Roman Polanski: "Uraim, mit akarnak tőlem?"

  • Adam Michnik-Jarosław Kurski
  • 2020. szeptember 30.

Mikrofilm

Kordokumentumnak is beillő interjú a lengyel filmrendezővel.

A már a magyarországi mozikban is futó Tiszt és kém című filmjének lengyelországi bemutatásakor készített interjút a 87 éves művésszel a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, Adam Michnik és főszerkesztő-helyettese, Jarosław Kurski. A hosszú idő után sajtó elé álló filmrendezővel nemcsak legújabb filmjéről beszélgettek, hanem tételesen végigvették mindazt – botrányokat, vádakat, pereket, híreket és híreszteléseket, börtönt és menekülést –, ami az elmúlt 50 esztendő alatt elválaszthatatlanul hozzátapadt Roman Polanski nevéhez. A súlyos kordokumentumként is értelmezhető, felkavaró és terjedelmes anyagot minimális rövidítésekkel közöljük a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban. Részlet az interjúból:

Jarosław Kurski: Nem azt állítjuk, hogy ön bűnös vagy nem bűnös. Ez a nyomozók és a bírák dolga. Nekünk, újságíróknak az a kötelességünk, hogy kérdezzünk és meghallgassuk a válaszokat.

Roman Polański: Mindenki arra biztat, hogy válaszoljak ezekre a vádakra. De megtanultam, hogy ennek semmi jelentősége nincs, mivel a szavaimat úgyis újabb vádakká fogják fordítani. Ha megszólalok – rossz. Ha hallgatok – rossz. Minél jobban cáfolok, annál kevésbé hisznek nekem az emberek, és annál inkább bűnös vagyok. Ezért megtanultam hallgatni. Ez az interjú ebben az értelemben kivételes. Senki, még a családom sem érti, miért nem válaszolok a vádakra. Azért, mert abszurdak.

(…)

JK: És a łódźi filmakadémia hallgatói, akik aláírást gyűjtenek azért, hogy ön ne látogathasson el az intézménybe?

RP: Velük mi van?

JK: Egyetlen enyhítő körülményt sem találnak. Az egyik kolléganőm a szerkesztőségből azt mondta, hogy nem akar interjút olvasni a Gazetában egy pedofillal.

RP: Kimondták rám az ítéletet. A tények már nem számítanak, azt hiszik, hogy igazuk van. És a hit nem hajlik meg az érvek előtt. Az emberi jogokat védik, tőlem pedig megtagadják őket. Lehet, hogy én nem vagyok ember a számukra. Pedig még a középkorban is, amikor a boszorkányokat megégették, megadták nekik az utolsó szó jogát.

(…)

JK: Az egyik belgiumi barátom lánya ügyvéd, emberi jogi aktivista. Érzékeny a gyengébbek sorsára, díjazás nélkül védi őket. Brüsszelben részt vett az ön filmje elleni bojkottban. Azt mondja, hogy nem tudja a művet elválasztani az embertől. Nem tagadhatjuk el tőle a szándékai nemességét.

RP: A pokol jó szándékkal van kikövezve. Az összes példa, amit előhoz, valamiféle ellendemokrácia, ahol az igazságnak már nincs jelentősége. Posztigazság. Ma az érzelmeket igazságnak tekintik, a tények pedig, legyenek bár tudományosak vagy történelmiek, nem léteznek. Egyetlen tweettel tönkre lehet tenni bárki életét. Fél életemen át úgy éreztem, hogy épp lincselnek, de ilyen hisztériáig még sosem fokozódott.

(…)

Adam Michnik: Roman, hogyan magyarázod mindazt, ami veled történt az életben?

RP: Ha hívő lennék, még meg tudnám valahogy magyarázni, de ha elvetem a metafizikát, nem találok egyetlen józan, racionális választ sem.

