Elmondhatja-e egy amerikai rendező egy kínai zongorista történetét?

Elmondhatja-e egy amerikai rendező egy kínai zongorista történetét?

  • narancs.hu
  • 2020. szeptember 27.

Mikrofilm

Sokan félnek, hogy Lang Lang életéből is sablonos életrajzi mozit kerekítenek Hollywoodban.

Ron Howard filmet rendez a világhírű kínai zongorista, Lang Lang életéből, mégpedig a még mindig mindössze 38 éves zenész Journey of a Thousand Miles című önéletrajzi könyve alapján – írta pár napja a The Hollywood Reporter. A projekt időzítése finoman szólva is szerencsétlen: a világ immár hónapok óta a kisebbségek jogaiért és megfelelő reprezentációjáért rendezett tüntetések miatt hangos; az Oscart odaítélő Akadémia pedig pár hete változtatta meg szabályait: mivel Hollywood önmagában képtelen volt változásra, 2024-től már előírják a mozik számára a diverzitás biztosítását.

Nem csoda tehát, hogy kiverte a biztosítékot, hogy egy amerikai rendező akarja elmesélni egy kínai csodagyerek történetét.

A bombát A búcsú című filmjével tavaly berobbanó Lulu Wang robbantotta, aki Twitteren kelt ki Howard ellen. "Kínában született, klasszikusan képzett zongoristaként úgy gondolom, lehetetlen elmondani Lang Lang történetét a kínai kultúra bizalmas ismerete + a Kulturális Forradalom művészekre és entellektüellekre tett hatása + a nyugai imparializmus hatásának ismerete nélkül. Csak szólok" – írta a rendezőnő.

Nem nehéz belátni, hogy Wangnek nemcsak jobb rálátása van a témára, de valószínűleg közelebb is áll hozzá Lang Lang élettörténete: A búcsú című filmjében épp azt vizsgálta, mit él át egy szülőföldjétől elszakadt, Amerikában élő kínai származású nő, és képes-e még kapcsolatot teremteni a gyökereivel. Az érzékeny dramedy a tavalyi díjszezon egyik legnagyobb függetlenfilmes szenzációja volt, főszereplője, Awkwafina történelmet írva el is hozta a Legjobb vígjátéki női főszereplő Golden Globe-díját. A várakozások ellenére a filmet azonban egyetlen Oscarra sem jelölték.

Ron Howard ellenben igazi Oscar-kedvenc: két díjat nyert az Egy csodálatos elméért, további kettőre jelölték a Frost/Nixon-ért; filmográfiája pedig tele van szép kiállítású, nagy ívű, tipikus, bombasztikus amerikai történeteket bemutató filmekkel: ilyen az Apollo 13, A remény bajnoka vagy a Hajsza a győzelemért is. "Magába zárkózó és kockázatkerülő vagyok. De nem akkor, amikor el kell mesélni egy történetet" - vallotta magáról a Guardian portrécikkében, amely többet között így jellemezte a rendezőt: "Ha Steven Spielberg a modern amerikai mozi atyja, akkor Ron Howard annak szeretett nagybácsija".

Az elmúlt években Howard egyfajta hollywoodi iparossá változott, aki biztos kézzel bánik a legnagyobb blockbusterekkel is, művészieskedés helyett ugyanis gyakorlatilag egyedül a klasszikus történetmesélésre koncentrálnak filmjei.

Beszédes, hogy amikor a Solo: Egy Star Wars-történet forgatása a kezdő rendezők miatt kezdett káoszba fordulni, a Disney azonnal Howardot riasztotta, hogy rázza gatyába a mozit. Sikerült is neki, ám a film ennek ellenére megbukott.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy sokan kiakadnak, miért ő forgat filmet Kína egyik büszkeségéből: nem akarják, hogy Lang Lang történetéből is egy fröccsöntött amerikai biopic legyen, mert az sokkal többet jelent számukra. "Nem azért írtam ezeket, mert én akarom megrendezni a filmet. Nem akarom. De nem gondolom, hogy ezek a művészek meg tudják ragadni Északkelet-Kína kulturális sajátosságait, ahonnan Lang Lang és az én családom is származik; vagy épp a nevelése során elkövetett erőszak kulturális aspektusait" – magyarázta Lulu Wang egy későbbi tweetben.

A vádakra reagálva Howard és producertársa mindössze egy semmitmondó közleményt adtak ki, amelyben azt bizonygatják, hogy a kínai zongorista története olyan univerzális, kultúrákon átívelő motívumokat tartalmaz, mint a szenvedély, az elkötelezettség és a kitartás. Az elmúlt időszakban a kritikák miatt egy rakás animációs sorozat váltotta le a nem fehér karaktereket szinkronizáló fehér színészeit a Simpson családtól kezdve a Hormonokkal túlfűtvéig; a Black Lives Matter mozgalom hatására pedig nem csak szobrok dőltek le Amerikában, de egy rakás klasszikus filmről bizonyosodott be, hogy ma már rasszistának számítanak. Hollywood épp ezért legutóbb már ázsiai származású színészekkel és rendezővel igyekezett bevenni a keleti piacot - a próbálkozásuk azonba így sem járt osztatlan sikerrel.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.