A befejezettség ábrándja - Rajk László utolsó írása

A Magyar Narancs Rajk Lászlóra emlékezik.

A Magyar Narancs friss számában több írással búcsúzik a múlt szerdán, életének 71. évében elhunyt Rajk Lászlótól. Mink András értékeli politikai pályafutását, Götz Eszter építészi életművét, Bacsadi Zsófia pedig filmművészeti tevékenységét.

Egyben közöljük Rajk utolsó írását, amit halála előtt pár nappal küldött el lapunknak. Most ebből adunk közre pár részletet.

Anélkül, hogy az építészettel kapcsolatos – általam igencsak megkérdőjelezett – szerzői jogok állandóan előjövő vitájába mennénk bele, vizsgáljuk meg, hogy egy Ház mikor is van készen. Ki határozza meg ezt? Az emberek, akik birtokba veszik, a hatalom, a mecenatúra, mely megnyitja, felavatja, felszenteli, vagy az idő, mely igazából elmossa a befejezettség és a folyamatosság közötti határokat? Valljuk be, kedves kollégák, az építész legfőbb ellensége az ember. Nem hiszik?

 

Fotó: Németh Dániel

Talán azért van ez így, mert az ember tiszteletlenül bánik az építészeti művel. Amint birtokba veszi, rögtön átalakítja, átrendezi, átfesti, külsejét, belsejét megváltoztatja. Szöget ver, fúr, farag, hozzátesz, hozzáépít. (...)

Ugyanakkor a tér csak velük válik teljessé, az elképzelt mű valójában csak általuk születik meg. Nélkülük, emberek nélkül a piac, a mozi, a koncertterem, a kórház csak katasztrófa vagy járvány sújtotta, elhagyatott világ. Ez akkor is így van, ha a funkció már muzealizálódott, és csak turisták lepik el az épületet, csodálva azt.

Korunk hatalma sorra valósítja meg fél-házait. Sőt, egyre inkább csak olyan házakat, melyek alig látnak embert. Vajon mit gondol a felcsúti despota, amikor házából átsétál a stadionba? Körbenéz-e egyáltalán, amikor köpködi a szotyolát? Mit élvez? Vélhetőleg az üres lelátók magányát, hiszen ha sok ember gyűlik össze, az mindig veszélyezteti az egyszemélyes autokráciát. Még a sajátjai is, hiszen ki tudja… „Et tu, Brute?”