Nyárspolgárok és konténerek

  • narancsblog
  • 2012. november 27.

Narancsblog

Ne legyünk naivak: az, hogy a két, korábban a közmédiában dolgozó újságíró először éhségsztrájkkal tüntetett az MTVA hírszerkesztőségében folyó hírhamisítás ellen (lásd: Lomnici-, illetve Cohn-Bendit-ügy), majd jelenlétükkel hívták fel a figyelmet a szakmai alapú médiában elfogadhatatlan skandalumokra, semmi kézzelfogható hatással nem bír a közmédiára. Nagy Navarro Balázs és Szávuly Aranka lassanként úgy simult bele a napjainkba, mint fájós derék a paplanba. Megszoktuk. Ha balhé volt, elolvastuk a hírt. Szörnyülködtünk, ahogy most a hónap elején az MTVA a biztonsági őreivel elbánt velük, aztán kattintottunk a következő cikkre – legfeljebb örültünk közben, hogy folyamatos jelenlétükkel mementót állítanak a pártatlan tájékoztatás hűlt helyének.

Hanem hétfőn felkerült pár videó a millamedia.hu-ra. Ezeken Nagy Navarro Balázs egy kézikamerával kapja el néhány szóra a dohos szagú fogalmazást történészi-múzeumvezetői szerepkörben sem megvető Schmidt Mária és Betlen „Bársonyos Állvány Vagyok Én” János párosát, akik – ha jól vesszük ki – éppen közös taxival kívánják elhagyni a környéket.

De mindenekelőtt el vannak képedve.

„Ez elképesztő, ne haragudjál. (…) Mi ez a konténer az utcán? Ti miért az utcán vagytok?” – indít Betlen, és elmondja magáról, hogy ő annyira, de annyira jó fej, mert képzeljük, ő, igen ő próbált meg közvetíteni a nagyfőnökök és Nagy Navarróék között, hogy ne legyen már ekkora balhé, csak hát, szar a világ, nem lett belőle semmi. Amikor aztán Jánost gyorsan felvilágosítják, hogy nemrég még be akarták a tiltakozókat keríteni kordonokkal, Betlen szeme elkerekedik.

BJ: Elétek tettek volna valamit?

NNB: És lett volna egy egyméteres bejárat, ahol be tudtunk volna menni a ketrecbe. Mindezt erőszakkal, bűncselekmények útján.

Hat perce beszélgetnek, amikor Betlen újra kivágja: jó, de ő ezt akkor sem érti! Nem bírja felfogni! Mármint a konténereket. De azt sem, hogy mit kell itt pattogni holmi apróságokért. Például ez a Papp Dániel, hát ez nem is olyan rossz fiú – ismeri őt, beszélt vele, és igen, hát hibázott. Ki nem? „Én voltam az egyetlen, aki elment hozzá, és megkérdeztem, hogy mi történt. Senki, egyetlen kolléga nem akadt, aki megkérdezte volna tőle. Ugyanis én azt nem akartam elhinni, hogy ő szándékosan hamisított, hiszen ezzel csak lebukni lehet. Ő a fordítást olvasta, amiben nem volt benne az a csípős válasz, és akkor ő azt gondolta, hogy nem válaszolt. Nem volt jó tudósítás, én nem erről beszélek.” És Betlennek az empátiája is széles sávú: „csak mellesleg mondom, hogy ezt a fiatal srácot nagyon kinyírták.” Nos, Papp Dániel még mindig szerkeszt, és közpénzből kapja a fizetését. De továbbra sem ez a lényeg, hanem a konténerek. Hogy kerülnek oda? A köztévé politikai beszélgetéseket vezető riportere ennyit ért meg a körülötte folyó eseményekből.

Schmidt Mária hozzá képest szimpla nyárspolgár, akit csak az érdekel, hogy kényelmesen bejusson a stúdióba. „El vagyok képedve. Ilyet még sose láttam életemben. Mi ez itten? (…) Lezárni a forgalmat? Idejön az ember, és gyalogoljon? Milyen dolog ez?” – hüledezik. Nagy Navarro próbálja másra terelni a szót, de nem lehet. A Terror Háza igazgató asszonya leakadt. Sápítozik. Tüntetni? Itt? Sőt amikor Betlennel együtt távozik, még akkor is azt kérdi, hogy „ez azt jelenti, hogy bármikor lezárhatják az utat?” Az elképesztő lenne. János, ugye nem?

Ennek a két embernek a kicsinyességét önmagában nem kell túlbecsülni. Sokan reagáltak volna ugyanígy: a tényekkel való szembenézés és a másik fél méltányolásának hiánya nagyon is magyar fenomén.

Ez a pár videó azonban: nyom. És miközben nyomot hagynak arról az elnéző mentalitásról, amivel nem is olyan kevesen kelnek-fekszenek a közmédiában (vagy épp kormánypárti szimpatizánsként), dokumentumot állítanak azoknak a reflexeiről, akik a magyar közszolgálati média gyarmatosításának haszonélvezői. Ha valaki egyszer dokumentumfilmet forgatna az MTV megszállásának történetéről, munkáját ezekkel a kockákkal is indíthatná.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.