Bádogdob

Maria, a szolgálólányból mostohaanyává cseperedő bakfis és Oskar az orális szex egyik nem ritka, de alapvetően egyéni sportként ismert ágát művelik. Pezsgőport szopnak, nyalnak. Maria fogja a kis tasakot, megrázza, hogy ne legyen darabos benne a szer, feltépi, s benyálazott mutatóujjával ellenőrzi a minőséget: príma cucc (na, ja, a német élelmiszeripar). Aztán átadja a zacskót a kisfiúnak látszó Oskarnak, aki kezdetben a lány markába, később már mindenféle egyéb testrészeire szórja, s felnyalja. Ebből következik aztán minden további zűr, felfordulás, tragédia, világégés – érthető, már az elején látszott: felelőtlen játék ez a tűzzel.

Blue Valentine

Bizonyára vannak, akik szerint ha Ryan Gosling megközelíti Michelle Williams intim tájait (vagy fordítva), az automatikusan helyezést ér el egy ilyesfajta listán, de ez csak félig-meddig mondható igaznak. Derek Cianfrance kapcsolati drámájának a szépséges hollywoodi sztárokra kent, zavarba ejtő színű, európaias realizmus adott sajátos hangulatot és kölcsönzött neki extra vonzerőt, és ha ez az összes jelenetére igaz volt, akkor arra is, amikor Gosling befúrja ábrándos tekintetű orcáját Williams művésznő színészileg remekül megformált combjai közé. Persze a vége a legjobb: Michelle kacagása olyan fenomén, amely még manapság is igazolni képes a játékfilmgyártás oly pökhendi aktusát.

Brown Bunny

Azok után, hogy Roger Ebert filmkritikus minden idők legpocsékabb cannes-i bemutatójának nevezte, alig akadt ember a Földön, aki végignézte volna Vincent Gallo művészetének Barna Nyuszira keresztelt kiteljesedését. Ha a dögunalmas, önparódiába hajló filmet nem is nézte meg egy lélek sem, egy bizonyos jelenetre mindenki kíváncsi volt. Igen, arra a bizonyosra, melyben a művészi szabadság és önkifejezés csúcsaként Chloë Sevigny színésznő szájdublőr alkalmazása nélkül veszi nyelvére a végtelen sivatagi motorozásban megfáradt Gallo fáradhatatlan, a művészi önkifejezés céljából bármire kész péniszét. Hú, lett is nagy felfordulás a dologból, de a legsúlyosabb csapást mégiscsak Ebert mérte a filmre, aki nem az öncélú szopást kifogásolta, hanem a penetráns, lila ködös unalmat. A meg nem értett művész átkokat szórt a filmkritikusra, de Ebert visszavágott: Volt egyszer egy végbéltükrözésem, amit egy monitoron követhettem végig. Jóval szórakoztatóbb volt végignézni, mint a Brown Bunnyt.

A gyönyör összeesküvői

Van egy pofa ebben a filmben, valami elmés szerkezet segítségével úgy jut el öntévéje előtt a boldogságig, hogy közben az állami Cseh Televízió népszerű bemondónőjét, Anna Wetlinskát bámulja, míg az műsort ismertet. Ettől persze még nem zsonganánk be, jaj, dehogy. De mi tudjuk, amit a pofa nem, hisz a Narancsszem mindent lát, hogy Anna, amíg beolvas, pucér lábát egy lavórban tartja, ahol két kövér ponty szopogatja, harapdálja nagyujjait, minek következtében Annának egy merő orgazmus a műsorismertetés. A film 1996-ban készült, mi azóta csak a cseh állami tévét nézzük, s többet látunk, mint amit az megmutat. Látjuk Anna mindkét lábát a lavórban helytelenkedni a pontyokkal. Nincs szükségünk semmilyen elmés szerkezetre ahhoz, hogy jó legyen nekünk. Elég a tudás, ha mégoly szomorú is: a tévé hazudik, Švankmajer igazat mond. Anna Wetlinská nyilván az ördög szajhája. A gyönyör összeesküvői pedig a világ egyik legjobb filmje – ott van top 10-ben, simán.

Karambol

David Cronenbergnél egyetlen filmrendező sem tudott többet a nemi vágyról. A sokszor csodált, poétikusan megénekelt emberi testeket és főképp ezek zugait csak ő merészelte olykor riasztónak mutatni, hozzátéve rögtön, hogy éppen ez a váratlan és nyugtalanító kvalitás segítheti hozzá embertársainkat hanyatló kíváncsiságuk ütemes felcsiholásához. A Karambol ebből a szempontból is betetőző alkotás, amelyből nehéz volna csupán egyetlen orális pillanatot kiemelni. A film mindjárt dupla nyalással indul (Deborah Unger+mellékszereplő+repülőgép, majd James Spader+mellékszereplő), de itt még a hagyományos mederben haladunk a csúcs felé. Az már egy másik sebesség, amikor Deborah Unger megnyalja Elias Koteas mellkasi hegeit, vagy amikor Spader megy rá nyelvével Koteas tetoválótűtől lángoló bőrére. Aztán megjelenik a mindig felforgató Rosanna Arquette, rádől egy sportkocsira, és fekete miniszoknyája alatt máris megcsodálhatjuk felettébb ismerősen fodrozódó combhegét. Ki tudna egy ilyen sebnek ellenállni? James Spadernek mindenesetre egyáltalán nem sikerül.

