Kezeket a falnak! – A 10 legjobb zsarupáros

  • narancsszem
  • 2013. október 31.

Narancsszem

A zsaruk miatt szeretjük a mozit, ez nem vitás, legfeljebb durva leegyszerűsítés. Ha egy van, az is jó, ha párban vannak, duplán király. Tőlük tudjuk, hogy kell fedezni és jelvényt visszaadni, üldözni és üldözve lenni. A Narancsszem a legmenőbb zsarupárosoknál tartott házkutatást.

Jack Cates és Reggie Hammond – 48 óra

false

A 48 óra előtt Eddie Murphy a Saturday Night Live tehetséges komikusa volt. A 48 óra után Eddie Murphy joggal biggyeszthette a neve elé a filmsztár megkülönböztetést is. Murphy már azelőtt sztár volt, hogy a szőkén gyűrött Nick Nolte oldalán (klasszikus buddy movie párosítás) elkapta volna a rosszfiúkat: Murphy abban a pillanatban vált visszavonhatatlanul Amerika és a világmindenség legmenőbb komikusává, amikor walkmannel a fülén és napszemüveggel a szemén először megpillantjuk. Klasszikus jelenet, ahogy lakájos cellájában teli torokból bömböli a Roxanne-t. Ehhez képest már csak hab a tortán, amikor a film alighanem leghíresebb jelenetében zsarunak álcázva egy egész bárra való, a rabszolgaság intézményét helyeslő fehér ember közt vág rendet. S itt hangzik el – vigyázat, idézet következik! – Murphy karrierjének legmenőbb mondata: „There’s a new sheriff in town, and his name is Reggie Hammond!” „I’m your worst fucking nightmare: a nigga with a badge!”

Stephan Derrick és Harry Klein – Derrick

false

Mindegy is, hogy Horst Tappert mit csinált a háborúban (a Waffen-SS-ben tett-vett), és Fritz Wepper ifjúként mi másban is játszott – míg világ a világ, nevük örök időkre összefonódott a Derrick című, NSZK-s krimisorozattal. Herr Weppernek volt ugyan egy apró szerepe Bob Fosse Kabaré című filmjében, ám ez csak amolyan fiatalkori botlás volt, épp olyan, mint Terence Hill (született: Mario Girotti) számára A párduc című Visconti-klasszikus. A Derrickből több generáció követhette nyomon, hol tart éppen a BMW-gyár, és hogy az idő előrehaladtával milyen jelentős táskák képződhetnek egy nyugatnémet szempár alatt. A Derrick táskáira irányuló viccek egyikét sem idézzük itt, hisz úgyis fújja őket boldog-boldogtalan.

Popeye Doyle és Cloudy Russo – Francia kapcsolat

false

Popeye Doyle a legmocskosabb rendőr, egy rossz szagú, folyton feszült, kellemetlen állat, de a legeredményesebb is, hisz nem az a fajta, aki rátaposna a fékre egy-egy piros lámpa láttán. Gene Hackman (és az ő legendás üldözéses jelenete) önmagában elvitte volna a Francia kapcsolatot, de ott loholt mellette a szintén mindig ász Roy Scheider is, és ez a két férfi együttes erővel nagyon magasra tudta feltolni a lécet: 1971 óta minden, sziklánál is keményebb, gyűrött negyvenes zsarut hozzájuk mér a nagyvilág.

Franck Chaievski és Marie Segal, alias Nina – Gengszterek

false

Az egyik strici, a másik kurva – a párizsi rendőrség mindenki előtt fedett nyomozói, két szerencsétlen flótás az alvilág peremén. Még a kollégáik sem tudják, hogy kik ők. Ők meg nem tudják, hogy kik a kollégáik: a rosszarcú, korrupt, mindenre kapható zsaruk, vagy a hozzájuk hasonlóan szerencsétlen törvényen kívüliek, társadalom alattiak. Frankie-t párszor agyonverik, Ninát megerőszakolják (rendőrök természetesen, valami lepukkant sloziban természetesen), s amikor már jártányi erejük sincs, nos, akkor is mennek előre. Két szép ember a mocsokban. A rendőri állomány viselt dolgaival nem szokás viccelni a francia filmekben, egy zsaru legyen fillérekért megvehető gazember vagy idióta: a „vagy” pedig minél többször legyen inkább „és”. Olivier Marchal rendező e filmjében még csak előtanulmányokat folytatott a nagyszerű Braquo című tévésorozatához (kábé a francia The Shield, amiből a sors fintoraként most készül épp amcsi remake), de már tudta, hogy mitől döglik a légy, s a párizsi nép. A fináléját (a másodikat) pedig tanítani kéne: a mozi leleplezése. Vagyis a csalásé.

Martin Riggs és Roger Murtaugh – Halálos fegyver

false

I'm too old for this shit! Ha ennél is többet kell mondani a fehér Mel Gibsont a fekete Danny Gloverrel összepárosító, és ezzel a buddyfilm tényállását rögtön ki is merítő zsarufilmről, akkor jöhetnek az olyan kötelező körök, mint Richard Donner minden tekintetben (s minden tekintetben helyesen) kommersz megoldásai, a gonoszul szőke Gary Busey félőrült tekintete, Eric Clapton filmzenei közreműködése, és persze Shane Black sziporkái (Black Hollywood legmenőbb forgatókönyvírója volt ekkor, a Halálos fegyver pedig írói munkásságának ékköve). Az öngyilkos hajlamú fehér és a családszerető, deres halántékú fekete összepárosításánál léteznek nagyobb találmányok is a film elmúlt 100+ éves történetében, de – amint a három darab folytatás is bizonyítja – csak ritkán klappol ennyi minden egy egyébként nem túl szofisztikált műfaj keretein belül. S ha aranyköpéssel kezdtük, azzal is zárjuk, ismét csak Glover szájából: Have you ever met anybody you didn't kill?

