A moziluxus
Nem szeretnénk a „régen minden jobb volt”-ot kántálók öreges sorába beállni, de egyrészt régen minden jobb volt, másrészt volt perec is (sört és virslit moziban nem, csak a május elsejéken lehetett kapni), meg volt páholy, ami korántsem csak az illetékes elvtársaknak járt (a moziban ugyanis demokrácia volt), az üveges vitrinekben pedig standfotók hirdették a bent futó filmet (a nemzetközi filmművészetben Truffaut-nál figyelhető meg e jelenség az Amerikai éjszakában). Ám ez még nem minden, mert a mozik bejáratai felett kézzel festett óriásplakátok reklámozták a műsort – nem beszélve a hajdani utcai plakátokról, melyek ma már vagyonokat érnek, a Star Wars-trilógia kézi munkás, szürreálisan elrajzolt magyar plakátjainak piaci értéke például több százezer forintra rúg. És ami a legjobb volt Kádár mozijában, s kicsit még a rendszerváltás után is, az nem is lehetett más, mint az elhúzható mozitető – e sorok írója a Duna moziban (később Odeon Lloyd, ma semmi) és a Szikrában (ma semmi) élvezte ki ezt a – élvezeti értékeiben csakis a vidám parki dodzsemhez mérhető – szuperséget.
A szájhagyomány
Nyelvében él a nemzet, de egyrészt ezt a disznóságot (de nyelvével…) nem folytatnánk, másrészt ez így nem is pontos, mert valójában a szájával él a nemzet, s a szájhagyomány a mozinak éppúgy része (volt), mint minden másnak. A word-of-mouth, ahogy azt a Varietyben gyakran olvashatjuk, ma sem elhanyagolható marketingtényező (ráadásul még ingyen is van), de a régi szép időkben egészen vad híresztelések is szárnyra keltek. Minden hétre jutott például egy-egy titkos vetítés – vagy legalábbis az erről szóló mendemonda, és hogy, hogy nem, mindig valami szexfilmről volt szó, amit a keleti blokkban élő ember nem, legfeljebb csak élő pártfunkci (cenzor, Mokép-alkalmazott, minisztériumi osztályvezető stb.) láthatott. Az Érzékek birodalma is így vált a suttogópropaganda szerint szexfilmé, a vágy titokzatos tárgyává, amit csak valami zártkörű vetítésen lehetett megtekinteni a nyolcvanas évek hajnalán. A szájhagyomány büntetendő fajtája a rémhírterjesztés volt: máig sem sikerült kézre keríteni például azt a napközist, aki a nyolcvanas évek közepén azt terjesztette, igen meggyőzően, hogy Gojko Mitić halott – meghalt szegény, mert elpattantak az erek a bicepszében. Jelentkezzen, aki tud valamit az elkövetőről! Kora negyvenes férfit kell keresni.
A bekiabálás
Amióta puki kuki zabálással és a mérhetetlenül büdös tortilla chips ropogtatásával vezetik le a Bruce Willis arcjátéka generálta feszültséget a tisztelt egybegyűltek, vödörből isszák rá a kaulát, ez a szokás is kihalt – nyilván kár érte, bár voltak valaha olyan nézők is, akik nemtetszésüket fejezték ki a bekiabálásért (ez még murisabbá tette rendszerint az ügymenetet). Mindazonáltal két alaptípusát különböztettük meg a bekiabálásnak; mindkettő izgalmi alapú volt és a vásznon látható eseményekre reflektált, ám míg a kisebbség egyetértőleg szólt hozzá a főhős mentén körvonalazódó problémahalmazhoz („húzzál már be neki egyet!”), addig a többség igyekezett némi távolságot tartani, amihez a malíciát használta fegyverül („na, látod!” – mikor végre tényleg behúzott a hezitáló típusú főhős). Csókjelentnél az egész teremnek kötelező szívni (furcsa füttyfajta, a levegő beszívásával ér el sípoló hanghatást), de a bekiabálások kizárólag a hátsó, valamivel drágább sorok felől jöttek – előadásonként legfeljebb 1-2. A részeg hangoskodókat kivezette a 40 kilós, nyugdíjasnak látszó jegyszedő néni – simán.
A telt házak
Csakis a legnagyobb megilletődöttség hangján (betűtípusával) és könnybe lábadt szemekkel szólhatunk arról az időről, amikor a mai Belvárosi Színház helyén működő hajdani Örökmozgó előtt (a mai Örökmozgó még kisgyerek volt, Mátra Mesemozinak hívták a kisdedet) nagykabátos fura urak szólongatták a kisiskolásokat, hogy kedves öcsém, kell-e jegy A sárkány közbelépre. A bácsikat – a mai kisdedek okulására – jegyüzéreknek hívták, s jelen sorok írója még két másik helyen, Az elveszett frigyláda fosztogatóit adó Corvin (ma is Corvin) előtt és A Birodalom visszavágot vetítő Vörös Csillag (ma semmi) látta őket nagyobb számban, előfutáraiként a csak később beköszöntő gyülekezési szabadságnak.
