Romantika Észak-Koreában

Mikrofilm

Claude Lanzmann utolsó filmjét is elhozták a Verzióra.

Nagy szerencsénk, hogy a napalm legfeljebb olyan filmekből lehet ismerős, mint a Szarvasvadász vagy az Apokalipszis most.  A különös kegyetlenségű gyújtóbomba alapanyaga a vietnámi háború szimbólumává vált, szó szerint is „felvillantva” a hatvanas évek sötét oldalát. Persze a napalm korábbi találmány ennél, többféle változata is ismert, de ez a lényegen nem változtat; számos alkalommal használták már a második világháborút közvetlenül követő háborús konfliktusok idején, így az 1950-es évek elején, a koreai háborúban is.

A Soával világhírűvé vált rendező, a tavaly elhunyt Claude Lanzmann utolsó filmje a Napalm címet viseli, a koreai háború ihlette, mégis a romantika járja át.

false

 

Mielőtt bárki azt hinné, hogy egy 91 éves öregember (ennyi idős volt Lanzmann a tavalyi forgatáson) jön majd mindenféle összemosódott emlékkel, annak legyen elég annyi, hogy a forgatás Észak-Koreában volt. Ám ellentétben a Laibach együttessel, ami 2015-ben lépte át a pokol kapuját (Az erről készült A felszabadulás napja című filmet szombaton 19.30-kor, vasárnap pedig 18.15-kor  vetítik a Toldiban), Lanzmann visszatérő vendég, 60 évvel korábban járt már Észak-Koreában, abban az időben, amikor Kim Ir Szen éppen csak elkezdte formázni szörnyszülöttjét. Csakhogy a rendező 1958-ban lelkes fiatal baloldaliként érkezett Phenjanba, akit a koreaiak vélhetően azért fogadtak nagy szeretettel, mert a két lábon járó propagandistát látták benne. Az viszont csak a Napalmból derült ki, hogy a rendezőre nem a Nagy Vezér, még csak nem is háború sújtotta ország nyomorúsága volt a legnagyobb hatással, hanem egy lány, Kim Kun Sun, a helyi Vöröskereszt kórházi ápolónője. Mindössze egyetlen olyan szó volt, amit mindketten ismertek – a napalm –, de így is egymásba szerettek, bár fájdalmasan rövid időre.

Lanzmann azonban nem felejtette a furcsa románcot, aggastyánként újra elment Észak-Koreába, hogy megtalálja, amit 60 éve elvesztett. És hogy még utoljára készítsen egy filmet…

A filmet szombaton (10-én) 21.30-kor a Művészben, vasárnap (11-én) 20.00 órakor pedig a Kinóban vetítik.

VERZIO Film Festival

Egy emlékezetes találkozás története: a fiatal Claude Lanzmann 1958-ban tagja volt a nyugat-európai ifjúkomministák delegációjának, akik a pusztító koreai háború után először látogattak el Észak-Koreába. Ekkor ismerte meg Kim Kun Sunt, a phenjani Vöröskereszt kórház ápolónőjét. A „napalm" volt az egyetlen közös szavuk.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.