Ajándék ez a nap
Esztergályos Cecília a ’78-as BUÉK-ban éppúgy rendesen benne volt, mint Gothár Péter ’79-es filmjében, az Ajándék ez a napban, és a két szerep tulajdonképpen egy és ugyanaz. Gothárnál Zéman Irénnek hívják azt a jobb sorsra érdemes, de e posványos évtized lehetetlen helyzeteibe és lehetetlen alakjaiba (meg a saját élethazugságaiba) rendre belefutó kisegzisztenciát. Egy saját lakásra áhítozó óvónőt, aki eltartási szerződés útján szeretne az általános lakáshiány közepette saját fedélhez jutni. Gothár sosem volt ilyen jó (a Megáll az időben sem), ahogy a fényekért felelős Koltai Lajos sem, és még hosszan sorolhatnánk, hogy miért ez a film az elcseszett hetvenes éveknek emléket állító mozik legjobbika.
Az én XX. századom
Világviszonylatban sem tudnánk sok olyan első filmet mondani, amely erősebb munka volna Enyedi Ildikó bemutatkozásánál. A rendező a kiégett jelenkor lakóit szembesíti a századforduló csodaváró hangulatával, különös tudományos felfedezéseivel, valamint egy mágikus szamárral, szőke ikrekkel és Thomas Alva Edisonnal. Enyedi a magyar filmtörténetben szokatlanul játékos munkája mágikus erejű képekből építkezik az elejétől a végéig, olyannyira, hogy ha levesszük a hangot, akkor is teljes élményt kapunk. Az én XX. századomat egyébként annak is érdemes megnéznie, aki azt hiszi, hogy Quentin Tarantinóval lépett színre a filmvilág legnagyobb idézőmestere. Nos, filmje végére Enyedi úgy simítja oda A sanghaji asszony tükörtermes nagyjelenetét, ahogy tényleg csak a legnagyobbak tudják. Nem véletlenül: Enyedi Ildikó valóban egyike volt a legnagyobbaknak. Világraszóló botrány, hogy harmadik, szintén nagyszerű dobása, a Simon mágus után gyakorlatilag kiszorult a játékfilmkészítésből.
BUÉK!
Az első pillanattól, hogy Bálint András egy körútmelléki bor-sör-pálinka mérés redőnyzetén dörömböl, és bablevest követel magának, odáig, hogy Bujtor István cigányzenészekkel húzatja a nótáját a Széchenyi fürdő öltözőjében; onnantól, hogy Haumann Péter vállalatvezető főfunkciként kinyitja a száját, odáig, hogy Esztergályos Cecília az üzemi klotyóban összejön Bujtorral (de az ajtót Bodnár Erika rájuk zárja), onnantól, hogy mindenki féktelenül vedel, odáig, hogy a józanság sem visz semmire, teljesen világos, hogy amit Szörény Rezső filmrendező és izgalmasan közlekedő kamerája értelmiségi fronton ’78-ban rögzített, az van ma is, csak a lampionok jobbak.
Hannibál tanár úr
Fábri Zoltán akkora kisembert adott a nemzetnek, hogy Nyúl Béla, a harmincas évekbeli, középiskolai tanár alakja jól látszik ma is, az újonnan ébredő magyarok és az önálló életre kelő tanulmányok korában. Fábri úgy röhögtet, hogy az maga a nagybetűs keserűség: a hatás eléréséhez persze kellettek a remek színészek is, élükön a Hannibálról tanulmányt író és ezért a politika játékszerévé váló szerencsétlent alakító Szabó Ernővel, de Greguss Zoltán is óriási mint véresszájú képviselő. Töhötöm Nagytábor, Méltóságos Muray Lófő Testvér? Lehet, hogy Fábri Zoltán (a film ’56-ban készült) nemcsak a múltat, de a jövőt is látta volna?
