Több élete és több életműve is van: rendező, író, producer, iskolaalapító, felfedező és afféle alternatív minisztérium. Alább a 20. század e nagy hatású, szerfelett sikeres, ám sokfelől megvetett filmkészítőjének pályáját járjuk be. Egy-két év, és úgyis százéves lesz.
Roger Corman termékeny író-rendező; ennek az ösvénynek a hetvenes években (de legkésőbb 1990-ben Az örök Frankensteinnel) vége szakad. Ám a produceré folytatódik, sőt kiteljesedik, amit a filmipar történelmi és intézményi változásai is segítenek (például a klasszikus hollywoodi stúdiórendszer és az öncenzúrát tápláló Hays-kódex tündöklése és bukása, az autós és grindhouse mozik terjedése és visszahúzódása, valamint a mozi szerepét átvevő VHS és a kábeltévé térnyerése). Hírhedten őrült munkatempója mellett Cormannek még a tehetséggondozásra is marad energiája; Francis Ford Coppola, Martin Scorsese, James Cameron, Jonathan Demme, Jack Nicholson és Peter Fonda is neki köszönhetik karrierjük beindítását. A popkultúra pápája megrögzött intézményen kívüli, de úgy is mondhatnánk, hogy maga is egy intézmény (kreatív műhely, produkciós/forgalmazó cég és filmiskola egy személyben). A hivatalos hollywoodi rendszer sosem ismerte el teljesen (bár végül 2009-ben életműdíj-Oscart kapott), ugyanakkor lelkesen táncolt az általa diktált ritmusra, legyen az lázadó motoros filmek vagy sci-fik gyártása. Nevezték már auteur-nek, hiszen önállóan megvalósított, jól körülhatárolható kreatív víziói végigvonulnak életművén, átszövik még a leghitványabb munkáit is. Ugyanakkor könyörtelen üzleti érzéke és pragmatizmusa teszi igazán kiemelkedő filmessé; e két látszólag ellentmondó aspektus táplálja egymást Corman életművében.
Jönnek a komcsik és az űrlények!
Corman Detroitban látja meg a napvilágot és apja nyomdokait követve mérnöknek készül. A 30-as évek gazdasági válságában cseperedik, maga is úgy véli, az ekkor beléplántált takarékosság hagy nyomot későbbi filmkészítési módszerein is. A Stanfordra nyer felvételt, de tanulmányait nem fejezi be, a II. világháború utolsó éveiben jelentkezik az amerikai haditengerészethez. Leszerelése után befejezi mérnöki tanulmányait és 1948-ban, négy egész napig dolgozik a U.S. Electrical Motorsnál Los Angelesben. Öccse, Gene ekkor már megvetette lábát a filmiparban, a nyughatatlan Roger gyorsan követi testvérét. Jelentéktelen állást kap a 20th Century Foxnál, és miután a stúdió nem ismeri el kreatív hozzájárulását A pisztolyhős (1950) című filmhez, megfogadja, hogy önállóan szerez nevet magának az iparban.
Előbb viszont Oxfordban angol irodalmat hallgat és egy időre Párizsba költözik. A sikerre éhes, vállalkozó szellemű fiatalember visszatér Los Angelesbe, szabadidejében bérmunkában forgatókönyveket ír, ezek díjaiból kezdi gyártani kis költségvetésű, kétes minőségű munkáit (első gyöngyszeme a Monster from the Ocean Floor című szörnyes sci-fi 1954-ből). Jól ráérez az atomháború és a vörös veszedelem rémétől áthatott közhangulatra, és gyors, olcsó munkamódszereinek hála azonnal reagálni is tud rájuk. A Day the World Ended (1955), a The Beast with a Million Eyes (1955), az It Conquered the World (1956), a Not of This Earth (1957), az Attack of the Crab Monsters (1957) vagy a War of the Satellites (1958) mind tele vannak az emberiség elpusztítására és a Föld gyarmatosítására törekvő űrlényekkel és a nukleáris katasztrófák szülte mutánsokkal.
