A belga tárgyalótermi dráma a Tizenkét dühös ember rokona és egyben kommentátora is. Míg Sidney Lumet filmje épp feszességével, szűkösségével és szinte elviselhetetlen feszültségével tűnt ki, addig Sanne Nuyens és Bert Van Dael sorozata lassan és tompa baljóssággal csordogál, bőven időt szánva mind a címbeli esküdtek, mind pedig a vádlott és a tanúk személyiségének feltérképezésére.
A vádlott ez esetben nem olyasvalaki, akit az igazságszolgáltatás általában előítéletekkel kezel. Egy középosztálybeli iskola-igazgatónőt vádolnak azzal, hogy megölte a kislányát és a férje szeretőjét – egyszóval anyaként és nőként is a legszörnyűbb bűnnel gyanúsítják. A peréhez kiválogatott esküdtszék tagjai mind változatos háttérrel és személyes démonokkal rendelkeznek – mindannyiuk ítéletét valamilyen szempontból élesíti és elhomályosítja saját egyéniségük. A sorozat a nézőt is beülteti az esküdtek közé, a felsorakoztatott bizonyítékok, elejtett félmondatok fényében nekünk is döntenünk kell. Az alkotók nem ítélkeznek, antihőseiket a maguk gyarlóságában ábrázolják: egyformán tűnhet mindenki bűnösnek és áldozatnak. Van, akinek a gyilkosságokról, a családon belüli bántalmazásról, a függőségről vagy épp a féltékenységről vannak a kelleténél meghittebb ismeretei. E párhuzamok a nézői beleélést is segítik, és rávilágítanak arra, hogy a látszólag racionalitásra és objektív bizonyítékokra épülő igazságszolgáltatást mennyire átszövik az érzelmek és az impulzív döntések. A tizenkettő végig hideg, szomorú, és szinte az őrületig módszeres marad.
Elérhető a Netflixen