Herminamező
Halász Péter alig több mint egy és negyedórás „kísérleti” bábfilmjében izgága, nyáron atlétatrikós, ritkán mosdó, télen csinos zakóba sálat tűrő, kis termetű alakok, mellybeteg suhancok, mocskos szájú perditák, óránként egymást alázó boldogtalanok, kis testi hibás nagylelkűek szervezkednek, intézkednek a Pálmaháztól, a Nagycirkusztól a Széchenyi fürdőig, a mozgó villamos peronjáig. Égszakadástól földindulásig. De sehová se lennének a mesélő nélkül, pedig az csak darál azon az egy hangján. A hosszú késű, farkú, pezsgőbontásra a nincsből is hajlamos retardáltak itt csak általa élnek. Összeadódó potenciáljuk a mű maga. Amit látunk, a minimál minimuma, ugyanakkor kivételes remekmű.
Hosszú alkony
Janisch Attila simán lehetett volna a magyar Hitchcock, vagy, na jó, legalább a magyar Dario Argento, de ő művészkedni akart, és ezzel szépen tönkre is vágta az összes filmjét. Kivéve persze a Hosszú alkonyt, ezt a hátborzongató remekművet, ahol hirtelen minden összeállt. Talán elég is csupán még annyit mondani róla, hogy ebben a rémálomszerű, titokzatosan szépséges, szuroksűrű meghalástörténetben csodálható Törőcsik Mari életének legnagyobb filmes alakítása. És ha így van, akkor a Hosszú alkonyt mindig is a legmagasabb polcok egyikén lehet majd elérni.
Hukkle
Hogy egy falusi bácsika kiül a padra, csuklani kezd, és ez adja az egész film – egy szöveg nélküli, de zajokban gazdag filmhibrid – ritmusát? Köszönjük, Pálfi úr, próbálkozzon legközelebb is, kérjük a következőt! Abban, hogy ez nem így történt, és a Hukkle megszületett, nem kis része volt a legendás tehetséggondozónak, Simó Sándornak – a tanár úr bizalmát a pályakezdő Pálfi György azzal hálálta meg, hogy nagy ívben tett Simó intelmére, miszerint első filmes csináljon csak „így jöttem”-filmet! Pálfi rögtön elsőre akkorát csuklott, hogy egy ideig úgy tűnt: a lánglelkű fiatalság majd mindent másként csinál, mint az elődei.
Macskafogó
Létezik (a mi fejünkben) egy olyan teória, miszerint a magyar filmekben azért van annyira kevés igazi poén és lehengerlő, halálunkig idézhető dialógus, mert Nepp József az összeset beleírta a (Ternovszky Béla által rendezett) Macskafogóba. Ha most belekezdenénk Safranek és Mr. Teufel legerősebb párbeszédeinek felidézésébe, akkor estig itt ülhetnénk, és ez még csupán két szereplő a kábé 50-ből. A Macskafogó tökéletes kiforgatása a 007-es (típusú) filmeknek, feszes, izgalmas, szép, és tényleg lehetetlenül vicces. Az pedig közismert, hogy ebben csendül fel a magyar filmtörténet messze legjobb betétdala: a Négy gengszter.
Petőfi '73
Noha Szörényi Levente arról énekel a film végén, hogy Európa csendes és elzúgtak a forradalmai – hiába, aki látta, hogy mi történt a vásznon, tudja, hogy nincsen beletörődés soha, a forradalom éppoly örök, mint maga az élet. Pedig nem történt semmi, az alkotók egy csomó gimnazistával úgymond eljátszatták az 1848-as forradalmat és szabadságharcot. Pelyhedző állú suhancok és épp nyiladozó bakfisok rohangáltak fel-alá a kies réten, és befőttesüvegekből művért locsoltak egymásra, s velük szaladt a kamera. Mindez történt a hetvenes évek azon szakaszában, amikor a hasonló korú fővárosi ifjúság világra nyitottabb szemű csoportjai évente megvívták március 15-én a maguk lánchídi csatáját, amikor mindenki azt hitte, a konszolidációján valahogy túlvergődött kommunista diktatúra örökké fog tartani. Nos, a Petőfi ’73 nem mondott kevesebbet, csak annyit: Á, dehogy! És milyen igaza volt.
