A 2021-es év akkor is a kockáztatásról szólna, ha semmi más nem futna a vásznakon, csak Marvel-filmek és folytatások: a koronavírus-járvány padlóra küldte a moziipart, ami még csak most kezd új erőre kapni, a stúdiók pedig egyelőre lavíroznak aközött hogy online, a mozikban, vagy hibrid módon, egyszerre mutassák be filmjeiket. Dennis Villeneuve azon kevesek közé tartozik, aki bármi történik, kitart a nagyvászon mellett. Hasonló elveket vall pályatársa, Christopher Nolan is, aki pont ezért sürgette tavaly Tenet című filmjének bemutatóját is. A különös sci-fire Messiásként vártak a karantén után újranyitó mozik, a film azonban csúfosan földbe állt. Az előjelek tehát voltak bíztatóak Villeneuve Dűne-adaptációja számára. A kanadai rendező azonban többszörösen rácáfolt a várakozásokra: már az is elismerésre méltó, az adaptáció olyan jól teljesít a kasszáknál, hogy máris berendelték a folytatást. Ettől már csak az számít nagyobb szenzációnak, hogy egyáltalán elkészülhetett a filmváltozat.
A megfilmesíthetetlen könyv
Frank Herbert Dűnéjét minden idők egyik legjobb, legfontosabb és legnagyobb hatású science fiction regényeként szokás emlegetni,
ami egyebek mellett elnyerte a Hugo és Nebula díjat is és egy teljes univerzumot szült. Épp ez, vagyis a műfajra és popkultúrára gyakorolt hatása magyarázza, hogyan születhetett belőle két film, két minisorozat és egy számítógépes játék is, annak ellenére, hogy a közmegegyezés szerint a regényt lehetetlenség adaptálni. Való igaz, hogy Herbert művének politikai, filozófiai és társadalmi vetülete olyan gazdag és összetett, hogy azt képtelenség másfél-két, vagy akár sokszor egy órába sűrítve bemutatni. A Dűne azonban, szemben mondjuk Asimov Alapítványával mégis csak cselekményközpontú, mely olyan, ezeréves toposzokat használ és értelmez újra, mint a Megváltó, vagy épp a megszállók és megszállottak viszonya.
Herbert a Dűne előtt többek között újságíróként dolgozott, a nagy művét megelőzően azonban csak néhány novellája és egy regénye jelent meg műfajban. 1959-ben kezdett dolgozni a Dűnén; úgy tudott több évet is kutatómunkájára és az írásra áldozni, hogy közben felesége vált a fő kenyérkeresővé. Végül a regény két részletben az Analog című sci-fi kiadványban jelent meg. A teljes kéziratot több mint 20 kiadó utasította vissza, egyikük az anekdota szerint a következő megjegyzéssel: „Lehet, hogy az évtized hibáját követem el, de…”. A szerkesztő jól sejtette: Herbert műve mára minden idők legsikeresebb sci-fijévé vált. Ehhez persze kellett a philadelphiai székhelyű Chilton kiadó, amely főleg gazdasági és hobbimagazinokkal foglalkozott, mégis meglátta a lehetőséget a kéziratban.
A történetet oregon homokdűnéi, valamint Herbert szerteágazó érdeklődése ihlette, amibe a hősmítoszok, vallások és mitológiák ugyanúgy belefértek, mint a varázsgombák termesztése, vagy épp a feudalizmus működése. A történet középpontjában az Atreides-házból származó Paul Atreides áll, aki családjával együtt az Arrakisra költözik, miután apját, Letót azzal bízza meg a Császár, hogy vegye át a világegyetem legfontosabb bolygójának felügyeletét a Harkonnenektől. A sivatag borította Arrakis, más nevén a Dűne egyetlen értéke a fűszer, az univerzum legértékesebb anyaga, egyfajta hallucinogén, ami nemcsak meghosszabítja fogyasztója életét, de különleges képességeket is biztosít számára, épp ezért elengedhetetlen a csillagközi űrhajózáshoz a navigátorok számára. A Dűnén aztán összecsapnak az Arrakis- és Harkonnen-házak képviselői, miközben a bolygót lakó őslakosok, a fremenek, valamint a Corrino-házat képviselő császár, vagy épp a csak női tagokból álló, az egész galaxist átszövő Bene Gesserit-rend is saját érdekeinek érvényesítésére törekszik.
A Dűne filmadaptációjának ötlete már néhány évvel a regény megjelenése után, 1971-ben felvetődött: Arthur P. Jacobs, A majmok bolygója-sorozat producere vásárolta meg a jogokat, a rendezésre pedig többek között David Lean neve is felmerült. A projektből végül semmi nem lett, Jacobsot pedig elsodorták egyéb projektjei. A producer 1973-ban elhunyt, a Dűne jogai pedig Jean-Paul Gibonhoz kerültek.
