Szerencsére van egy trükk, ami elviselhetővé teszi a világ ijesztő káoszát

szerző
Lichter Péter
publikálva
2018. okt. 10., 20:10
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hosszú élet titka a rendszeres kultfilmnézés, úgyhogy erre biztatjuk kedves olvasóinkat hétről hétre. Ha kimaradt, azért, ha régen volt, azért, ha ezredszer, akkor azért kell látni, és hozzá elolvasni Lichter Péter kísérleti filmes és filmtörténész gyorselemzéseit.

Már kiveséztük A texasi láncfűrészes mészárlást és belecsavarodtunk a 12 majom időspiráljába, most egy kevésbé ismert remekműre hívjuk fel a figyelmet, címe: Te meg én és minden ismerősünk.

Miranda July a kortárs amerikai film legkülönösebb csodabogara. Eddig csak két játékfilmet és néhány rövidfilmet rendezett, mégis övé az egyik legeredetibb hang a tengerentúli független filmes színtéren.

July nemcsak rendezőként, hanem íróként, illetve képző- és performance-művészként is rendkívül aktív, nem beszélve internetes és zenei projektjeiről. Például néhány évvel ezelőtt a Velencei Filmfesztiválon egy olyan telefonapplikációval (Somebody) jelentkezett, amellyel vadidegen embereken keresztül tudunk üzeneteket küldeni – mintha egy Miranda July-film vagy performance szereplői lennénk, ismeretlenekkel bocsátkozhatunk intim beszélgetésekbe.

false

July sokfelé ágazó művészetében az az érdekes, hogy lényegében minden műfajban ugyanazt csinálja: személyes szorongásaiból gyúr önironikus és önkritikus történeteket. Számára a filmrendezés csak a sok szálon futó pálya egyik darabja – filmjei talán épp emiatt rendkívül töredékesek, esetlegesek és helyenként zavarba ejtően személyesek.

Amikor July első rendezésével, a Te meg én és minden ismerősünkkel 2005-ben berobbant, a neve még szinte teljesen ismeretlen volt a filmes világban. A film elég nagy hullámokat keltett: elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legfontosabb első filmes díját, az Arany Kamerát, illetve az amerikai független film fórumának számító Sundance-en is rajongtak érte. Nem véletlenül: a Te meg én… teljesen egyedi hangot hozott a kissé rutinossá vált indie-színtérre.

A filmet amúgy legtöbbször a kilencvenes években induló, de istenigazában a kétezres években virágzó mumblecore-hullámhoz szokták kötni, ami a húszas-harmincas korosztály felnövési problémáiról szóló, mini költségvetésű filmeket foglalja magába. Ez a műfaji besorolás viszont csak egy távolabbi perspektívából működik: közelebbről nézve Miranda July feltalálta a saját műfaját, ami inkább a Charlie Kaufman-féle értelmiségi abszurdhoz (pl. Kis-nagy világ), illetve a Michel Gondry által fémjelzett barkács szürrealizmushoz (pl. Egy makulátlan elme örök ragyogása) köthető.

De összességében semmihez sem hasonlítható. Vagyis csak egyvalamihez: Miranda July más művészeti projektjeihez.

false

A film töredékes tablóképet rajzol egy kertvárosi szomszédság kissé bogaras (de végül is ijesztően átlagos) tagjairól, akik próbálnak valamit kezdeni a magánnyal meg a kommunikációképtelenséggel.

A novellaszerű történetekké összeálló epizódok középpontjában két harmincas fiatal áll: Richard, az érzelmileg labilis cipőbolti eladó, aki épp most költözött el feleségétől, két kissrácot hurcolva egyik lakásról a másikra, illetve Christine, a magányos művész, aki idősek fuvarozásából próbál megélni, miközben sikertelenül küldözgeti a performance-airól készült VHS-kazettákat a kortárs művészeti galériák kurátorainak.

Az ő összefonódó történetük mellett azonos hangsúllyal bontakozik ki a felnőttek számára szinte teljesen láthatatlan gyerekvilág, ahol hasonlóan kommunikációképtelen szereplők igyekeznek megérteni egymást és önmagukat. July történeteiben a felnőtt- és a gyerekszemszög teljesen összekeveredik: a gyerekek felnőttesen viselkednek (az egyik szomszéd kislány már nyolcévesen az esküvőjére gyűjti a háztartási gépeket), a felnőttek pedig abszolút gyerekként: a film első jelenetében Richard azért gyújtja fel a kezét, hogy valahogy emlékezetessé tegye családja szétköltözését.

false

A film legkülönösebb és egyben legjellegzetesebb humorforrását Richard két fiának epizódjai adják: a hatéves Robby és a tizennégy éves Peter állandóan az internetes chatoldalakon lóg. Az egyik ilyen arc nélküli beszélgetés során Robby egy teljesen abszurd szöveget gépel be nyílt szexuális utalásokat író beszélgetőpartnerének („Milyen jó lenne egymás fenekébe kakálni!”), amitől az ismeretlen partner bizarr módon lázba jön.

