Nekrológ

Minden udvar művésze

Fekete György (1932–2020)

Nekrológ

Amikor április 17-én, életének 87. évében elhunyt Fekete György Munkácsy- és Kossuth-díjas belsőépítész, a Nemzet Művésze, Orbán Viktor hivatalos Facebook-oldalán meglepő visszafogottsággal reagált. „Isten nyugosztalja a Magyar Művészeti Akadémia néhai elnökét, Fekete Györgyöt” – írta a miniszterelnök, aki korábban más, hozzá közel álló művész haláláról jóval költőibb megemlékezést is közzétett már.

Talán Fekete sokáig kitartó idegenkedése a Fidesztől lehet e hűvös reakcióra a magyarázat, talán a játéktér változott nagyot az elmúlt egy-két évben; mindenesetre a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kultúrája és kultúrpolitikája egészen biztosan másmilyen lett volna az egykori MMA-elnök tevékenysége nélkül.

 

Két mítosz között

Bárhonnan is, és bármilyen előfeltevéssel nézünk végig Fekete György pályáján, abban nem lehet kétségünk, hogy a 20. század végének és a 21. század elejének egyik meghatározó kulturális aktoráról van szó. A rendszerváltást előkészítő értelmiségi körökben játszott szerepétől kezdve az első szabadon választott kormány idején betöltött funkcióin át odáig, hogy MMA-elnöki ténykedése idején olyan negatív ikon, sőt mém lett belőle, akinek az arcképéből készített maszkok rendszeresen feltűntek a kormányellenes tüntetéseken és kortárs művészeti szeánszokon. Halála egy generációs stílus eltűnését is jelzi a kulturális szcénából.

Az 1932-ben Zalaegerszegen született Fekete az apai ágon generációk óta református lelkészekből álló családban nevelkedett. Középső gyerek volt, bátyja, Károly apjuk nyomdokán haladva szintén református lelkész és teológus lett, a debreceni Református Hittudományi Akadémia dékánja, akinek fia, Fekete Károly – Fekete György unokaöccse – jelenleg is a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. A konzervatív, keresztény világkép a családi hagyomány fontos része volt. Azt, hogy Györgyből később építész lett, szintén egy templomi élmény befolyásolta. A mindössze hatvan főből álló zalaegerszegi református gyülekezet számára Fekete apja határozta el egy önálló templom építését. Egy évig járta az elcsatolt területek református településeit, ahonnan olyan sok adományt sikerült összegyűjtenie, hogy hazatérte után Szeghalmy Bálint tervei alapján fel is tudták húzni a végül 1942-ben felavatott épületet. Az ekkor tízéves Fekete a visszaemlékezései szerint közvetlen közelről követte az építkezés minden egyes állomását, és ez alapvetően meghatározta későbbi tájékozódását.

Középiskolai tanulmányait a Bánki Donát Kohóipari Technikumban folytatta, ám az 1952-ben letett érettségi vizsgái után mégsem műszaki pályára lépett, hanem az Iparművészeti Főiskolára jelentkezett belsőépítésznek. Feketét annak ellenére vették fel, hogy kohótechnikusként nem tudott elég jól rajzolni, mondván, majd úgyis kibukik a félévi vizsgákon. Ehhez képest vörös diplomával végzett 1957-ben, ahogyan azt kedvelt anekdotájában maga is sokszor felelevenítette. Mestere Kaesz Gyula volt, akiről később azt írta Fekete, hogy az óráiról ki-kimaradt, és aztán a mester bútortörténeti könyvének illusztrátoraként négy évig „vezekelt” e hiányzásokért. (Minderről lásd korábbi portrénkat: Jerovetz György: A Fekete-ország, Magyar Narancs, 2012. de­cember 20.)

