Az a fiatal házaspár, amelyik a Kék bársony vagy az Amerikai szépség után még elhiszi, hogy egy csinos kertvárosi ház jelenti a boldogságot, magára vessen! Ugyanez igaz azokra a filmkészítőkre, akik még mindig olyan közhelyekkel igyekszenek sokkolni a nézőt, hogy nem minden arany, ami fénylik. Lorcan Finnegan abszurd horror-thrillere mindezt parabolában igyekszik elmesélni, s pakol hozzá némi Lynch-hangulatot – legalábbis ami a külsőségeket illeti. Lynchnél ugyanis gyakori lelemény a tárgytalan szorongás, a Vivarium viszont nagyon is a szánkba rágja, mitől kéne szoronganunk.
A végtelenségig stilizált filmben egy házaspár alászállását követhetjük nyomon: Gemma és Tom beköltöznek a félelmetesen díszletszerű kertvárosba, ahonnan persze sehogy sem tudnak kijutni. Hirtelen ott terem viszont egy kisgyerek, aki elképesztő gyorsasággal növekszik és szép lassan az utolsó csepp energiájukat is elszívja; az ételnek nincs többé íze, a szexnek vonzereje, az életnek pedig értelme. Az apró torzszülött pedig egyre nagyobb kártevővé válik, aki semmi mást nem csinál, csak ordít és leutánozza szülei legócskább gesztusait.
A Vivarium a szülő-gyerek parazitakapcsolat tendenciózus lenyomataként mutatja be, hogyan is nézne ki a gyerekvállalás, ha az valóban csak abból állna, amit a szülők elpanaszolnak a barátaiknak: a csontot is lerágja rólunk; megállás nélkül sír; semmi sem tetszik neki; pont olyan, mint az apja/anyja! Finnegan ügyesen egyensúlyozik az így-úgy kidolgozott szimbólumok és a blöff között, de mutatványa épp csak másfél óráig tart ki.
Elérhető az Amazon Prime Videón