Emellett arra is hamar rájön, hogy vakmerő, törvényen kívüli férfiakkal és karakán, szexuálisan magabiztos nőkkel szinte bármit el lehet adni (ez mindig fontos szempont Corman számára, aki büszke arra, hogy szinte egyetlen filmje sem bukott meg a jegypénztáraknál). A The Fast and the Furious (1954) mindkettőt egyszerre nyújtja (ráadásul dögös címe a Universal örvendetesen hosszú életű Halálos iramban szériáját is megihleti 2001-ben). 1958-ban a feszes, nyers Machine-Gun Kelly egyszerre indítja be Charles Bronson karrierjét és előlegezi meg Arthur Penn Bonnie és Clyde-ját, mely egyben a hollywoodi reneszánsz (és az ebből kivirágzó új-Hollywood) termékeny korszakának hírnöke is. Az Apache Woman (1955), a Swamp Women (1956), a The Oklahoma Woman (1956) és a Teenage Doll (1957) pedig törvényszegő nőket (vagy nőcsapatokat) helyeznek a középpontba, akik ravaszságukkal és erős akaratukkal a férfiak fölé kerekednek (eközben persze a szemet is gyönyörködtetik, erről a lehetőségről Corman sosem mondana le). Ennek a periódusnak a legszebb darabja talán a regényes című The Saga of the Viking Women and Their Voyage to the Waters of the Great Sea Serpent (1958), amelyben a viking asszonyok tengeri kígyókkal és idegen zsarnokokkal dacolva mentik meg fogságba esett férjeiket.
Mindenféle Nicholsonok
Corman karrierjének új fejezete akkor kezdődik, amikor a The Fast and the Furioust eladja a James H. Nicholson és Samuel Z. Arkoff vezette független cégnek, az American Releasing Companynek (ARC). Velük készíti egyik legjobb westernjét, az Öt fegyveres a nyugatont (1955) is, ebben a déli sereg öt elítéltet indít öngyilkos akcióra az északi vonalak mögé az amerikai polgárháború utolsó napjaiban. Az ARC nemsokára American International Picturesre (AIP) változtatja a nevét, Corman pedig az aranytojást tojó tyúkjuk lesz. Időnként kalandozik a nagyobb stúdiók berkeiben is, például a klasszikus felemelkedés-bukás ívet követő gengsztereposszal, az I Mobsterrel, amelyet a 20th Century Foxnál készít 1958-ban, vagy a hasonlóan nagy költségvetésű, dokumentarista jegyeket hordozó 1967-es A Valentin-napi mészárlással. Öccsével közösen megalapítja saját cégét, a Filmgroupot. Ennek égisze alatt készíti az erotikus felhangokat sejtető, de meglepően szikár és borzongató The Last Woman on Earth című apokaliptikus kamaradrámát (1960). E film ironikus módon megelőlegezi az AIP 1964-es The Last Man on Earth-jét, amelyben Corman Edgar Allan Poe-ciklusának alkotótársai is feltűnnek (a film a forgatókönyvekért felelős Richard Matheson regényéből készül, főszereplője pedig a Poe-adaptációk elmaradhatatlan színésze, Vincent Price). A két film templomban játszódó zárójelenete és a költséghatékonysági és narratív szempontból is kedvező szűk szereplőgárdája is rímel egymásra. Cormantől már karrierje kezdetén sem áll távol a humor, de állandó alkotótársával, Charles B. Griffith-szel három egymást követő fekete komédiát is készít az AIP-nek. Az Egy vödör vér (1959) és a Rémségek kicsiny boltja (1960) hasonló cselekménystruktúrát használ: egy kedves balek fatális véletlenek következében merül egyre mélyebbre a gyilkosságok spiráljában, miközben a szeretett nő és a társadalom elfogadásáért küzd. A Rémségek kicsiny boltját a takarékosságot csúcsra járató Corman egy korábban forgatott film díszletei között, két nap alatt készítette (ebben tűnik fel Jack Nicholson a mazochista fogorvosi páciens nyúlfarknyi epizódszerepében). A nem hivatalos trilógiát a Creature from the Haunted Sea (1961) zárja. Itt tetőzik igazán a cormani akasztófahumor; a kubai forradalom zavarosában halászó banditák mind meghalnak, ebül szerzett kincsük pedig a címbeli tengeri szörnyé lesz.
Corman 1960 és 1969 között készíti talán leghíresebb filmfolyamát, amely az AIP ékköve és egyik legjövedelmezőbb vállalkozása lesz. A Poe-ciklus darabjai (Az Usher-ház bukása, 1960; A kút és az inga, 1961; Az idő előtti elhantolás, 1962; Rémtörténetek, 1962; A holló, 1963; a valójában H.P. Lovecraft regényéből készült A kísértetkastély, 1963; A vörös halál álarca, 1964; Ligeia sírboltja, 1964) mind szabadon kezelik a szerző hangulatokra épülő, narratívan soványka műveit, és lelkesen merítenek a korszakban divatos buja, színpompás brit Hammer-horrorokból. Corman több Poe-szerzeményt is összegyúr, kiemel néhány visszatérő szálat (például családi traumák, élet és halál határmezsgyéjének elmosódása, elfojtott, sötét erotika), vadul csapong a műfajok között és persze visszatérő főszereplőjévé teszi az imádni valóan teátrális, de tragikus és komikus regisztereket is átfogni képes Vincent Price-ot. A ciklus közepén csuklóból még egy antirasszista kiáltványt is összedob (The Intruder, 1962) az ifjú William Shatner főszereplésével.
