Narancsszem

Fennsíkok csavargója

No, ezt képzeljék el. 1973-at írunk, Clint Eastwood jóval túl a Dollár-trilógián, a Joe Kidden, egy hibátlan westernikon, aki már eljátszotta önmagát és önmaga paródiáját is, s végre rendez egy saját westernt. Nem vitte túlzásba később sem, összesen négyet készített, de ez volt az első. Úgy kezdődik, ahogy kell, a hős (a rendező jó szemmel Clint Eastwoodra osztotta a szerepét) szokásos jelmezében érkezik szokásos lován, s leereszkednek valami hegyhátról egy kiégett, poros völgybe – nehéz terep, gyilkos rézsű, ló és lovasa lassan küzd a feladattal. Továbbra is 1973-at írunk, és hirtelen olyat látunk, amilyet westernben addig nem nagyon: egy rohadt tavat, kietlen parttal. A westernekben pocsolyák dukálnak, azokból oltja szomját John Wayne. De hogy egy tó? Mit akar ez az ember? Ja, a következő jelenetben a hős behurcolja egy fészerbe és megerőszakolja a tóparti városka első szembejövő nőjét (pozitív hős ilyet sem előtte, sem utána nem csinált nemhogy westernben, sehol), de már szemünk sem rebben, hisz ez a második sokk, s még az elsőt sem hevertük ki, noha öt perc sem telt el a filmből. Egy tó, még ilyet!

Gonosz halott

Ha egyszer láttuk, már nem lehet meg nem történtté tenni: Sam Raimi filléres horrorklasszikusában a megátkozott erdőben egy fa támad rá az egyik hősnőre, majd tekergőző gyökérzetével megbecsteleníti őt. A film 2013-as remake-jében is helyet kapó jelenet megmosolyogtatóan suta is lehetne akár, de olyan inkább, mint egy igazi rémálom: váratlan, valószínűtlen, és éppen elégséges mértékben hihető.

Gyilkos Joe

Csoda, hogy a Kentucky Fried Chickennek nem szúrt szemet, mit művel Matthew McConaughey a gyorséttermi lánc csirkéihez megtévesztésig hasonlító, panírozott csirkecombbal. A William Friedkin által elkövetett film a tavalyi év bűnös örömei közé tartozott. Olyannyira bűnös élvezet volt a maréknyi dollárért bármire képes white trash tahók látványa, hogy azt se tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk, amikor a címszereplő bérgyilkos (McConaughey értő alakításában) arra kényszeríti a frissen véresre vert Gina Gershont, hogy fellációt imitálva tegye magáévá a farokhosszabbítónak használt rántott csirkét. Hát, így kapta be Gina Matthew csirkecombját. Írjuk le gyorsan háromszor is: beteg, beteg, beteg!

Gyilkos túra

Vietnam-allegória? Meglehet, de ez csak amolyan kritikusi okoskodás, ami viszont tény: a hetvenes években kevés nyomasztóbb hollywoodi stúdiófilm készült, mint a John Boorman rendezte Deliverance. Csak megtippelni lehet, mennyit rontott a film a csónaktúrabizniszen, mindenesetre, aki látta a filmet, és eljutott addig a jelenetig, amelyben Ned Beattyt, a neves karakterszínészt felfegyverzett, nyálcsorgató vadonlakók megerőszakolják, nos, aki idáig eljutott, azt alighanem még jó sokáig az evezőtúra gondolatától is kiverte a hideg veríték. Az ominózus jelenetben hangzik el a film máig híres sora, a „squeal like a pig” is – a felszólítás annyit tesz: röfögj, mint egy malac!

Kemény zsaruk

Tévében ilyet nem nagyon szokás máig sem mutogatni. Kiszáll a képzeletbeli Los Angeles-i kerület latin főrendőre a tetthelyre, de nem ám az a veszkós, bőrdzsekis, stukkeros fajta, hanem az öltönyös, a kapitány. Persze tilosban jár, ezért egyedül megy a hülyéje, még szép, hogy belebotlik két jócskán betépett földijébe, akik miért, miért nem, de kétségkívül rosszul viselik az öltönyös főrendőröket (az egyenruhásokról például nem kérdezi őket a kutya sem), s e nem szeretem hozzáállásuknak egy fejhez szorított kéziágyúval is hangot adnak, így kényszerítvén egy viharos szopásra (majdnem fellációt írtunk) a törvény őrét. Magát az aktust nem látjuk, csak a kezet, ami az esetről felvételt készítő maroktelefont tartja, de a megaláztatás így is megérint jócskán. A csávó persze egy negatív figura, a Kemény zsarukban csak negatív figurák vannak, csakhogy akad közöttük olyan is, akinek szurkolunk – az áldozat speciel pont nem olyan. Duplán bajban vagyunk tehát: hányunk mindentől és mindenkitől, az alkotó meg célba ér.

