Film

Vivarium

  • SzSz
  • 2020. szeptember 27.

Mikrofilm

Az a fiatal házaspár, amelyik a Kék bársony vagy az Amerikai szépség után még elhiszi, hogy egy csinos kertvárosi ház jelenti a boldogságot, magára vessen! Ugyanez igaz azokra a filmkészítőkre, akik még mindig olyan közhelyekkel igyekszenek sokkolni a nézőt, hogy nem minden arany, ami fénylik. Lorcan Finnegan abszurd horror-thrillere mindezt parabolában igyekszik elmesélni, s pakol hozzá némi Lynch-hangulatot – legalábbis ami a külsőségeket illeti. Lynchnél ugyanis gyakori lelemény a tárgytalan szorongás, a Vivarium viszont nagyon is a szánkba rágja, mitől kéne szoronganunk.

A végtelenségig stilizált filmben egy házaspár alászállását követhetjük nyomon: Gemma és Tom beköltöznek a félelmetesen díszletszerű kertvárosba, ahonnan persze sehogy sem tudnak kijutni. Hirtelen ott terem viszont egy kisgyerek, aki elképesztő gyorsasággal növekszik és szép lassan az utolsó csepp energiájukat is elszívja; az ételnek nincs többé íze, a szexnek vonzereje, az életnek pedig értelme. Az apró torzszülött pedig egyre nagyobb kártevővé válik, aki semmi mást nem csinál, csak ordít és leutánozza szülei legócskább gesztusait.

A Vivarium a szülő-gyerek parazitakapcsolat tendenciózus lenyomataként mutatja be, hogyan is nézne ki a gyerekvállalás, ha az valóban csak abból állna, amit a szülők elpanaszolnak a barátaiknak: a csontot is lerágja rólunk; megállás nélkül sír; semmi sem tetszik neki; pont olyan, mint az apja/anyja! Finnegan ügyesen egyensúlyozik az így-úgy kidolgozott szimbólumok és a blöff között, de mutatványa épp csak másfél óráig tart ki.

Elérhető az Amazon Prime Videón

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.