Kelletlen csodálat
A rendező-producert gyakran vádolják sekélyességgel és a társadalmi reflexió mellőzésével, ám 60-as évekbeli munkái mást mutatnak. 1963-ban készíti egyik legkísérletezőbb és legfilozofikusabb filmjét, A röntgenszemű férfit: ebben egy minden etikai alapelvet felrúgó orvos magán tesztel egy kísérleti szemcseppet, amely kiterjeszti az emberi látást. Az LSD-tripekre is reflektáló filmben az orvos nemcsak az emberek ruhája alá és testébe, hanem egészen az univerzum határáig és istenig lát, ami lassan az őrületbe sodorja (ennek töredékéből maga a néző is részesül a film rendhagyó, szubjektív vizualitásának hála). A sci-fi horror megelőlegezi a producer legexperimentálisabb munkáját, a The Tripet (1967), amelyben a fiatal, megcsömörlött reklámfilmest alakító Peter Fonda LSD segítségével merül tudata legsötétebb bugyraiba, miközben a hagyományos műfaji és narratív szerkezet is felbomlik (a forgatókönyv egyébként Jack Nicholson munkája). Corman emellett jó érzékkel felismeri, mi foglalkoztatja a fiatal baby boomereket, akik a filmjeit általában vetítő olcsó autósmozikat látogatják. Lázadó fiatalok a Vad angyalok (1966) motoros antihősei is, akiknek kaotikus, értelmetlen tombolása egy egész exploitation-alzsánert (motoros film) szül (az exploitation virágzását általában is segíti, hogy 1968-ban hatályát veszti a szex és erőszak explicit ábrázolását korlátozó Hays-kódex). A Gas-s-s-s című filmjében (1970) pedig egy gyilkos ideggázszivárgás szó szerint kiirt minden 25 éven felüli embert, így az új civilizáció megalapítása az ifjúságra vár. A The Trip és a Vad angyalok hatása és termékeny alkotói találkozásai (a The Trip forgatásán találkozik Peter Fonda, Jack Nicholson és Dennis Hopper) átszivárognak a nagy stúdiókba is: immár a Columbia égisze alatt születik meg pár évvel később a Szelíd motorosok (1969).
Corman életművének egyik legfontosabb eleme – saját bevallása szerint is – tehetséggondozó tevékenysége. Munkatempója könyörtelen, költségvetése szűkös, de az ígéretes fiatal filmesek viszonylag szabadon alkothatnak, és értékes rutint szerezhetnek. Ő a producere Francis Ford Coppola debütáló filmjének, a fekete-fehér horror Dementia 13-nak (1963) és Martin Scorsese 1972-es Boxcar Berthájának is, az ő keze alatt kezdi karrierjét egy fülledt women-in-prison filmmel Jonathan Demme (Caged Heat, 1974) és a horrorveterán Boris Karloff szerepeltetéséért cserébe Peter Bogdanovich is megvalósíthatja fegyvertartás-kritikus debütfilmjét (Célpontok, 1968). 1970-ben Corman új céget alapít New World Pictures néven és a futószalagon gyártott szexi nővérkés, women-in-prison és motoros exploitation filmek közé némi magaskultúrát is becsempész. Miután a nagyobb forgalmazók a 70-es években felhagynak az európai szerzői filmek forgalmazásával, Corman vállalkozása veszi át a helyüket, Amerikába hozva Bergman, Fellini, Kuroszava és Volker Schlöndorff filmjeit (és ezzel fenntartva a termékeny, kreatív párbeszédet az Egyesült Államok és Európa filmművészete között). A 80-as évek némileg megviseli a producer vállalkozásait, ugyanis a nagy stúdiók elkezdenek nagyobb büdzsével „Corman-filmeket” gyártani; sci-fiket, szörny- és kalandfilmeket. Ám élelmessége most sem hagyja cserben: a VHS és a kábeltévék terjedése elhozza a direct-to-video filmek virágzását is. Ilyen egyszer használatos, camp szörnyfilmekkel látta el még a 2000-es években is a Syfy Channelt (Raptor, 2001; Dinocroc, 2004; Supergator, 2007; Sharktopus, 2010). Karrierje szép kört ír le; épp ilyen olcsó szörnyfilmekkel kezdte a karrierjét még az 50-es években.
Talán maga Roger Corman sem bánná, ha a szó leghízelgőbb értelmében az amerikai filmipar csótányának neveznénk: túlélt, sőt javára fordított számos ipari válságot és struktúraváltást, évtizedeken keresztül csiszolgatta takarékos, jövedelmező üzleti túlélési stratégiáját, elismert filmesek generációit nevelte ki, miközben még kritikusai is némi kelletlen csodálattal figyelték.
