Lehet nem politizálni

  • narancsblog
  • 2012. november 18.

Narancsblog

Morfondírozhatnánk azon, hogy vajh’ mi motiválhatta a tények mélységes és totális elutasításából eredő, szavazóik számára felháborító és kijózanító, az ország számára szomorú, saját maguknak pedig végzetes döntést, de minek? Halottról jót vagy semmit.

Szombatról vasárnapra virradó éjjel bebizonyosodott az, amitől tartani lehetett: az LMP, amelyik az összes gyermekbetegségével és belső feszültségeivel együtt is számtalanszor (ha nem is mindig) kiállt jó ügyekért (oktatás- és szociálpolitikában például), most hátat fordít minden lehetőségnek. És egyben a szavazóiknak és az országnak is. Egyedül az együttműködés-párti szavazók és a pártvezetés Bajnait támogató triója, Karácsony Gergely, Jávor Benedek és Szabó Tímea mutatott némi politikai potenciált, felelősségvállalást és agyműködést, ironikus módon pont azzal, hogy lemondott tisztségeiről; reméljük, lesz még hozzájuk szerencsénk. Szemben Schifferrel, aki remekül aknázta alá az egyetértés lehetőségét is. Hogy ezután még úgy gondolja, ő nem akar frakcióvezető lenni, az valami olyan gőgről árulkodik, hogy nincs is róla mit mondani.

A Schiffer András erőltette kongresszusi döntés, amelyet a 160 érvényesen szavazóból 84-en szavaztak meg, miszerint az ökopárt nem csatlakozik az Együtt 2014 Mozgalomhoz (a csatlakozáspártiak 77-en voltak), az LMP totális szerepzavaráról tanúskodik: úgy tűnik, valami általunk ismeretlen oknál fogva azt hiszik, hogy nekik: a) van stabil szavazóbázisuk; b) e szavazóbázis megharagudna rájuk, ha betársulnának Bajnaiékhoz; c) függetlenségük deklarálásával (vagy bárminek is tartják zseniális döntésüket) most jól bebetonozták magukat a magyar politikai életbe.

Először is, a párttagok közeli hozzátartozóin és haverjain kívül ember nem volt, aki jó szívvel, meggyőződésből szavazott volna rájuk 2010-ben: már csak azért sem, mert nem volt mire. Nem tudtunk róluk az égvilágon semmit, leszámítva, hogy aranyosak, és szeretik a zöldet. Furcsa, hogy számukra nem nyilvánvaló, ami mindenki más számára az: hogy egész egyszerűen az SZDSZ megszűnésével egy 5–8 százalékos szavazói rétegnek nem volt más, akire voksolhatott volna. Másodszor, a’ zemberek (nem csak azok, akik kínjukban az LMP-re szavaztak, de ők biztosan) ma egyetlenegy dologban értenek egyet, de abban nagyon: hogy a Fideszen kívüli politikai erők küldjék el a rákba Orbán Viktort. Márpedig jelen állás szerint nagyon úgy tűnik, ahhoz, hogy a választási törvénytől kezdve az alkotmányon át a nyugdíjakig mindennel gátlás nélkül játszadozó Orbán és pajtásai eltűnjenek, a teljes demokratikus ellenzék összehangolt, közös, széthúzástól és idiotizmustól mentes munkájára lenne szükség az előttünk álló másfél évben. Ennek mutatott most fityiszt az LMP. Morfondírozhatnánk azon, hogy vajh’ mi motiválhatta a tények mélységes és totális elutasításából eredő, szavazóik számára felháborító és kijózanító, az ország számára szomorú, saját maguknak pedig végzetes döntést, de minek? Halottról jót vagy semmit.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.