Roman Polanski: "Uraim, mit akarnak tőlem?"

Kordokumentumnak is beillő interjú a lengyel filmrendezővel.

A már a magyarországi mozikban is futó Tiszt és kém című filmjének lengyelországi bemutatásakor készített interjút a 87 éves művésszel a Gazeta Wyborcza főszerkesztője, Adam Michnik és főszerkesztő-helyettese, Jarosław Kurski. A hosszú idő után sajtó elé álló filmrendezővel nemcsak legújabb filmjéről beszélgettek, hanem tételesen végigvették mindazt – botrányokat, vádakat, pereket, híreket és híreszteléseket, börtönt és menekülést –, ami az elmúlt 50 esztendő alatt elválaszthatatlanul hozzátapadt Roman Polanski nevéhez. A súlyos kordokumentumként is értelmezhető, felkavaró és terjedelmes anyagot minimális rövidítésekkel közöljük a csütörtökön megjelenő Magyar Narancsban. Részlet az interjúból:

Jarosław Kurski: Nem azt állítjuk, hogy ön bűnös vagy nem bűnös. Ez a nyomozók és a bírák dolga. Nekünk, újságíróknak az a kötelességünk, hogy kérdezzünk és meghallgassuk a válaszokat.

Roman Polański: Mindenki arra biztat, hogy válaszoljak ezekre a vádakra. De megtanultam, hogy ennek semmi jelentősége nincs, mivel a szavaimat úgyis újabb vádakká fogják fordítani. Ha megszólalok – rossz. Ha hallgatok – rossz. Minél jobban cáfolok, annál kevésbé hisznek nekem az emberek, és annál inkább bűnös vagyok. Ezért megtanultam hallgatni. Ez az interjú ebben az értelemben kivételes. Senki, még a családom sem érti, miért nem válaszolok a vádakra. Azért, mert abszurdak.

(…)

JK: És a łódźi filmakadémia hallgatói, akik aláírást gyűjtenek azért, hogy ön ne látogathasson el az intézménybe?

RP: Velük mi van?

JK: Egyetlen enyhítő körülményt sem találnak. Az egyik kolléganőm a szerkesztőségből azt mondta, hogy nem akar interjút olvasni a Gazetában egy pedofillal.

RP: Kimondták rám az ítéletet. A tények már nem számítanak, azt hiszik, hogy igazuk van. És a hit nem hajlik meg az érvek előtt. Az emberi jogokat védik, tőlem pedig megtagadják őket. Lehet, hogy én nem vagyok ember a számukra. Pedig még a középkorban is, amikor a boszorkányokat megégették, megadták nekik az utolsó szó jogát.

(…)

JK: Az egyik belgiumi barátom lánya ügyvéd, emberi jogi aktivista. Érzékeny a gyengébbek sorsára, díjazás nélkül védi őket. Brüsszelben részt vett az ön filmje elleni bojkottban. Azt mondja, hogy nem tudja a művet elválasztani az embertől. Nem tagadhatjuk el tőle a szándékai nemességét.

RP: A pokol jó szándékkal van kikövezve. Az összes példa, amit előhoz, valamiféle ellendemokrácia, ahol az igazságnak már nincs jelentősége. Posztigazság. Ma az érzelmeket igazságnak tekintik, a tények pedig, legyenek bár tudományosak vagy történelmiek, nem léteznek. Egyetlen tweettel tönkre lehet tenni bárki életét. Fél életemen át úgy éreztem, hogy épp lincselnek, de ilyen hisztériáig még sosem fokozódott.

(…)

Adam Michnik: Roman, hogyan magyarázod mindazt, ami veled történt az életben?

RP: Ha hívő lennék, még meg tudnám valahogy magyarázni, de ha elvetem a metafizikát, nem találok egyetlen józan, racionális választ sem.

