A filmtörténet legjobb női 4.: 90-es évek

  • narancsszem
  • 2013. október 17.

Narancsszem

Eláll a szavunk tőlük – és nem csak attól a ténytől, hogy még Hollywoodnak is mi adtuk a legszebb lányt a daliás 90-es években.

Patricia Arquette

false

Ő volt a fény az éjszakában – ez nem csak amolyan szófordulat, hanem maga a rögvaló: aki látta Scorsese éjsötét mentősfilmjét, A holtak útját, tudja, miről beszélünk. Aki meg nem, annak gyorsan elmondjuk, hogy ha nincs Patricia (az ugyancsak listaesélyes Rosanna édestestvére) mint exjunkie védőangyal, alighanem Nicolas Cage nélkül ért volna véget Scorsese filmje. A költőien kisnövésű, ám a szemünkben (s a filmvásznon) mindig nagyot növő szépség elévülhetetlen érdemei közé tartozik természetesen A tiszta románc Alabamája is – abszolút megértjük Christian Slater Clarence-ét, hogy tűzbe ment volna (s tulajdonképpen tűzbe is ment) szíve rosszéletű választottjáért.

Angela Bassett

false

Bár az 1991-es Boyz n the Hoodtól jó darabig igyekezett megkímélni minket a régi reflexek szerint működő honi filmforgalmazás, a kilencvenes évek első igazán dögös nője így is ő volt a fehér vásznon. Az akkoriban éppen rocknagymamai státuszban világsikereket arató Tina Turner soha az életben nem bírt oly szexi lenni, mint Brian Gibson Tina c. filmjében az őt megformáló színésznő. Bár fekete szépségeknek se szeri, se száma a moziban, ő egyszerűen szebb, mint a többi, s ezt igéző idomain és vonásain túl nyilván a tekintetének köszönheti/köszönhetjük: egy világ néz rád a szeméből. Egy egészen felkavaró világ. Az sem véletlen, hogy még ma is képes megigézni egy pillanat alatt bárkit.

Anna Geislerová

false

Geislerová tipikusan az a csaj, akiről tudod, hogy elmegy. Simán leélnéd vele az életedet, de tudod, hogy az egészet bele kell szorítanod pár hétbe, mert egy reggel – inkább előbb, mint utóbb – arra ébredsz, hogy hideg a helye az ágyban. S nincs az asztalon egy cetli sem, a száma megváltozott, s valaki látni vélte három országgal arrébb. Minden férfi életében van egy szakasz, amikor tán még nem is férfi igazán, de csak úgy tud beülni az autójába, hogy rögön arra gondol, most elhagyom a várost, s az első táblánál majd áll egy vörös hajú stoppos szirén egy szál virágmintás nyári ruhában, s arra akar menni, amerre én. Anna Geislerová lesz az, mint a Száguldás című 1994-es filmben, sápadt arccal, néhány észbontó szeplővel az orra körül, melltartó nélkül. Felveszed akkor is, ha tudod jól, a szakadékban ér véget a varázsmenet.

Gina Gershon

false

Most, amikor Emma és Adéle szexjeleneteitől hangosak a mozik (mert végre bemutatták a cannes-i győző Adéle életét), sokak fejében motoszkálni kezdett egy régi, ám mégsem teljesen elhomályosult filmemlék. Hogyan is homályosulhatott volna el teljesen, amikor Jennifer Tilly és Gina Gershon olyan szenvedélyesen szerették egymást a még jóval a Mátrix előtt álló Wachowski testvérek Fülledtség című filmjében! De igazságtalanság lenne csak ezt az egy filmet megnevezni Gina listára kerülésének okaként, s ha már így van, akkor itt kell megemlítenünk a ma már inkább bájos, mintsem botrányosan rossz Showgirls című filmet és William Friedkin mocskos és mocskosan jó comebackjét, a nemrég mozikba került Gyilkos Joe-t is. Tizenöt év telt el a Fülledtség óta, de – miként Friedkin felismerte – Gina Gershonra továbbra is bűn lenne tisztes családanyaszerepeket osztani.

Ónodi Eszter

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Kamondi Zoltán második játékfilmjében, Az Alkimista és a Szűzben arany után kutattunk, de valami sokkal szebbet találtunk, a magyar film elmúlt húsz évének egyik legnagyobb ajándékát: masnival volt átkötve, és szívformával mutatta az irányt a mennyország kapuja felé. Ónodi Eszter az ellentétek kibékítésének színésznője: apró, édes és vibráló, mint egy romkomsztár, de térül-fordul, és vagányságával máris elvezetne egy motoros bandát is. Ha a magyar filmet nem kétes ízlésű alakok irányítanák, akkor Ónodi Eszter ma is térdig gázolhatna a jelentékeny főszerepekben.

