„Nagyapám úgy nevelt, hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el. Azt nézni kell, ismerni kell őket, mert ők mi vagyunk” – nyilatkozta a tokiói olimpia után Orbán Viktor a Nemzeti Sportnak, s utólag azt is elárulta, hogy minden olimpia előtt becslést készít arról, hogy, hány olyan esély van, „ahol nem egyszerűen nyerhetünk, hanem mi vagyunk azok, akiknek nyerniük kell”.
Nos, e becslés szerint 13-14 aranyérmet kellett volna Tokióból elhozniuk a magyar sportolóknak, ehelyett hatot hoztak. „Amit nekünk kellene megnyerni, annak meg is nyerjük a felét” – mondta Orbán, de nem tűnt emiatt túlzottan elégedettnek. „Rióban a nők mentették meg a haza becsületét, a nyolcból hét aranyat nyertek a nők és egyet a férfiak. Most meg a férfiak hozták egy kivétellel az összes aranyat. Ha egyszer sikerülne összhangba hozni a kettőt, akkor egy Helsinkihez hasonló eredményt is fel tudnánk mutatni” – állapította meg a miniszterelnök, amivel a Rákosi-korszak dicsőségét hirdető 1952-es tizenhat aranyéremre utalt, egyúttal kifejezte abbéli óhaját is, hogy ezt tartaná ildomosnak a jövőre nézve.
Azt addig is tudtuk, hogy Orbán számára kizárólag az első helyezés elfogadható, már egy olimpiai ezüst is bukásnak számít, nemhogy egy bronz, ám a helsinki példálózás alapján az is egyértelművé vált, hogy
a miniszterelnök az olimpiai bajnokokat sem tartja többre értékes találatoknál az aktuális játékok összesítőjében; a hőn áhított cél ugyanis nem az olimpiai győzelem, hanem a minél több olimpiai győzelem, a darabszám.
Ennek fényében pedig a pályaelhagyó riói vagy tokiói bajnok teljesen érdektelen és értéktelen.
Valószínű, hogy Orbán Viktor számára Milák Kristóf tokiói olimpiai bajnoki címe és világcsúcsa sem ér többet. Hiába állítja azt a miniszterelnök meg a nagyapja, hogy a nemzeti mezben pályára lépő sportolóknál fontosabb nem képzelhető el, az orbáni logika szerint ez a fontosság kizárólag a dicsőség idejére, és az azt követő rövid időkre érvényes, utána a boruljon rá a feledés leple. A sportoló hőstette pedig csak akkor ér valamit, ha további azt aranyak követik, ugyanakkor megbocsáthatatlan bűn, ha a dicsőséget bukás követi. Hosszú Katinkának három olimpiai cím sem volt elég arra, hogy megtartsa a NER-en belüli befolyását a tokiói kudarc után.
Nem csoda, hogy e mérgezett légkörben a hazai élsport az elmebaj jeleit mutatja. Minden arra utal, hogy felelős (legalábbis annak tűnő) szereplői már korántsem az olyan ósdi, élsporthoz köthető kritériumoknak akarnak megfelelni, mint a tehetséggondozás, a professzionalizmus vagy a fair play, hanem kizárólag Orbán Viktor teljesítménykényszeres lázálmainak. Amikor Wladár Sándor, a Magyar Úszószövetség elnöke azt bírja nyilatkozni, az önmagát „fizikálisan és mentálisan” is kimerültnek tartó Milák Kristófról, hogy „ő tartozik Magyarországnak”, akkor ezt még tekinthetjük szimpla fenyegetőzésnek, mint az empátia teljes hiányának. De amikor azt is hozzáteszi, hogy 301 egyszeres olimpiai bajnok van, de olyan, aki kétszer állt a dobogó tetején, már sokkal kevesebb, nyilvánvaló válik, hogy ezt nem saját meggyőződéséből mondja, hanem a minden bizonnyal morcos Orbán Viktornak igyekszik kedvébe járni.