Akkor kezdődött, amikor Manson szektája meggyilkolta Sharont, Wojteket és két másik barátomat. Ez oly mértékben elképzelhetetlen volt, hogy néhány hónapon át, amíg meg nem találták az elkövetőket, a sajtó az áldozatokra és énrám vetette magát. Az áldozatokat vádolta a saját halálukért! Hogy ez a kábítószerek miatt történt, az orgiák, a fekete misék, a mágia meg a házunkban uralkodó „hollywoodi szubkultúra” miatt. Nem sokkal azelőtt fejeztem be a Rosemary gyermekét, és azt sugallták, hogy én inspiráltam a gyilkosságokat. Sőt, hogy arra az egy éjszakára Londonból Los Angelesbe repültem, és részt vettem bennük, aztán ripsz-ropsz visszatértem. Egyszerűen megkövültem ekkor, és így maradtam a mai napig.

Sharon Tate

A Vámpírok bálja amerikai forgatásán, 1967-ben Polański megismerte az akkor 24 éves amerikai Sharon Tate-et; ő volt a film női főszereplője. Egy évvel később Londonban összeházasodtak. 1969 februárjától Beverly Hillsben béreltek villát, a Cielo Drive 10050 cím alatt.

1969 elején Tate állapotos lett, az év nyarán Polański megint Londonban járt.

Az augusztus 8-dikáról 9-dikére virradó éjjelen három személy tört be a villába: az ún. Család, azaz a Charles Manson vezette banda tagjai, és meggyilkoltak öt személyt: a nyolcadik hónapos terhes Tate-et, Polański barátját, Wojciech Frytkowskit, az ő barátnőjét, Abigail Fostert, Jay Sebring stylistot, Tate korábbi barátját, valamint Steven Parentet, aki a vendégházban lakó biztonsági őrhöz érkezett látogatóba. Tate-et 16 késszúrással ölték meg.

(…)

JK: A művészetében is ez az erőszak kísért. A Két férfi szekrénnyel című, 1958-as rövidfilmjében két jó ember…

RP: …akik senkinek nem ártottak…

JK: …csak mennek azzal a szekrénnyel, és brutálisan megverik őket. A Kínai negyed. Mindenütt erőszak.

RP: De mindezek a példák az erőszak kritikája. Ez nagyon fontos. Erről van szó.

AM: Bátor dolog hozzányúlni ahhoz, amihez még közel menni is félelmetes. Így értelmezem ezt a te Dreyfusodat is. Senki francia nem csinált róla filmet, mert a te érzékenységed kellett hozzá. Ha maga az ügy örökre megváltoztatta Franciaországot, lehet reménykedni abban, hogy ez a film is meg fogja.

RP: Kicsit naiv vagy, Adam, ha azt gondolod, hogy ekkora ereje van a filmnek.

(…)

AM: Miért kezdett érdekelni Dreyfus?

RP: Tizennégy éves koromban láttam az Émile Zola élete című, 1937-es amerikai filmet Paul Munival a címszerepben. Nagyon hollywoodi film, mindent stúdióban forgattak. Nem tett rám nagy benyomást. Ma azt gondolom, hogy unalmas, bár Oscart kapott. De a Dreyfus lefokozását bemutató jelenet megrázott, nem hagyott nyugodni. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy érdemes lenne filmet csinálni róla. Az elmúlt pár évben nyugtalanító mértékben erősödik az antiszemitizmus Franciaországban, úgyhogy azt gondoltam, hogy eljött a pillanat. Még akkor is, ha nehéz pénzt szerezni egy ekkora produkcióra, és az volt hét évvel ezelőtt is. De A zongorista után arra jutottam, hogy lapos témákról filmet csinálni időpocsékolás. Elkezdtem forrásokat keresni, könyveket olvasni. Voltak köztük lenyűgözők is, unalmasak is. De valahogy nem akart eljönni a pillanat, hogy azt mondjam a munkatársaimnak: megvan, és rajta, kezdhetjük!