Tévésorozat

A tizenkettő

Mikrofilm

A belga tárgyalótermi dráma a Tizenkét dühös ember rokona és egyben kommentátora is. Míg Sidney Lumet filmje épp feszességével, szűkösségével és szinte elviselhetetlen feszültségével tűnt ki, addig Sanne Nuyens és Bert Van Dael sorozata lassan és tompa baljóssággal csordogál, bőven időt szánva mind a címbeli esküdtek, mind pedig a vádlott és a tanúk személyiségének feltérképezésére.

A vádlott ez esetben nem olyasvalaki, akit az igazságszolgáltatás általában előítéletekkel kezel. Egy középosztálybeli iskola-igazgatónőt vádolnak azzal, hogy megölte a kislányát és a férje szeretőjét – egyszóval anyaként és nőként is a legszörnyűbb bűnnel gyanúsítják. A peréhez kiválogatott esküdtszék tagjai mind változatos háttérrel és személyes démonokkal rendelkeznek – mindannyiuk ítéletét valamilyen szempontból élesíti és elhomályosítja saját egyéniségük. A sorozat a nézőt is beülteti az esküdtek közé, a felsorakoztatott bizonyítékok, elejtett félmondatok fényében nekünk is döntenünk kell. Az alkotók nem ítélkeznek, antihőseiket a maguk gyarlóságában ábrázolják: egyformán tűnhet mindenki bűnösnek és áldozatnak. Van, akinek a gyilkosságokról, a családon belüli bántalmazásról, a függőségről vagy épp a féltékenységről vannak a kelleténél meghittebb ismeretei. E párhuzamok a nézői beleélést is segítik, és rávilágítanak arra, hogy a látszólag racionalitásra és objektív bizonyítékokra épülő igazságszolgáltatást mennyire átszövik az érzelmek és az impulzív döntések. A tizenkettő végig hideg, szomorú, és szinte az őrületig módszeres marad.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.