Franka Potente

false

A lé meg a Lola nem lett volna több mint egy szimpla szaladgálós-kergetőzős mozi, egy jó ritmusú marhaság, ha nem éppen ővele – akit még sose láttunk addig – futunk a pénzünk után. Pont rá vártunk gyerekkorunk óta, hogy jön majd egy szeles csitri, akivel átrohanunk egy új évezredbe. Na jó, aki után loholva átbukunk a kétezres évekbe, ahol minden szép lesz és természetes, s nem egy Jason Bourne nevű gyilkossal, hanem velünk fogja bejárni ő Európa nagyvárosait. A legjobb csajok egyszerre mutatnak ártatlanságot és rántanak a legmélyebb romlottságba. A legjobb csajok is messze lemaradnak Franka Potente mögött. Utána tényleg csak rohanni lehet.

Uma Thurman

false

Már a lábfeje elég volt ahhoz, hogy Quentin Tarantino menthetetlenül belehabarodjon. Quentin persze igencsak furcsa fiú, Uma viszont nem kevésbé különleges – színre lépésével a 90-es évek elején megszülethetett végre az amerikai független filmek Monica Vittije. A nő, akit tátott szájjal bámult az egész világ, amikor tvisztelni kezdett Travoltával, aki husángujjal stoppolt Gus Van Santnél, és aki még a legbénább Batman-filmet is nézhetővé varázsolta Poison Ivy szerepében. Mert Uma Thurman minden körülmények között ugyanazt nyújtja: a lépésváltás, a felragyogó mindennapok: a megváltó kaland kábító ígéretét.

A Twin Peaks-lányok

false

Sokan a táncoló törpét, a baglyokat, Bobot, a rémbárót, az angyali Coopert, netán a hírhedt cseresznyés pitét említenék, számunkra azonban a Twin Peaks legédesebb rejtélyét a lányok, a lányok és a lányok jelentették. Nem csak a képünkön látható Lara Flynn Boyle, Sherilyn Fenn és Madchen Amick, hanem még Sheryl Lee vagy Joan Chen is – egyet választani közülük úgy emberileg, mint szakmailag meghaladta erőinket. A grunge-korszak búvalbéleltségét az 50-es évek ártatlanabb divatjával egyesítő lányok nem evilági teremtések voltak, akik kizárólag David Lynch fantáziavilágban lelhettek igazi otthonra – a sorozat után sajnos mindegyikük csillaga elég hamar kihunyt. Legendás kardigánjaik azonban ma is melegítik szívünket, amikor tűlevelet, vízesést vagy piros lámpát látva őrájuk gondolunk.

Liv Tyler

false

1994-ben tűnt fel az Aerosmith Crazy című videoklipjében, s rögtön feltűnt, hogy az ajkairól híres frontembernek pont ugyanaz a családneve, mint az ajkairól hamarosan elhíresülő tinilánynak. Liv Tyler 15 éves se volt még ekkor, s 20 sem, amikor beszállt egy New York-i liftbe, ahol teljesen magába bolondította Bernardo Bertoluccit, a 60 felé közeledő rendezőóriást. A közös (s merőben plátói) liftezést hamarosan a Tyler ifjonti szépsége előtt adózó Lopott szépség követte, melyben a 19 éves színésznő (hiszen ekkor már szakmabeli volt) együtt játszott listánk másik helyezettjével, Rachel Weisszal. Tylerre kissé mintha ráragadt volna a vágy titokzatos tárgya szerepkör – az Érzéki csalódásban például Michael Douglas, Matt Dillon, Paul Reiser és John Goodman versengett a kegyeiért. Bizonyára Puskin sem tiltakozott volna, ha előre látja, hogy Tyler játssza Tatjánát a szomorú szemű Ralph Fiennes Anyeginje mellett, s A Gyűrűk Ura-rajongók se bánták, hogy Peter Jackson Arwenként szerepeltette a trilógiában.

Rachel Weisz

false

Nem elég magyarnak lenni, tehetség is kell az előrejutáshoz; nos, Rachel Weisz esetében mindkettő összejött, sőt még ennél is több. 1999 volt az első nagy éve: a Sonnenscheinok három generációját nyomon követő A múmiában és a klasszikus szörnyet életre keltő A napfény ízében (vagy fordítva) is láthattuk. Szabó István filmjében ádáz csata folyt a legjobb csaj versenyében: Deborah Karah Unger, Molly Parker, Jennifer Ehle és Weisz voltak az indulók, de olyan szenvedélyes jelenete csak Rachelünknek akadt, hogy a háttérként szolgáló Bauhaus-bútorok is belepirultak. Kell-e ennél több? Kell, hiszen Rachel Az elszánt diplomatában is együtt játszott az összes Sonnenscheint alakító Ralph Fiennesszal, s fáradozásai Oscart értek. Ismerünk olyan rajongót is, aki az egyébként szörnyűséges Óz, a hatalmast is szépnek látta, s ez majdnem kizárólag Rachelnek tudható be.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.