Ken Park

Larry Clark megítélése úgy is mint fotográfus, és úgy is mint filmrendező, az öntörvényű művész és a fiatal testeket nyálcsorgató érdeklődéssel megörökítő cukros bácsi közé esik. Mi hajlunk a középútra, és a nyálcsorgató művész megjelölés mellett tesszük le a voksot. Ken Park című filmjében sok minden csorgott, a Clark által megörökített gördeszkás ifjúság sűrűn élvezett; volt, aki addig fojtogatta magát, mígnem jó lett neki, s volt, aki barátnője fiatalos anyukájának lábai közé bújt, mert a sors, a gördeszkás sors és az anyuka így rendelte. Mindez egy agykiloccsantós öngyilkossággal és egy nagyszülőmészárlással megspékelve elérte a kellő hatást: Clark filmje ott van a lufiként kipukkadó botrányfilmek örök ranglistáján.

Mély torok

Ne finomkodjunk: a filmtörténet leghírhedtebb szopásait ez az 1972-es alkotás nyújtotta át a művelt nagyvilágnak. A klitoriszát a mese szerint a torkában hordó Linda Lovelace előbb büszke volt üldözött és sok helyen be is tiltott művére, majd megtagadta és erőszakról vallott, de a filmet ezzel sem tudta eltüntetni a popkultúrából. A halhatatlanságáért persze Howard Simons, a Washington Post sajátos humorú szerkesztője is sokat tett azzal, hogy a Watergate-ügy informátorának 1974-ben kedvenc filmje nyomán a Deep Throat nevet adta.

Shame – A szégyentelen

Csak hogy magunkat idézzük… „Ez az a film? Ez az. Amiben Michael Fassbender úgy emberileg, mint szakmailag lemeztelenedik. Megmutatja, amije csak van neki. És csinálja reggel, csinálja délben és csinálja este, mintha az élete függne tőle. Csinálja egy nővel és csinálja kettővel, csinálja a jobb kezével vagy a ballal, csinálja ágynak döntött nővel és falnak döntöttel, fizetős nővel és ingyen kaphatóval, online nővel és offline nővel, és csinálja nem nővel. Úgy mondják ezt jobb körökben, hogy röptében is.” Nos, a jó nevű (és a béna szóviccek gyártására is igen alkalmas nevű) színész ma már Hollywood elitjével forgat, ám ebben a filmjében olyat tett, amit más, Hollywood elitjével forgató színész csak ímmel-ámmal, de inkább egyáltalán nem szokott: atyavilág, Fassbender férfivel csinálja! Hogy éppenséggel miért ez, a színész slicce körül játszódó jelenet a film legvisszafogottabban fényképezett szexjelenete? Csak nem a prüdéria vezette a heteroszex-jeleneteket oly bátran filmező művészeket? Ó, nem, nem, dehogy, a készítők igyekeztek művészi indokokkal előállni. Michael Fassbender közszemlére tett péniszét mindenesetre Hollywood is elismeréssel fogadta. Oscart ugyan nem kapott a filmért, de Charlize Theron ámulatából felocsúdva a következőket mondta nagy nyilvánosság előtt a színésznek és testrészének: „Bármikor szívesen dolgozom vele!”

Sorvadj el!

Mondja nekünk eztán valaki, hogy az orális szex nem jó fogyókúrás módszer! Jön a 150 kilós csóka a kocsival, az asszonyka meg alámerül az anyósülésről, fél perc, és már csak úgy röppennek lefelé a kilók. Bár vannak iskolák, amelyek tagadják ezt a módszert: szerintük a kúrás fogyókúrás.

Végállomás

Reinhard Hauff alapvetően egzisztencialista filmjének volt egy mérsékelten eredeti trükkje: mondandóját az emberi szabadság oly felette korlátos voltáról igyekezett minél színesebb papírba csomagolni, mind külsőségesebb eszközökkel elővezetni, hogy az is értse vagy legalább elgondolkodjék rajta, aki máskor nem szokott efféléken mélázni. Így aztán került a filmbe egy kis bűnözés meg jó sok szex is, de a legjobb persze a nyalás volt benne – amit nem is láttunk. Láttuk viszont a csodálatos Katja Rupé csodálatos és fedetlen hátulnézetét, amint épp beletelepedik… nos, egy csodálatos csokitortába. Aztán csengettek az ajtón, s Burkhard Driest nyitott ajtót… farkán egy szál zokni, s a szája körül csupa csokihab az egész pofája.