Egyetemi éveihez kapcsolódik részvétele az 1956-os forradalomban is, illetve egy olyan meghatározó trauma, ami a mély antikommunizmus felé terelte. A rádió körüli harcok idején egy kisebb társasággal házibulin vett részt, és egy eltévedt lövedék olyan szerencsétlenül csapódott a lakásba, hogy a táncpartnerét fejbe találta. „A vére és az agyveleje a nyakkendőmre ömlött” – idézte fel az esetet, ami után nem volt hajlandó nyakkendőt hordani. (Viszont az idősebb olvasók emlékezhetnek arra az Egyesült Államokból elterjedt, rém ízléstelen nyakkendőpótlékra, amelyet itthon először Fekete Györgyön láthatott a nagyközönség a kilencvenes évek legelején.)

Az Iparművészeti Főiskola nemzetőr csoportjának a vezetőjeként joggal tarthatott a forradalom leverése utáni megtorlástól. Visszaemlékezéseiben többféle okra hivatkozott a retorzió elmaradásáért; volt, amikor hónapokig tartó bujkálásról beszélt, máskor azt mondta, hogy anyja segítségével egy zárt osztályon kapott menedéket, illetve arra is utalt, hogy azért úszta meg a dolgot, mert nemzet­őri tevékenységének nem maradt írásos nyoma. 1958-tól az Általános Épülettervező Vállalatnál dolgozott hat éven át, előbb tervező, műteremvezető, később irányító tervező beosztásban. Főnöke Gádoros Lajos volt, akire Fekete úgy emlékezett vissza, hogy ugyan „nem volt a forradalom után kialakuló rend ellensége”, de tisztességes, tehetséges alkotó volt, és nem mellesleg személye politikai védelmet biztosított a fiatal beosztottnak is. E műhelyt 1964-ben hagyta el Fekete, és attól fogva szabadfoglalkozású iparművészként dolgozott. Bútor- és eszköztervei közül több gyártásba került, de fő területévé a kiállítási pavilonok tervezése vált. Ebben érte el legjelentősebb sikereit is akkortájt, és – ahogy számtalanszor felidézte – négy kontinens ötven országában több száz pavilon fűződött a nevéhez. A legbüszkébb talán az 1970-es budapesti vadászati világkiállítás díjnyertes pavilonjára volt, ami után saját műtermet és asztalosműhelyt tudott nyitni. Arról, hogy életművének ez a része elveszett, higgadtan nyilatkozott: „Belsőépítészként az embernek ezzel számolnia kell.”

Az Origo 2012-es portrécikkében megszólaló pályatársa szerint „Fekete nem volt kedvenc, de partvonalon sem volt a Kádár-rendszerben”; többször föltűnt a Művészeti Alap zsűrijében, és igen hatékony kapcsolati hálót épített ki. 1968-tól az összművészeti Prizma 13 csoportban is részt vett, a korabeli visszaemlékezések szerint már akkor megmutatkoztak kultúrpolitikusi ambíciói, igaz, akkor még a művészi szabadságjogok kiharcolása állt gondolkodása homlokterében. 1980-tól három évig a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója volt, 1984-től az állami Idea Iparművészeti Vállalatnál helyezkedett el művészeti vezetőként.

Visszaemlékezései szerint egy újabb meghatározó epizód, amikor 1981-ben, egy véletlennek köszönhetően találkozott Pilinszky Jánossal egy kórházi szobában. A költő arra hívta fel a figyelmét, hogy ha valamihez tehetsége van, de azt nem bontakoztatja ki, „az nem tisztességes”. Fekete a maga útkeresését az irodalom, a képzőművészet és a kultúrpolitika területein előszeretettel eredeztette ebből az állítólagos intelemből.

 

