Jack Cates és Reggie Hammond – 48 óra
A 48 óra előtt Eddie Murphy a Saturday Night Live tehetséges komikusa volt. A 48 óra után Eddie Murphy joggal biggyeszthette a neve elé a filmsztár megkülönböztetést is. Murphy már azelőtt sztár volt, hogy a szőkén gyűrött Nick Nolte oldalán (klasszikus buddy movie párosítás) elkapta volna a rosszfiúkat: Murphy abban a pillanatban vált visszavonhatatlanul Amerika és a világmindenség legmenőbb komikusává, amikor walkmannel a fülén és napszemüveggel a szemén először megpillantjuk. Klasszikus jelenet, ahogy lakájos cellájában teli torokból bömböli a Roxanne-t. Ehhez képest már csak hab a tortán, amikor a film alighanem leghíresebb jelenetében zsarunak álcázva egy egész bárra való, a rabszolgaság intézményét helyeslő fehér ember közt vág rendet. S itt hangzik el – vigyázat, idézet következik! – Murphy karrierjének legmenőbb mondata: „There’s a new sheriff in town, and his name is Reggie Hammond!” „I’m your worst fucking nightmare: a nigga with a badge!”
Stephan Derrick és Harry Klein – Derrick
Mindegy is, hogy Horst Tappert mit csinált a háborúban (a Waffen-SS-ben tett-vett), és Fritz Wepper ifjúként mi másban is játszott – míg világ a világ, nevük örök időkre összefonódott a Derrick című, NSZK-s krimisorozattal. Herr Weppernek volt ugyan egy apró szerepe Bob Fosse Kabaré című filmjében, ám ez csak amolyan fiatalkori botlás volt, épp olyan, mint Terence Hill (született: Mario Girotti) számára A párduc című Visconti-klasszikus. A Derrickből több generáció követhette nyomon, hol tart éppen a BMW-gyár, és hogy az idő előrehaladtával milyen jelentős táskák képződhetnek egy nyugatnémet szempár alatt. A Derrick táskáira irányuló viccek egyikét sem idézzük itt, hisz úgyis fújja őket boldog-boldogtalan.
Popeye Doyle és Cloudy Russo – Francia kapcsolat
Popeye Doyle a legmocskosabb rendőr, egy rossz szagú, folyton feszült, kellemetlen állat, de a legeredményesebb is, hisz nem az a fajta, aki rátaposna a fékre egy-egy piros lámpa láttán. Gene Hackman (és az ő legendás üldözéses jelenete) önmagában elvitte volna a Francia kapcsolatot, de ott loholt mellette a szintén mindig ász Roy Scheider is, és ez a két férfi együttes erővel nagyon magasra tudta feltolni a lécet: 1971 óta minden, sziklánál is keményebb, gyűrött negyvenes zsarut hozzájuk mér a nagyvilág.
Franck Chaievski és Marie Segal, alias Nina – Gengszterek
Az egyik strici, a másik kurva – a párizsi rendőrség mindenki előtt fedett nyomozói, két szerencsétlen flótás az alvilág peremén. Még a kollégáik sem tudják, hogy kik ők. Ők meg nem tudják, hogy kik a kollégáik: a rosszarcú, korrupt, mindenre kapható zsaruk, vagy a hozzájuk hasonlóan szerencsétlen törvényen kívüliek, társadalom alattiak. Frankie-t párszor agyonverik, Ninát megerőszakolják (rendőrök természetesen, valami lepukkant sloziban természetesen), s amikor már jártányi erejük sincs, nos, akkor is mennek előre. Két szép ember a mocsokban. A rendőri állomány viselt dolgaival nem szokás viccelni a francia filmekben, egy zsaru legyen fillérekért megvehető gazember vagy idióta: a „vagy” pedig minél többször legyen inkább „és”. Olivier Marchal rendező e filmjében még csak előtanulmányokat folytatott a nagyszerű Braquo című tévésorozatához (kábé a francia The Shield, amiből a sors fintoraként most készül épp amcsi remake), de már tudta, hogy mitől döglik a légy, s a párizsi nép. A fináléját (a másodikat) pedig tanítani kéne: a mozi leleplezése. Vagyis a csalásé.
Martin Riggs és Roger Murtaugh – Halálos fegyver
I'm too old for this shit! Ha ennél is többet kell mondani a fehér Mel Gibsont a fekete Danny Gloverrel összepárosító, és ezzel a buddyfilm tényállását rögtön ki is merítő zsarufilmről, akkor jöhetnek az olyan kötelező körök, mint Richard Donner minden tekintetben (s minden tekintetben helyesen) kommersz megoldásai, a gonoszul szőke Gary Busey félőrült tekintete, Eric Clapton filmzenei közreműködése, és persze Shane Black sziporkái (Black Hollywood legmenőbb forgatókönyvírója volt ekkor, a Halálos fegyver pedig írói munkásságának ékköve). Az öngyilkos hajlamú fehér és a családszerető, deres halántékú fekete összepárosításánál léteznek nagyobb találmányok is a film elmúlt 100+ éves történetében, de – amint a három darab folytatás is bizonyítja – csak ritkán klappol ennyi minden egy egyébként nem túl szofisztikált műfaj keretein belül. S ha aranyköpéssel kezdtük, azzal is zárjuk, ismét csak Glover szájából: Have you ever met anybody you didn't kill?
