Ahhoz, hogy a halmozottan kisebbségi létből (szegény, roma, nő) valaki ilyen magasra jusson, két feltételnek is teljesülnie kellett; egyrészt hogy megváltozzon a roma művészet megítélése, másrészt hogy olyan festői nyelv szülessen, mely illeszkedik a kortárs művészeti diskurzusba.
A roma művészet hivatalos interpretációja még a kétezres évek közepén is beragadt az etnográfiai (néprajzi) megközelítésbe (a képeken szerepeljen teknővájó, lókupec, vályogvető), illetve olyan vizuális „tablókba”, melyek azt bizonygatták, hogy a romáknak van a magyar „stílustól” különböző, saját festői nyelve. A felvetések értelmetlensége mellett a roma művészetnek valóban létezett, létezik két, egymástól elváló, tradicionális vonulata. A Balázs János munkássága nyomán kibontakozó „naiv, színes és szürreális” művészet, illetve az 1974-ben hollandiai tanulmányai végeztével hazatérő Péli Tamás munkáit követő festői nyelv, amely a reneszánsz művészet formai és stiláris jegyeinek kreatív újrafelhasználását állította a középpontba (ezt képviselte a szintén idén meghalt Szentandrássy István). Mindezek mellett nagyon erős a különféle kézjegyű női művészek jelenléte (Bada Mária, Csámpai Rozi, Oláh Jolán, Orsós Teréz). Olyan nőké, akik cigánytelepen, összeomlófélben levő putriban születtek, ahol a mindennapokat a szegénység és az állandó éhség jellemezte; nőké, akik állandó nélkülözésben éltek, amit a kemény fizikai munkával keresett minimális pénz sem tudott megváltoztatni; nőké, akik napról napra, folyamatosan küzdöttek a gyámügy, a munkanélküliség és a hajléktalanság ellen – nőké, akiknek a szabadság egyetlen területe a festés maradt.
Omara vegyes roma házasságból született Monoron, apja zenész cigány, anyja üstfoltozó beás családból származott; a két család közti veszekedések miatt a kislánykora állandó költözéssel telt, s még az iskolából is kimaradt. Igen fiatalon hozzáment egy fehér férfihoz, akitől az egyetlen lánya született. A házaspár hamar különvált, Omara családfenntartóként takarításból élt, miközben több súlyos betegség is gyötörte; 38 éves volt, amikor a rák miatt elvesztette a bal szemét. (Ez később szerves része lett művészeti imázsának; a sajtó kifejezetten szerette, amikor váratlanul kikapta az üvegszemét.)
Festeni élete egy válságos időszaka, anyja halála után kezdett el 1988-ban – „a rokonságom a festés miatt hülyének tartott”. 1991-ben a Magyar Nemzeti Galériába véleményezésre bevitt művét igen pozitívan értékelték; ez sarkallta a további alkotásra.
Művészetének meghatározó vonása a provokáció a személyes élettörténetének előtérbe helyezésével. Munkáinak nagy része akár vizuális naplónak is tekinthető, melyekben (nagyszámú önarcképe mellett) a romaként, nőként, anyaként és szegényként átélt megaláztatásai és kudarcai jelennek meg. Festményein gyakran szerepelnek szövegek, melyek legjellegzetesebb vonása, hogy gyakran semmibe veszik a magyar helyesírás szabályait. Ezek nem tűnnek szándékosnak; a képekhez fűzött megjegyzéseket, szavakat, mondatokat a düh és az elkeseredettség mozgatja, löki előre, a kimondás gesztusa elsöpri a szabályokat.
Műveinek egyik csoportja a romákat övező társadalmi elutasítást, megbélyegzést mutatja: a polgármester által betiltott tevékenységekkel – állattartással, gomba- vagy csigaszedéssel – foglalkozó romákat („ezek a pamacsok gyógynövényszedő hülye cigányok, de ennek is vége”), a média sugallta hamis képeket; de kritikusan viszonyult azokhoz a gazdag romákhoz is, akik nem tesznek semmit a vidéki nyomor enyhítéséért. Legjelentősebb sorozata a Ludwig Múzeum gyűjteményének része; a nyolc kék festmény az élettörténetének legkínzóbb pillanatait dolgozza fel (például amikor a fehér bőrű gyermekét nem adták ki neki az óvodából, és rendőrt akartak hívni rá). Visszavonulása után Szarvasgedén úszómedencés luxusputrit épített („egyes-egyedül én voltam a kőművese”); a béke egyetlen szigetét – „ha tudnátok, hogy megszenvedtem én ezért, biztos ezért imádom” –, azonban minduntalan körülfonta a külvilág irigysége, a barátok elmaradása és a lánya hasonlóan nehéz sorsa fölött érzett kínzó fájdalom.
Már 2008 tavaszán külön bejegyzés méltatta Omara művészetét a vizuális kultúrával foglalkozó tranzit.blog.hu netoldalán (Sugár János), olyan művészettörténészek foglalkoztak munkáival, mint Beke László, 2010-ben pedig a Liget Galériában mutatták be műveit.
Művészetének értelmezői között akad, aki az életét végigkísérő küzdelem és szenvedés „képbe öntését” egyfajta terápiaként, mások identitásformáló eszközként értékelik. Akad, aki radikalizmusát egyszemélyes polgárjogi harcként definiálja, de művészetét „használhatják” akár feminista kontextusban is. „Gondolj, amit akarsz” – írta egyik munkájára, s talán ez a titka művészetének is. Támadhatták, kritizálhatták, ő Omara maradt; egyedi, beskatulyázhatatlan, szabad és öntörvényű. Most már örökké.