Sátántangó
Tarr Béla filmje hét és fél óra, a szünetekkel együtt hosszabb, mint a nyolcórás munkanap, ennek ellenére nem ezoterikus remekmű, orvosi eseteknek és mindenre elszánt sznoboknak készült elitfilm. Súlyosan beszél, de érthetően, lassan, de nem unalmasan. Végignézhető, és fel is ér azzal a négy normál filmmel, aminek az idejét kitölti. Van története, vannak arccal, névvel, személyiséggel rendelkező szereplői. Van benne sors és tét. Szabad választás, arasznyi játéktér, terv és remény. Az emberek iparkodnak, pénzt olvasnak, csalnak és helyezkednek. Várnak. Éppen úgy, mint az életben. Éppen úgy, mintha volna élet. Az egyetemes filmtörténetben csak két vállalkozás fogható hozzá: Erich von Stroheim Gyilkos aranya és Fassbinder Alexanderplatza. Csupa regényadaptáció, és ez nem lehet véletlen.
Szegénylegények
Jancsó Miklós 1965-ös filmjéről köteteket és pótköteteket írtak már tele, elemezték az arctalan hatalom működését, a végrehajtók kiválasztásának és irányításának mechanizmusát, a manipuláció módszereit, a lázadás, ellenállás, önfeladás és árulás stációit. Mi most csak egy vonatkozásra térnénk ki: a Szegénylegényeknek nincsen szövege és nincsen zenéje. Mindössze két hosszabb, hagyományos szövegrész hangzik el a filmben, a már említett prológus és a Lovas Kabai fiú (Kozák András) elbeszélése a Sándor-csapat részvételéről a szabadságharcban. A többi szinte csak indulat- és vezényszó: Álljon oda! Jöjjön közelebb! Hazudnak mind! stb. Nincs kísérőzene, csak ún. forrászene (azaz a hang forrása a történeten belül van, énekelnek a rabok, fújja a rezesbanda); és természetes zajok, a szél sírása, az eső kopogása, lihegés, jajgatás. Zenei frázisként hatnak a monotonon ismétlődő parancsszavak, zenei mintákat követve szerveződnek és épülnek egymásra Somló Tamás képei is. A fő szervezőelv az ellenpont. A kevés vágás, a hosszú beállítások – a Szegénylegények pontosan 150 snittből áll –, szemben a kamera fürkésző, örökmozgó, új és új szöget befogó tekintetével. Kopernikuszi fordulat a magyar filmművészetben, valami olyan messze ható csoda, mint az irodalomban pár évvel később Tandoritól a Töredék Hamletnek.
A torinói ló
Tarr Béla kétségtelenül az európai filmművészet egyik legutolsó nagy bölénye, ám ettől még A torinói ló nem más, mint hamisítatlan mozibomba. Méghozzá a hitchcocki fajtából: pofonegyszerű, mégsem üres, eredeti, mégsem erőltetett, távol áll az olcsó hatásvadászattól, mégis annyira hatásos, hogy egyenesen belepasszíroz a moziszékbe. Olyan vérfagyasztó pillanatot, mint amikor elhallgat a szuvak percegése a falban, húszévente egyszer élünk át a moziban, és akkor még ott van a világ egyik legjobb jelenete, amikor a szekérrel menekülő család egy vágatlan snittben hirtelen újra felbukkan a horizonton, és iszkol visszafelé, mert nincs hova menekülni, mert nincs már semmi sehol. Amerikai apokaliptikus horrorfilmek? The Walking Dead? Nevetséges! Tarr Bélánál vége van a világnak, és vége van a filmnek is. Sose felejtsük el, hogy ő az az ember, aki kitette a pontot a mondat végére.
A Budapesti 12, valamint az Új Budapesti Tizenkettő című, 1968-ban, illetve 2000-ben összeállított listákat itt lehet megtekinteni.