A várakozás
A bizonyítékok, hogy létezik, számosak voltak. A Rakéta regényújság – mely folytatásokban közölte Peter Benchley alapregényét – címlapján a filmverzió meseszép plakátját lehetett megcsodálni, odabent pedig feltűnt a képeken az a bizonyos fekete hátúszó is, a halál háromszöge Spielberg klasszikusában. És ekkor már csak éveket (közel tízet!) kellett arra várni, hogy a Cápa nyomában végre mi, magyarok is mélyen lemerülhessünk Amity tengerének kéken villogó hullámai alá. A keresztapával sem volt ez másként, A Birodalom visszavág pedig immár mozgóképes részletekkel ébresztette fel a 80-as évek összes gyermekében az egészen lehetetlen méreteket öltő és szintén éveken át fenntartani kényszerült vágyakozást. Címek és állóképek sorából azonban egész életcélokat lehetett felépíteni, és ha a végül, nagy sokára csak megérkező mozgókép még így sem okozott csalódást, akkor az több volt, mint ünnep, s csak kicsivel kevesebb, mint megváltás.
Szakad, keveredik, késik, csonkul
Akkor éljük át igazán, hogy mennyire veszélyes anyag is a nosztalgia, amikor már olyasmi után sóvárgunk, ami egykor maga volt a bosszúság – ennyi azért még a mi számunkra is teljesen világos. És mégis! Ma már határozottan úgy tetszik, hogy a celluloidszalagról vetített filmek korszakában nem a nyomasztó bizonytalanság, inkább az oly bizsergető kiszámíthatatlanság volt a gépész kezének remegésébe, a szalagok rejtélyes élettartamába vagy abba a forróságba kódolva, ameddig a vetítőgépek hevültek még a leghűvösebb skandináv kamaradrámák alatt is. Vajon ugyanonnan folytatódik-e a Feltámad a vadnyugat, ha összeillesztik elpattant szalagját? Tényleg élvezhetetlen a Ponyvaregény, ha a tekercsek nem a kanonizált sorrendben kerülnek bele a gépbe? Megtörik-e a varázs (ha ugyan varázs az) a Mindörökké Batman közepén, amikor 17 percet kell várni arra, hogy a 4-es/6-os villamossal megérkezzen végre a következő tekercs? Az iskolákban Godard-t emlegetik, pedig ezek a balesetek voltak az igazi elidegenítő gesztusok a moziban – ám ahogy ráirányult ilyenkor az aggódó figyelem a filmtárgy törékenységére, attól inkább csak varázslatosabb lett az élmény, különösebb az utazás.
A horrorfilmek
Mert bizony a magyar mozik hosszú és kalandos történetének egy felettébb rövidke, ám rendkívül diadalittas szakaszában valódi horrorfilmeket is vetítettek a filmszínházak. A 80-as évek engedékeny végén végre odalopakodhatott az egyik legautentikusabb mozis műfaj a mi vásznainkra is, és ott is maradt egészen úgy 6-7 évvel ezelőttig – azóta a tisztességesebb vérontásokat műsorra tűzni óhajtó mozikat rendre visszarettenti, hogy a 18+-os besorolás begyűjtése után máris nagyobb lelkesedéssel kezdi a vérüket szívni a csillapíthatatlan étvágyú államszörnyeteg (a fordulatot talán A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet c. műremekhez lehet kötni, amelyet hosszabb hezitálás után végül csak DVD-n hoztak forgalomba hazánkban). Pedig ezt a zsánert nagy vászonra találták ki. Kevés ahhoz fogható élményről tudnánk például beszámolni, mint amikor néhány tucat, tágra nyílt szemű honfitársunkkal együtt megbámulhattuk, hogyan szül álmában Geena Davis hatalmas lárvát a Cronenberg-féle A légyben, de a vérebek támadása az Omenben, a pillanatok, amikor elszabadul a pokol a Magasfeszültségben, de még az ironikus Sikoly első húsz percének mészárlása is finoman szólva másként festett emeletnyi méretekben.
A cigiszünet
Persze, kétrészes filmeknél, ahogy Móricka elképzeli a ködös múltat. Amikor például az Egri csillagokat úgy adták a premier idején, hogy egyik héten az első részét, a következő héten ugyanazt, mert a nagy sikerre való tekintettel „prolongálták”… Megvan ez a szó, pupákok? Mentél az utcán, s ott röhögött a hirdetőoszlopon egy szalagra írva, a kerületi mozi heti filmjét reklámozó plakátra ragasztva. Azt jelentette: terven felül műsoron marad („prolongálva”). Nos, ekkor még az egyrészes filmeket is szemrebbenés nélkül kettévágták, kifutott az aktuális tekercs, függöny (érted, függöny, vaz), lámpa fel, kijárat nyit: úgy nézett ki a mozi előtt az utca, mint ma a kocsmák vagy a munkahelyek előtt. Kupacban álltak a tagok, s tolták be az arcukba a blázt, mert a dohányzó előadásokért legalább Jugoszláviáig kellett volna vonatozni, oda meg hívólevél kellett. A régi idők mozijában még az is nagyon jó volt, hogy elmúlt, becsukták, ledózerolták őket. Az ott felvett népszokások viszont jól láthatóan megmaradtak.
