Walt Disney
Mint oly sok más igazi seggfej a művészvilágban, Walt bácsi is rajongott Leni Riefenstahlért. 1936-ban körbevezette a boszorkányt a műhelyében, nézegették a sok helyes Mickey egeres rajzot, majd utána alighanem még egy vaníliás shake-et is bepusziltak együtt valahol a Hollywood Boulevard-on. Talán zsidóztak is kicsit a kaliforniai napsütésben, talán nem. Életrajzírói szerint Disney nem volt kifejezetten rasszista és antiszemita, csak szerette azok társaságát, akik kétségkívül azok voltak. Hogy is nevezik az ilyet? Mindenekelőtt velejéig gyávának.
Eperjes Károly
Nagylélegzetű filmszerepek sorát tudhatja magáénak, rendre csupa olyan figura hű megformálójaként vált ismertté, akik széles taglejtésekkel, egyre és egyre feljebb csavart hangerőn intézik az ügyeiket, élik az életüket. Ölre ment Andorai Péterrel pár üveg kőbányai világos és egy nő, de milyen nő miatt, ledominált egy teljes piacot, s a többi, teljesen úgy nézett ki, hogy ő lesz a 21. század első Bessenyei Ference, aki ugyebár dettó egy megveszekedett ripacs volt, de tudott színészkirályhoz méltón, igazi nagyvadként megöregedni. Eperjes Károlytól a dicső aggkort elvette az eszével együtt a vallási téboly, ami azon túl, hogy dülledt szemű, küldetéses félcédulást csinált belőle, még a politika lakájlelkű bohócává is tette.
Mel Gibson
Úgy kezdődött, hogy a színész-rendező ízesen zsidózott egy nagyot, sérelmezvén, hogy olyan apróságért állítják félre a rendőrök, mint az ittas vezetés. Majd folytatódott azzal, hogy gyermeke édesanyját nyomdafestéket nem tűrő szavakkal vegzálta egy nyilvánosságra hozott telefonbeszélgetés alkalmával (nem kizárt, hogy korábban bántalmazta is az asszonyt). A hab a tortán Gibson bejelentése volt, hogy a zsidó harcosról, Júdás Makkabeusról akar filmet forgatni. Az utóbbit Joe Eszterhas, az Elemi ösztön forgatókönyvírója is megerősítette, s megerősítette azt is, hogy Gibson vele szemben is tűrhetetlenül viselkedett.
Charlton Heston
 Heston régen Reagennel | |
Eljátszotta Mózest, kocsiversenyezett Ben Hurként és csókolózott majomlánnyal, az utókor azonban egy másik képet is őriz az ősz hajszálai szaporodtával egyre konzervatívabbá váló színészről. És ez a kép jóval kevésbé hízelgő: Charlton Hestont mint az amerikai Nemzeti Lőfegyver-Szövetség (NRA) elnökét ábrázolja, amint teljes vállszélességgel kiáll az amerikaiak korlátlan fegyverviselési joga mellett.
Elia Kazan
Amerikai egyik legnagyobb rendezője, Scorsese idolja és Brando felkarolója nem a gerincességéről volt híres. Amikor Hollywoodban is kitört a vörös veszedelem miatti üldözési mánia, és a rendezőnek is meg kellett jelennie az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt, a baloldali érzelmű művész nem késlekedett beköpni a kollégáit. Apróság volt ez a kommunistaellenes paranoia történetében, de elég nagy folt Hollywoodon. Készíthetett Kazan ezek után jobbnál jobb filmeket, a szakma szeretetét sosem sikerült visszanyernie. Olyannyira tartósnak bizonyult a vele szembeni ellenérzés, hogy egészen a közelmúltig kitartott: 1999-ben, amikor Kazan életmű-Oscart kapott, a ceremónián jelenlévők jó része jól látható módon fejezte ki nemtetszését.
Kern András
A maga nemében kétségkívül szórakoztató figura, bár jelentősebb színészi teljesítményt soha nem nyújtott, de markáns komikus és sziporkázó parodista volt. Amit mindenki imád tőle, hogy tudniillik Woody Allen szinkronhangjaként zseniálisat produkált, az szimpla tévedés, amit szerencsére nem itt kell megbeszélnünk (túlértékelt szinkronsztárok poszt nem lesz, ígérjük, pedig jelentkező lenne bőven). Mindegy, Kern azért került ide, mert az ő nevéhez fűződik Magyarország történetének leglazább buzizása. Bement egy szép napos reggelen a Napkeltébe, ahol Bárdos András bizonyos közte és Friderikusz Sándor közt feszülő elszámolási, mindközönségesen pénzügyi ellentétekről faggatta, mire Kern valami olyasmit mondott, hogy ja, pampog „az a kis buzi”, de nem kell törődni vele. Mire Bárdos gyakorlatilag kihajította a stúdióból. A művész dicséretére váljék, hogy távoztában voltaképpen igazat adott a műsorvezetőnek.