Ponyvaregény

Baleset volt az egész, szerintem Zed sem gondolta egészen komolyan. Az őszinte igazság az, hogy a fene sem emlékszik, lehetett-e a Ponyvaregényt élesben, tétre nézni, vagy rögtön lejött minden irónia – 1995-öt mutatott a naptár. Annak biztosan gyanúsnak kellett lennie, ahogy Bruce Willis válogat az üzlethelyiségben a megfelelő fegyverek között, láncfűrész legyen, vagy baseballütő? Mígnem megakad a szeme Hattori Hanso vagy ki delejes, fekete öves fegyverkovács balladisztikus szamurájkardján, miközben kérem alássan, a zseniális Peter Greene (Közönséges bűnözők, Donelly-klán vagy épp A törvény embere) vehemensen gyakja a pincében a szájában piros golyóval magát feltehetően elég kellemetlenül érző gengszterfőnököt, Wing Rhamest. Drága olvasó, nézz mélyen magadba, s bökd ki az őszintét: te kinek szurkoltál ott?

Stendhal szindróma

Dario Argento kegyetlen thrillerjében a rendező lánya, a sorozatgyilkos után nyomozó Annát alakító Asia Argento szenvedi el az erőszakot. Argento két egyszerű fogással formálja az eseményt dermesztővé: egyrészt a beteg állat tettes és (elájulni készülő) áldozata arcára fókuszál, másrészt a film második felében a lehető legszívtelenebb módon másodszor is elszenvedteti Annával az erőszakot ugyanattól a férfitól. Pályafutása során az esztétikai gyönyört okozó, kreatív haláltáncok nagymestereként elhíresült Argento számos alkalommal bizonyította, hogy képes úgy is bemutatni az erőszakot, hogy mozgásba hozza vele nézőinek fájdalomreceptorait, a Stendhal szindróma pedig mérföldkőnek tekinthető ebben a zord mozgóképes kísérletsorban.

A tetovált lány

Ha egy regény annyira sikeres, mint Stieg Larsson trilógiája, akkor és csakis akkor egy mainstream hollywoodi mozi is megengedheti magának, hogy a hősnőt több másodpercen át mutassák, amint ágyhoz kötve megerőszakolják. Minden más esetben alighanem csukott ajtó mögött zajlott volna a Lisbeth Salander és kirendelt gyámja közti erőszak. Nem könnyű megmondani, mi volt zavarba ejtőbb: amikor Lisbethre mászik rá a gyámja, vagy amikor Lisbeth áll nemesnek egyáltalán nem mondható bosszút az erőszaktevőn.

Veled is megtörténhet

A mondott mű egy fekete-fehérben leadott erőszakos jófejfesztivál abból az időből, amikor az áldokumentumfilm még menős dolognak számított (tehát téren és időn kívülről, a sohából érkezett). Alkalmasint nem is áldokumentumfilm, hanem a sztori szerint van benne valami dokus, aki fölveszi egy (bér)gyilkos robotos hétköznapjait. A mű vicces és naturalisztikus, ugyanakkor ostoba és független (vagy jól adja a függetlent: Benoit Poelvoorde 1992-ben még valóban nem köszönt vissza a legócskább francia mainstream komédiákból – egyáltalán nem köszönt, lőtt, szúrt, köszönés nélkül). Na, ebben a sodróan ordenáré baromságban van egy jelenet, amelyben nevezett egy konyhaasztalon erőszakoskodik egy kiiktatandó család nőtagjával, akit aztán a következő képen – persze csak egy villanásra – kiontott belsőségekkel látunk ugyanott viszont. Aztán megint csinálnak a szereplők valami vicceset… A Veled is megtörténhet elég beteges és elég sikeres film volt.

Visszafordíthatatlan

Ismerünk olyat, aki a megtekintése óta már csak azért iszik, hogy kitörölje valahogy a jelenetet az emlékei közül. Gaspar Noé filmjében Monica Belluccit támadják meg egy párizsi aluljáróban, oly bestiális kegyetlenséggel, hogy azt valószínűleg képtelenség meghaladni a filmművészetben. Vagy legalábbis nem szeretnénk elképzelni, hogyan is lehetne. Aki látta, még évtizedek múlva sem felejti el, így ha magát a film egészét nem is tartjuk nagyra, könnyen kisakkozható pedagógiai hasznai miatt talán nem volna túlzás még iskoláskorban kötelezővé tenni a megtekintését.