Merhige olyan formai elemeket is beemelt a filmjébe, amik kimondottan erre a korszakra voltak jellemzők: ilyen a maszkolás, amikor a kép egyes részeinek kitakarásával hangsúlyoznak egy részletet.
Merhige filmjében a tájképek időnként kimondottan a német expresszionista filmek (Nosferatu; Dr. Caligari) álomtájaira emlékeztetnek – a rendező később ehhez a világhoz sokkal direktebben is visszatért. A tíz évvel később, 2000-ben forgatott A vámpír árnyéka című filmje már a Nosferatu 1922-es forgatásáról szól: Merhige itt végre sztárokkal (John Malkovich, Willem Dafoe) dolgozhatott, rendes költségvetésből.
A Begottenben megmutatott érzékenysége szerencsére nem tűnt el, csak átköltözött egy jóval koncentráltabb és hagyományosabb filmbe.
_________
| ||
Ha további kultfilmekre és kultfilmelemzésekre szomjazik, akkor forduljon bizalommal a szerző Scolar kiadónál 52 kultfilm – A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig címmel októberben megjelenő könyvéhez. Érdemes!