Spike Lee
A maestro pályája korai szakaszán kicsit félreértette a polgárjogi aktivitás mibenlétét, s valahogy úgy képzelte a dolgot, hogy a rasszizmus ellen legcélravezetőbb rasszizmussal harcolni. Ilyenformán a máig legátütőbb filmjeiben, a kivétel nélkül a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján tető alá hozott Szemet szemértben, a Mo better bluesban, illetve a Dzsungellázban akinek nem fekete volt a bőrszíne, az csak rohadék lehetett, s ha pedig nő is volt a szerencsétlen, akkor szajha. Különösen az olaszokra volt kirúgva, de kaptak a pofájukra a zsidók és a kínaiak is. A Dzsungelláz konkrétan arról szól, hogy a kvalifikált fekete pasasnak „csak arra jó” italo-amerikai beosztottja. Oly messzire ment a rasszizmusban, hogy az még a magyar filmforgalmazásnak is feltűnt, s ezért lett a Do the Right Thingből Szemet szemért.
Páger Antal
Páger Antal 1945-ben sietve Argentína felé távozott, s csak 1956-ban – hosszas állambiztonsági unszolásra – tért vissza Magyarországra. Először a Gellért szállóba, majd visszakapott budai villájába. A nemzet nagy színésze azért sietett elhagyni szülőföldjét, mert a negyvenes években a kelleténél talán látványosabban hódolt a korszellemnek: szerepelt például az Őrségváltás című, erősen antiszemita kurzusfilmben, s tagja volt annak a kamarának, melynek a filmes és színházi szakma zsidótlanítása volt a feladata. Ja, igen, és Szálasi Ferenc társaságában is látványosan jól érezte magát.
Leni Riefenstahl
A 20. századi európai kultúra nyugati boszorkánya nem csupán azért érdemli ki tőlünk ezt a címet, mert beleborult Adolf Hitler seggébe, és Az akarat diadalával aktívan és erőteljesen hozzájárult a Führer hatalmának megerősítéséhez, így pedig közvetve a második világháborús pusztításban is komoly felelőssége volt. Nem is csak azért, mert Tiefland című filmjének forgatása közben rendben lévőnek találta, hogy a cigány statisztákat egy munkatáborból vezénylik ki a forgatásra, akiket utána Auschwitzba deportálnak, és meggyilkolják őket. És csak nagyon kis részben azért, mert fiatalon brutálisan szép volt, és egy időben úgy tűnt, hogy örökké fog élni. Hanem főként azért, mert megtestesítette minden elnyomó rezsim legpusztítóbb alakját: az embert, aki semmiről sem tudott, és akinek nem számított semmi sem. Pontosabban azt, aki ezt hazudja. Hiszen ma már tudjuk, hogy Leni a két szép szemével látott kétkezi tömegmészárlást a keleti fronton, és nyilván tudott ő a holokausztról, a táborok valóságáról is mindent. Csak nem érdekelte. Korai és kései tevékenységét egybevetve nyugodtan kijelenthetjük: Leninek egyedül az számított, hogy betérdelhessen az elé, akinek (szimbolikus vagy épp nagyon is költőietlen értelemben) a legnagyobb farka volt, hogy aztán szolgálataiért cserébe majd szépen feltolják törékeny kis testét a felhők közé. Hogy a feneke alá nyúló kéz történetesen a Führeré volt? Hát, istenem – ha máshová születik, jó lett volna neki Sztáliné, Pol Poté vagy bárki másé is. Életének legnagyobb alakítása lett volna, ha máglyán ég el a háború után valamelyik nürnbergi dísztéren – ám az élet igazságtalan, így a világ sajnos örökre lemaradt erről a már elképzelve is igen felemelő látványosságról.
John Wayne
A Herceg a vadnyugat ura volt, az örök seriff, szóval nincs mit csodálkozni rasszista nézetein. Nyíltan lenézte a feketéket, és szerinte azzal sem volt baj, hogy Amerika meghódítása közben a fehér ember kiirtotta majdnem az összes indiánt. Jó, mondjuk ki: egy faszfej volt az öreg. Fáj ez nekünk nagyon, hiszen van köztünk olyan, aki szerint ez az ember a filmtörténet legjobb westernjében játszotta az egyik főszerepet. Nem, nem az Üldözőkre gondolunk, és még csak nem is a Hatosfogatra. A világ legjobb westernfilmjének a címét úgy írják, hogy Aki lelőtte Liberty Valance-t.