Később Robby a maga ügyetlen, naiv és teljesen ártatlan módján folytatja ezt a beszélgetést, ami viccesen rámutat az internet személytelenségéből fakadó izoláltságra, és arra, hogyha szociális életünket ebben a virtuális térben éljük, akkor hasonló zsákutcákba futhatunk. July remek ötlete, hogy jelen esetben nézőként a „zsákutcát”, azaz Robby csínytevését követjük, ami

tele van a kisgyerekekre jellemző dadaista kreativitással.

A másik fontos cselekményszál Richard és Christine kapcsolatának kibontakozása, amiben szintén van valami végtelenül gyermeki. A frissen elvált Richard láthatóan nem akar gondolkodás nélkül fejest ugrani egy új kapcsolatba, ám a lány kitartóan ostromolja, vissza-visszajár a cipőboltba. Ebben a képletben a July által alakított Christine figurája a legkülönösebb: mintha a rendező nem is szerepet játszana, hanem önmagát alakítaná egy amatőr filmben. Játéka látványosan nélkülöz mindennemű színészi technikát, mintha July direkt vállalná az amatörizmusát, a szedett-vedett jelleget.

Jó példa minderre a bazdmeg-monológ is, ami teljes valójában így szól: „Bazdmeg! Basszam meg én! Basszák meg az öregek! Basszák meg a gyerekek! Bassza meg a béke, bassza meg a béke!”

Ez a keresetlenség egyébként a film formanyelvére is igaz: a rendező nem akar semmiféle látványos trükköt, rendezői bűvészmutatványt bemutatni, a jelenetek a legtöbb esetben egyszerűen csak fel vannak véve. De valahogy July kezében ez a Do it yourself!-szellemiség nem válik kínos amatörizmussá, hanem átalakul igazi művészetté, ami persze egy csomó szempontból fésületlen, sőt zavarba ejtő, de semmiképpen sem szokványos vagy középutas.

Amúgy July viccesen reflektál önmagára is, talán ez a film egyik legszimpatikusabb vonása: a rendező tud magán nevetni. Christine még be nem futott videóművészként kitartóan bombázza a helyi galériát műveivel; ezek közül talán az a legmegejtőbb, amelyiknek a végén az elkeseredett művész konkrétan, névvel meg is szólítja a kurátort: azt mondja, biztos benne, hogy idáig nem nézte meg a szalagot (ezért már bármit megtehetne), de ha mégis, akkor hívja fel ezen és ezen a számon, és mondja bele a telefonkagylóba, hogy „makaróni”.

Ez a rövid jelenet is magában hordozza a Julyra jellemző hangulatot, amit akár infantilis líraiságnak is lehetne nevezni: Christine ahhoz, hogy fel tudja dolgozni a körülötte lévő világ káoszát, mindent történetté és játékká formál maga körül. A lány játékossága persze nem nagyon van meg konfliktusok nélkül, ezért Richardnak kell némi idő, hogy ráhangolódjon a lány távoli hullámhosszára.

A férfit alakító John Hawkes zseniális a szerepben: a tekintete egyszerre gyermeki és bölcs, introvertált és kíváncsi – Julyjal ellentétben iszonyatosan széles érzelmi palettán mozog. A rendező érzékenységét bizonyítja a casting is: amellett, hogy Hawkesszal egy tehetséges, de korábban alig foglalkoztatott színészt szerzett maga mellé, a többi szerepre inkább markáns jelenlétű amatőröket kért fel − a Robbyt alakító Brandon Ratcliff a film egyik húzóereje.

_______

false

Ha további kultfilmekre és kultfilmelemzésekre szomjazik, akkor forduljon bizalommal a szerző Scolar kiadónál 52 kultfilm – A Szárnyas fejvadásztól a Feltörő színekig címmel októberben megjelenő könyvéhez. Érdemes!

szerző
Lichter Péter
publikálva
2018. okt. 10., 20:10
kommentek
1
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1
    rworse
    2018. október 11., csütörtök 13:58
    Áldásom rá. Nézhetős kis kisrealista-szürrealista zsáner.

Komment írásához vagy regisztrálj

Adatlap

Mikrofilm

A Narancs filmes blogja.

Mikrofilm
Szerző adatlapja

Blog

még több cikk