Jodorowsky Dűnéje – minden idők leghíresebb, soha el nem készült filmje
Leto szerepében David Carradine, Harkonnen báróéban Orson Welles, a Császárt Salvador Dalí, Duncan Idahot Alain Delon, Feyd-Rauthat Mick Jagger, Lady Jessicát pedig Charlie Chaplin lánya, Geraldine Chaplin alakítja. A film zenéjéért a Pink Floyd, látványvilágáért a legendás képregényalkotó Jean ’Moebius’ Giraud felel – valahogy így nézett volna ki Jodorowsky Dűnéje, a film, ami soha nem készült el, mégis alkotók egész generációjára volt hatással. Többek között Richard Stanley-re (Hardver) vagy épp Nicolas Winding Refnre (Drive – Gázt!). Előbbi szerint ez minden idők legzseniálisabb, meg nem valósult filmje, utóbbi pedig valószínűleg az egyetlen, akit Jodorowsky storyboardok segítségével végigvezetett a teljes, megvalósulatlan filmen, így ő került a legközelebb a mozihoz.
Mindez Frank Pavich 2013-as kiváló dokumentumfilmjéből, a Jodorowsky Dűnéjéből derül ki, és talán a legteljesebb képet mutatja arról a páratlan projektről, ami soha nem valósulhatott meg. A legendás chilei rendező színházi munkái után váltott át a filmkészítésre: az 1978-as Fando és Lis, majd az 1970-es A vakond és az 1973-as A szent hegy egyre nagyobb és nagyobb kritikai és közönségsikert aratott különleges vizualitásával és látványvilágával. Az elismeréssel együtt nőtt Jodorowsky becsvágya is – bármibe belevághatott volna, ő pedig Herbert Dűnéjét választotta, pedig ekkor még nem is olvasta a regényt. Elképesztő elánnal kezdett bele a munkálatokba,
a dokumentumfilm pedig remekül bemutatja, hogyan sikerült rávennie a percenként 100 ezer dolláros fizetést kérő Dalít, vagy épp az ekkor már egyedül a minél fényűzőbb étkezések iránt érdeklődő Wellest, hogy vegyenek részt a produkcióban.
A főszerepre saját, 12 éves fiát szánta, akinek a nevelését is teljesen a produkció kívánalmainak vetette alá: spártai harcművészeti képzésben részesült, hogy mire elkezdődik a forgatás, ne csak megfeleljen a szerepre, de valósággal átalakuljon Paul Atreidesszé.
Jodorowsky Dűnéje végül saját grandiózusságának áldozatává vált: a telefonkönyv méretű forgatókönyv egy akkor elképesztőnek számító 15 millió dolláros büdzsét és 14 órás filmet rejtett, a rendező pedig nem volt hajlandó engedni víziójából. „Hollywoodban szabotálták a filmet. Túl francia volt nekik, nem eléggé amerikai, az üzenet pedig nem eléggé hollywoodi” – fogalmazott a direktor. A projektet ismerők szerint azóta se akadt olyan mozi, amit ilyen előrehaladott állapotában állítottak volna le. Csak a fennmaradt storyboardokból, Pavich dokumentumfilmjéből és a résztvevők elmondásaiból tudunk arra következtetni, milyen lett volna a Dűne első adaptációja, ha megvalósul. Jodorowsky Herbert történetét szabadon értelmezve azt domborította volna ki filmjében, hogyan gyarmatosítják az emberek a meg nem hódított bolygót, majd hogyan ébredt az öntudatára. „Megerőszakoltam az alapanyagot. Megerőszakoltam, de szeretettel” – magyarázta a rendező.
Lynch Dűnéje – a széles körben megvetett
„Úgy vittek be a moziba, mint egy beteg embert. Biztos voltam benne hogy sírni fogok. Aztán elkezdődött a film, én pedig egyik percről a másikra egyre boldogabb lettem, mert láttam, hogy a film borzalmas!” – emlékezett vissza Jodorowsky, hogyan látta először a vásznon, mi lett az álmaiból. A chilei rendező bukása után a regény jogait Dino De Laurentiis producer szerezte meg, aki Ridley Scottot kérte fel rendezőnek. Scott átdolgozta a forgatókönyvet, de az még így is túl hosszú volt, azt pedig nem engedték neki, hogy kettévágja a filmet. David Lynchet a producer lánya ajánlotta be, miután látta tőle Az elefántembert – Lynch pedig el is vállalta a rendezést, annak ellenére, hogy nem olvasta a regényt és egyáltalán nem ismerte a Dűne világát.
A végeredmény, Lynch 1984-ben bemutatott Dűnéje (korábbi írásunk a filmről) a nézőket, a kritikusokat, sőt magát a rendezőt is elborzasztotta, aki a Universal stúdió nyomására kénytelen volt két órásra vágni a közel 180 perces filmjét. Lynch a mai napig gyűlölettel beszél a produkcióról, főleg mivel kérése ellenére sem szedték le a nevét a stáblistáról. Mai szemmel nézve a Dűne azonban korántsem tűnik olyan borzalmasnak. A monológok üresek és darabosak, a motivációk tisztázatlanok, a cselekményt pedig mintha random-generátorral rakták volna össze; a maga őrült káoszával együtt a film mégis élvezhető, elsősorban a hangulatnak köszönhetően. A látványvilág mára elavultnak tűnik ugyan, de tökéletesen átadja azt a nyomasztó, borzongató atmoszférát: Lynch Dűnéjét végtelen homoksivatagok helyett személytelen, koszos, szűk szobák uralják, melyben a karakterek kísérleti egerekként szaladgálnak. A velejéig romlott Harkonnenek viselkedésére magyarázatot ugyan nem kapunk, de torz megjelenésük groteszk módon szemlélteti azt a szerepet, amit a regény is szánt nekik. A film adaptációként ugyan elvérzett, de hibáival együtt is mára különleges helyen szerepel nemcsak a rendező életművében, de a sci-fi filmek polcán is.
