„A nemzet sportolói arra kérik Budapest új vezetőit, hogy járuljanak hozzá a Nemzetközi Atlétikai Szövetség által Budapestnek ítélt 2023-as atlétikai világbajnokság megrendezéséhez” – tájékoztatta Schmitt Pál szombaton az MTI-t, ami pont úgy hangzik, mint valami ötvenes évekbeli közlemény. Akkor volt ugyanis divat, hogy a hatalom ilyen-olyan csoportosulások révén fenyegetett a sajtón keresztül, bár az efféle szövegeknek a szerzői a legritkább esetben voltak az érintettek, mivel azokat megbízható propagandisták írták a pártközpontban. Persze nem zárható ki, hogy valóban Schmitt Pál a közlemény (legalábbis) értelmi szerzője, hiszen hasonló tartalmú állásfoglalásokat, miszerint meg kell rendezni az atlétikai vb-t, jó páran már közzétettek – a két, egymástól nem is oly távoli véglet Hosszú Katinka és Fricz Tamás –, a bukott köztársasági elnökről pedig
tudjuk jól, hogy szinte minden nyilvános szereplése a szervilizmus manifesztuma volt.
Persze Schmitt most nem a saját nevében szól, azt is olvashatjuk, hogy rajta kívül „Balczó András (81), Hammerl László (77), Ivánkay Mária (85), Kamuti Jenő (82), Kárpáti György (84), Keleti Ágnes (98), Magyar Zoltán (66), Portisch Lajos (82), Rejtő Ildikó (82), Székely Éva (92) és Varga János (80) is aggodalommal figyeli a világbajnokság megrendezésével kapcsolatos híreket”.
De mielőtt leborulnánk a felsorakozó aranycsapat minden egyes tagjának nagyszerűsége előtt, jó lenne tudni, hogy ezek a túlnyomórészt nagyon idős emberek vajon rendelkeznek-e a szükséges információkkal? Tisztában vannak-e a vébérendezés költségeivel, leginkább annak a maradandó közvetkezményével, a 40 ezer néző befogadására alkalmas Nemzeti Atlétikai Központtal, amit a jeles esemény alkalmából kívánnak felhúzni Csepel felé félúton, a Vituki telep, a Kvassay Jenő út és a Duna között, nagyon súlyos milliárdokból, ami vélhetően még annál is több lenne 2023-ra?
A jobbik eset mindenképpen az, ha Schmitt csupán a megvezetettek kórusát vezényli,
hiszen tudjuk jól, hogy ezeknek az embereknek a sport iránti elkötelezettsége többnyire minden mást háttérbe szorít, sőt azt is tudjuk, hogy legtöbbjük egy egészen más világban volt aktív, amikor – jobb híján – mindenki a sportpályákon tolongott, és amikor még a magyar atlétikai versenyeknek is volt olykor párezres közönsége. Kis jóindulattal azt is feltételezhetnénk, hogy innen fúj a szél, a nemzet sportolói beleragadtak a múltjukba, onnan nézve pedig tényleg fantasztikus lehet egy 40 ezres atlétikai stadion.
Úgyhogy tételezzük fel, hogy a nemzet sportolóinak lövése sincs arról,
hogy Magyarországon az atlétika hosszú évtizedek óta maximum tv-sportágként népszerű, úgy is csak az olimpiák idején, hisz’ a hazai versenyekre maximum a hozzátartozók mennek el, és a negyven ezres stadion helyett legfeljebb egy négyszázas lelátóra van közönségigény.
Minden ellenkező esetben ez a bejelentkezés csupán a kormány melletti hűségeskünek tűnik. Persze mindjárt más lenne a helyzet, ha például az első körben – mivel a nemzet sportolói havi 650 ezer forintot kapnak alapból –, amolyan szimbolikus gesztusként felajánlanák a jövedelmük egy részét a nemes cél érdekében. Mert akkor meg sem fordulna a fejünkben, hogy megint mi fizetjük a nagy bulizás összes számláját.