Akkor kezdődött, amikor Manson szektája meggyilkolta Sharont, Wojteket és két másik barátomat. Ez oly mértékben elképzelhetetlen volt, hogy néhány hónapon át, amíg meg nem találták az elkövetőket, a sajtó az áldozatokra és énrám vetette magát. Az áldozatokat vádolta a saját halálukért! Hogy ez a kábítószerek miatt történt, az orgiák, a fekete misék, a mágia meg a házunkban uralkodó „hollywoodi szubkultúra” miatt. Nem sokkal azelőtt fejeztem be a Rosemary gyermekét, és azt sugallták, hogy én inspiráltam a gyilkosságokat. Sőt, hogy arra az egy éjszakára Londonból Los Angelesbe repültem, és részt vettem bennük, aztán ripsz-ropsz visszatértem. Egyszerűen megkövültem ekkor, és így maradtam a mai napig.

Sharon Tate

A Vámpírok bálja amerikai forgatásán, 1967-ben Polański megismerte az akkor 24 éves amerikai Sharon Tate-et; ő volt a film női főszereplője. Egy évvel később Londonban összeházasodtak. 1969 februárjától Beverly Hillsben béreltek villát, a Cielo Drive 10050 cím alatt.

1969 elején Tate állapotos lett, az év nyarán Polański megint Londonban járt.

Az augusztus 8-dikáról 9-dikére virradó éjjelen három személy tört be a villába: az ún. Család, azaz a Charles Manson vezette banda tagjai, és meggyilkoltak öt személyt: a nyolcadik hónapos terhes Tate-et, Polański barátját, Wojciech Frytkowskit, az ő barátnőjét, Abigail Fostert, Jay Sebring stylistot, Tate korábbi barátját, valamint Steven Parentet, aki a vendégházban lakó biztonsági őrhöz érkezett látogatóba. Tate-et 16 késszúrással ölték meg.

(…)

JK: A művészetében is ez az erőszak kísért. A Két férfi szekrénnyel című, 1958-as rövidfilmjében két jó ember…

RP: …akik senkinek nem ártottak…

JK: …csak mennek azzal a szekrénnyel, és brutálisan megverik őket. A Kínai negyed. Mindenütt erőszak.

RP: De mindezek a példák az erőszak kritikája. Ez nagyon fontos. Erről van szó.

AM: Bátor dolog hozzányúlni ahhoz, amihez még közel menni is félelmetes. Így értelmezem ezt a te Dreyfusodat is. Senki francia nem csinált róla filmet, mert a te érzékenységed kellett hozzá. Ha maga az ügy örökre megváltoztatta Franciaországot, lehet reménykedni abban, hogy ez a film is meg fogja.

RP: Kicsit naiv vagy, Adam, ha azt gondolod, hogy ekkora ereje van a filmnek.

(…)

AM: Miért kezdett érdekelni Dreyfus?

RP: Tizennégy éves koromban láttam az Émile Zola élete című, 1937-es amerikai filmet Paul Munival a címszerepben. Nagyon hollywoodi film, mindent stúdióban forgattak. Nem tett rám nagy benyomást. Ma azt gondolom, hogy unalmas, bár Oscart kapott. De a Dreyfus lefokozását bemutató jelenet megrázott, nem hagyott nyugodni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy érdemes lenne filmet csinálni róla. Az elmúlt pár évben nyugtalanító mértékben erősödik az antiszemitizmus Franciaországban, úgyhogy azt gondoltam, hogy eljött a pillanat. Még akkor is, ha nehéz pénzt szerezni egy ekkora produkcióra, és az volt hét évvel ezelőtt is. De A zongorista után arra jutottam, hogy lapos témákról filmet csinálni időpocsékolás. Elkezdtem forrásokat keresni, könyveket olvasni. Voltak köztük lenyűgözők is, unalmasak is. De valahogy nem akart eljönni a pillanat, hogy azt mondjam a munkatársaimnak: megvan, és rajta, kezdhetjük!

Magyar Narancs

Kedves Olvasóink, köszönjük kérdésüket, a körülményekhez képest jól vagyunk, és reméljük, Önök is. Miközben hazánk a demokrácia érett, sőt túlérett szakaszába lép, dolgozunk. Cikkeket írunk otthon és nem otthon, laptopon, PC-n és vasalódeszkán, belföldön, külföldön és másutt, és igyekszünk okosnak és szépnek maradni. De mit hoz a jövő?

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.