Minisorozatok – az Emmy-díjas
2000-ben a korábban csak George A. Romeroval való együttműködéseiről ismert John Harrison készített háromrészes minisorozatot a könyvből, melynek sikerét mutatja, hogy három évvel később A Dűne gyermekei címmel a folytatás is megszülethetett. Mindkettőt az amerikai Sci Fi csatorna rendelte. A Lost – Eltűntek előtt járunk, amikor a sorozatoknak nemcsak a megbecsülése, de a költségvetése sem közelíthette meg a mozifilmekét. Ez elég nagy korlátok közé szorította az alkotókat, akik ettől függetlenül próbálták a legtöbbet kihozni az alapanyagokból.
A Dűne minisorozat változata leginkább egy fantasyba ágyazott űr-szappanoperára hasonlít. Nagy részét párbeszédek teszik ki, az akciókat a lehető legjobban redukálták, a látványos képeket pedig festmények és állóképes vizuális megoldások helyettesítik. A visszafogott büdzsének azért akadtak előnyei is: míg Lynch verziója épp vizualitása miatt maradt emlékezetes, Harrison adaptációjában nagyobb teret kapnak az intrikák, a különböző házak és családok közötti viszonyok, vagy épp az öröklés és hatalom kérdése. Kár, hogy az ezeket előadó színészek teljesítménye nagyrészt halovány és feledhető. Még a legnagyobb név, William Hurt is elképesztően gyenge és erőtlen a képernyőn. Ami azonban a könyvhez való hűséget illeti, a sorozat remekül teljesít, hiszen nagyrészt szolgai módon követi Herbert sorait. Talán épp ezért talált lelkes fogadtatásra nemcsak a rajongók, de a kritikusok körében is, akik két Emmy-díjjal is megkínálták.
Villeneuve Dűnéje – a merész vállalkozás
Denis Villeneuve a 2010-es Felperzselt földdel robbant be, melyet a legjobb külföldi filmek kategóriájában Oscarra is jelöltek. Később olyan filmekkel, mint a Fogságban, a Sicario – A bérgyikos, vagy épp az Érkezés a nézők és kritikusok között is nevet szerzett. Már évekkel ezelőtt kijelentette, hogy legnagyobb álma a Dűne adaptációja – csakhogy előtte egy hasonlóan grandiózus vállalkozással alaposan felsült. A Szárnyas fejvadász 2049-ért ugyan a kritikusok odáig voltak, ám hatalmasat bukott: 150 millió dolláros büdzséjét Amerikában képtelen volt visszatermelni, a nézőket hidegen hagyta minden idők talán legdrágább arthouse filmje. „A legnagyobb csoda a Szárnyas fejvadász 2049-cel kapcsolatban, hogy azt követően még mindig filmeket készíthetek” – nyilatkozta a rendező. És valóban: ekkora bukta karriereket szokott kettétörni, Villeneuve azonban megkapta a lehetőséget, hogy egy még nagyobb fába vágja a fejszéjét.
Ridley Scotthoz hasonlóan ő is azonnal két részben gondolkodott, de a stúdió csak egy epizódnak adott zöld utat, így úgy döntött, csak a regény első felét filmesíti meg. Ma már tudjuk: bejött a kockáztatás, a siker hatására ugyanis megrendelték a folytatást.
Villeneuve adaptációja talán az eddigi legteljesebb Dűne: megvan benne a regényhez illő grandiózusság és látványvilág, miközben a karakterek is elég teret kapnak, hogy életre keljenek és megálljanak a saját lábukon.
A köztük lévő viszony és a Dűne világa persze van olyan összetett, hogy a könyvet nem ismerők néhány helyen foghatják a fejüket, mit is jelentenek a kifejezések, a film gerincét alkotó történet azonban számukra is tiszta és követhető. Ha azonban valaki nem ismer minden, vázlatosan bemutatott részletet, könnyen az az érzése keletkezhet, hogy a Dűne sem több, mint egyfajta Star Warsra hajazó megváltástörténet. Az elképesztő díszletek, a szemkápráztató látványvilág azonban minden eddigi próbálkozás felé helyezi a filmet. Ráadásul annak minden jelenetéről süt, hogy Villeneuve Jodorowskyhoz hasonlóan határozott elképzelésekkel és vízióval rendelkezik. Remélhetőleg a második rész nemcsak a történetet folytatja, de tovább mélyíti a film jelentését is.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért!
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők! De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