Saga Norén és Martin Rohde – A híd
Az egyik nő, a másik férfi. Az egyik malmői, a másik koppenhágai. Az egyik deviánsabb, mint a másik, már ha a kényszeres igazmondást lehet devianciának nevezni. Ha nem, akkor minek lehet? Úgy kezdünk, hogy koppenhágai barátunk, a Pusher-trilógiából bűnözőként ismerős Kim Bodnia ondóvezetéke elköttetése után lábadozik, de szabad hozzáérni, mert fáj neki, mindenhol. Ehhez képest a malmői kollegina Asperger-szindrómája tényleg csak laza szénanátha (Sofia Helin e szerepéért lapunk 2012-es listáján az év 10 legjobb színésznője közé került). Látszólag nincs az az Öresund-híd a világon, ami összeköthetné őket, mégis első pillanattól értik egymást és megsokszorozzák egymás erejét, s hamar be kell látniuk egymás gyarlóságát is, noha feszt azon ügyködnek, hogyan tehetnék jobb emberré a másikat. Értsd képmutatóbbá, értsd körültekintőbbé. A Híd című dán–svéd televíziós sorozat valójában egy teljesen banális, arányaiban teljesen elhibázott történet, lenyűgöző hangulatfestő erővel és épp megfelelő hőfokon előadva. Ám egészen nagyszerűvé ez a törékenynél is törékenyebb, esendőbbnél is esendőbb páros teszi. Meg a biztos tudás, hogy nem nyerhetnek még a végén sem.
Sarah Linden és Stephen Holder – The Killing
Létezhet-e barátság férfi és nő között? Az emberiség és a filmművészet örök kérdése immár nem kérdés, hisz ha másnak nem is, Linden és Holder nyomozóknak legalább vitathatatlanul összejött: (másodpercnyi) jóban és (óceánnyi) rosszban – ahogy kell. A Bruce Lee-filmeken és gangsta rappen szocializált, szeleburdi férfi és a kagylószerűen zárkózott nő viszonya papíron kész katasztrófa, a három évadot megélt sorozat epizódjaiban viszont szoros, bensőséges, széttéphetetlen kapcsolat. Ők most már mindörökké együtt ücsörögnek egy kocsiban Seattle-ben, amin dobol a szakadó eső, és ha Holder kifogyott a suta viccekből, akkor szép lassan, szomorkás félmosollyal végigszívnak egy-egy blázt. A legrémesebb dolgok esnek meg velük mindig, de a néző mégis csak arra tud gondolni közben, hogy bárcsak egy percre a helyükbe varázsolhatná magát.
Sonny Crockett és Rico Tubbs – Miami Vice
Armani-öltöny, Ray Ban-szemüveg, Hugo Boss-blézer, Versace-kabát: öltözőszekrények alapvető darabjai minden valamirevaló őrsön. Ezt a poént csak egyszer lehetett elsütni, és akkor is a teljes gátlástalanság szükségeltetett hozzá. Meg a hedonista 80-as évek, meg Don Johnson és Philip Michael Thomas. Crockett és Tubbs detektívek, koruk emblémái a ragyogó miami napfény alatt rendületlenül vadászták a bűnt, de még ennél is többet tettek a zokni nélkül hordott félcipők és a fehér sportkabátok vírusának terjesztéséért.
Alex Murphy és Anne Lewis – Robotzsaru
Az érző szívű gépember és Brian De Palma hógömbszemű, vadul rágózó múzsája: ők is csak a 80-as években kerülhettek egymás mellé. Nancy Allennek itt már rövid volt a haja, és nem izgett-mozgott állandóan, de Verhoeven remekművében azért ő vezeti vissza önmagához a fémesen csillogó szuperrendőrt, hogy a szívszorítást követően úgy lőjék közösen szarrá a rohadékokat, hogy annak láttán még Sam Peckinpah szeme is garantáltan könnybe lábadt volna.
Bud White és Edmund J. Exley – Szigorúan bizalmas
Egy kínai közmondás szerint csak a hegyek nem találkoznak, de a kínaiak szerencsére nem értenek a közmondásfaragáshoz, hiszen például a hit hegyeket mozgat meg, s ami mozog, az találkozik is. Ha pedig az igazságba vetett hitről van szó, az olyan mélységesen különböző alakok is egymás mellé sodródnak, mint a koszos körmű hirigjani (Bud White, majdnem úgy hívják, mint a sört, amit nyakal) és a papa egy szem hóteminens, de inkább vérstréber fiacskája, akinek még egy rohadt betű (J.) is van a neve közepében. Még az sem állhat közéjük, hogy az egyik megdugja a másik nőjét (vagy fordítva). Akik lenézték és gyűlölték egymást, nos, egy shotgunnal a kézben végigélt fejlődési regény lezárásakor már a barátságot is elhagyják, s marad nekik valami kölcsönös tisztelet, amibe lassan visszalopakodna a megvetés (a csóri csávó viszi ugyanis a kurvát, a másik kapaszkodik tovább az uborkafán), de a végefőcím szerencsére útját állja. És Rolo Tomassi is azt kapta, amit érdemelt (egy sheffieldi mathcore banda vette fel a nevét, míg Bud White-ét nyilván egy L. A.-i óvoda). Curtis Hanson filmje kábé annyit tett hozzá James Ellroy regényéhez (interjúnk az íróval itt olvasható), mint a Hungária együttes nyolcvanas évekbeli kosztümtervezői a rendszerváltozáshoz, csakhogy Crowe és Pearce egymás farkába harapó párosa mégis élvezetessé, ma is élvezhetővé teszi ezt a jelmezbált.