Saga Norén és Martin Rohde – A híd

false

Az egyik nő, a másik férfi. Az egyik malmői, a másik koppenhágai. Az egyik deviánsabb, mint a másik, már ha a kényszeres igazmondást lehet devianciának nevezni. Ha nem, akkor minek lehet? Úgy kezdünk, hogy koppenhágai barátunk, a Pusher-trilógiából bűnözőként ismerős Kim Bodnia ondóvezetéke elköttetése után lábadozik, de szabad hozzáérni, mert fáj neki, mindenhol. Ehhez képest a malmői kollegina Asperger-szindrómája tényleg csak laza szénanátha (Sofia Helin e szerepéért lapunk 2012-es listáján az év 10 legjobb színésznője közé került). Látszólag nincs az az Öresund-híd a világon, ami összeköthetné őket, mégis első pillanattól értik egymást és megsokszorozzák egymás erejét, s hamar be kell látniuk egymás gyarlóságát is, noha feszt azon ügyködnek, hogyan tehetnék jobb emberré a másikat. Értsd képmutatóbbá, értsd körültekintőbbé. A Híd című dán–svéd televíziós sorozat valójában egy teljesen banális, arányaiban teljesen elhibázott történet, lenyűgöző hangulatfestő erővel és épp megfelelő hőfokon előadva. Ám egészen nagyszerűvé ez a törékenynél is törékenyebb, esendőbbnél is esendőbb páros teszi. Meg a biztos tudás, hogy nem nyerhetnek még a végén sem.

Sarah Linden és Stephen Holder – The Killing
false

Létezhet-e barátság férfi és nő között? Az emberiség és a filmművészet örök kérdése immár nem kérdés, hisz ha másnak nem is, Linden és Holder nyomozóknak legalább vitathatatlanul összejött: (másodpercnyi) jóban és (óceánnyi) rosszban – ahogy kell. A Bruce Lee-filmeken és gangsta rappen szocializált, szeleburdi férfi és a kagylószerűen zárkózott nő viszonya papíron kész katasztrófa, a három évadot megélt sorozat epizódjaiban viszont szoros, bensőséges, széttéphetetlen kapcsolat. Ők most már mindörökké együtt ücsörögnek egy kocsiban Seattle-ben, amin dobol a szakadó eső, és ha Holder kifogyott a suta viccekből, akkor szép lassan, szomorkás félmosollyal végigszívnak egy-egy blázt. A legrémesebb dolgok esnek meg velük mindig, de a néző mégis csak arra tud gondolni közben, hogy bárcsak egy percre a helyükbe varázsolhatná magát.

Sonny Crockett és Rico Tubbs – Miami Vice

false

Armani-öltöny, Ray Ban-szemüveg, Hugo Boss-blézer, Versace-kabát: öltözőszekrények alapvető darabjai minden valamirevaló őrsön. Ezt a poént csak egyszer lehetett elsütni, és akkor is a teljes gátlástalanság szükségeltetett hozzá. Meg a hedonista 80-as évek, meg Don Johnson és Philip Michael Thomas. Crockett és Tubbs detektívek, koruk emblémái a ragyogó miami napfény alatt rendületlenül vadászták a bűnt, de még ennél is többet tettek a zokni nélkül hordott félcipők és a fehér sportkabátok vírusának terjesztéséért.

Alex Murphy és Anne Lewis – Robotzsaru
false

Az érző szívű gépember és Brian De Palma hógömbszemű, vadul rágózó múzsája: ők is csak a 80-as években kerülhettek egymás mellé. Nancy Allennek itt már rövid volt a haja, és nem izgett-mozgott állandóan, de Verhoeven remekművében azért ő vezeti vissza önmagához a fémesen csillogó szuperrendőrt, hogy a szívszorítást követően úgy lőjék közösen szarrá a rohadékokat, hogy annak láttán még Sam Peckinpah szeme is garantáltan könnybe lábadt volna.

Bud White és Edmund J. Exley – Szigorúan bizalmas

false

Egy kínai közmondás szerint csak a hegyek nem találkoznak, de a kínaiak szerencsére nem értenek a közmondásfaragáshoz, hiszen például a hit hegyeket mozgat meg, s ami mozog, az találkozik is. Ha pedig az igazságba vetett hitről van szó, az olyan mélységesen különböző alakok is egymás mellé sodródnak, mint a koszos körmű hirigjani (Bud White, majdnem úgy hívják, mint a sört, amit nyakal) és a papa egy szem hóteminens, de inkább vérstréber fiacskája, akinek még egy rohadt betű (J.) is van a neve közepében. Még az sem állhat közéjük, hogy az egyik megdugja a másik nőjét (vagy fordítva). Akik lenézték és gyűlölték egymást, nos, egy shotgunnal a kézben végigélt fejlődési regény lezárásakor már a barátságot is elhagyják, s marad nekik valami kölcsönös tisztelet, amibe lassan visszalopakodna a megvetés (a csóri csávó viszi ugyanis a kurvát, a másik kapaszkodik tovább az uborkafán), de a végefőcím szerencsére útját állja. És Rolo Tomassi is azt kapta, amit érdemelt (egy sheffieldi mathcore banda vette fel a nevét, míg Bud White-ét nyilván egy L. A.-i óvoda). Curtis Hanson filmje kábé annyit tett hozzá James Ellroy regényéhez (interjúnk az íróval itt olvasható), mint a Hungária együttes nyolcvanas évekbeli kosztümtervezői a rendszerváltozáshoz, csakhogy Crowe és Pearce egymás farkába harapó párosa mégis élvezetessé, ma is élvezhetővé teszi ezt a jelmezbált.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.