Találkozások

Ugyanebben az időben további két fontos találkozás is befolyásolta pályáját. A 80-as évek végén került közel egyfelől az Antall József-féle MDF-hez, és lett a XII. kerületi pártszervezet alapítója, s a Makovecz Imre nevével fémjelezhető szellemi kör is ekkor érintette meg. Az Antall-kormányban a miniszterelnök meghívására 1990-től Andrásfalvy Bertalan Művelődési és Közoktatási Minisztériumában kulturális helyettes államtitkári posztot kapott. Ezekről az évekről Fekete úgy emlékezett meg később, mint politikusi pályafutásának egyetlen érdemleges szakaszáról. Igaz, gyakran hangoztatta, hogy az államtitkári pozíciójával együtt is tévedés volt politikusnak állnia. Azzal, hogy a magyar kultúra napjának ötletgazdája, a Nemzeti Kulturális Alapnak a kitalálója és első vezetője volt, úgy tűnt, közéleti karrierjének csúcsára ért. Nagy célját, hogy az 1992-ben alapított, Makovecz Imre vezette Magyar Művészeti Akadémia egyesület bekerüljön az akadémiai törvénybe, nem érte el – de azt igen, hogy az ugyancsak ’92-ben alapított Széchenyi István Művészeti Akadémia se kerüljön bele ugyanazon törvénybe.

Antall halála után ő örökölte a miniszterelnök parlamenti mandátumát, majd a választási vereség után egy tényfeltáró csoportot vezetett. A belső pártharcokból nem került ki jól; az MDF-ből kilépett, függetlenként folytatta, 1996-ban a Kereszténydemokrata Néppártba igazolt át. A KDNP-ben bekövetkezett 1997-es pártszakadás után az akkori elnök, Giczy György mellett maradt (a Fidesz-barát kereszténydemokraták egy másik formációt alapítottak), és 2001-ig a párt alelnöke volt. Ebben az időben a fő igyekezet arra irányult, hogy ne csak a Fekete által túl liberálisnak gondolt Fidesz álljon a jobboldalon. „A KDNP azért indul, mert nem hagyhatja, hogy a magyarok csak a liberális fiatal demokraták és a nem szociáldemokrata szocialisták között választhassanak” – nyilatkozta 2000-ben. Ám röviddel ezután mégis Orbán körül tűnt föl, korábbi politikusi ténykedésétől rugalmasan elszakadva. „Az államtitkári négy évet fontosnak tartom, a politikusi éveket azonban baromi üresjáratnak” – mondta ezután. Giczytől is elhatárolódott, sőt, egy későbbi portréfilmben arra az időre tette a kilépését a KDNP-ből, amikor valójában még alelnök volt a pártban.

 

Igazodás

Fekete élete belsőépítészi pályája után az önnyugdíjazások és reaktiválások hullámvasútja. A KDNP-s évek után hosszú időre háttérbe vonult, majd a 2010-es Fidesz-győzelem idején újult erővel lépett elő. Ekkorra már szoros munkakapcsolatban állt a miniszterelnökkel, annál is inkább, mert második felesége, Sunyovszky Szilvia a párt szóvivője és 2003–2005 között a Fidesz elnöki tanácsosa is volt. Makovecz Imre 2011-es halála után ő lett az, aki a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté emelését levezényelte, és ő állt a vezetőség élén az intenzív területfoglalás éveiben. A Vigadó, a Műcsarnok, a MÚOSZ-székház, a Hild- és az Ybl-villa megszerzése, milliárdos felújításuk és a legnagyobb jóindulattal is végtelen pénznyelőre emlékeztető akadémiai üzemeltetésük mind-mind az ő nevéhez kötődik.

Kétségtelen, hogy nem az államtitkári teljesítménye, hanem az MMA bebetonozása és kistafírozása lesz az, ami kultúraszervezői teljesítményét minősíti az utókor számára. Azt ugyanakkor nem sikerült elérnie, hogy az állami hátszéllel hasító köztestület valóban a nemzet művészeinek összességét fogadja be. Ez az akadémia kialakult formája és Fekete személyisége miatt sem volt elképzelhető. „Engem úgy könyveltek el fiatal korom óta, mint egy türelmetlen, hadakozó, belemenős embert. Az akadémiában teljesen megtagadtam ezt a saját természetemet, kijózanodtam, megpróbálok partnereket keresni minden dologhoz” – nyilatkozta mosolyogva a róla forgatott portréfilmben. Az igazság ezzel szemben az, hogy sorozatos botrányos kijelentései, vaskalapos konzervativizmusa, a mérsékelt jobboldaliakat riasztó diktatórikus vezetői stílusa nemhogy a teljes művésztársadalomban, de az akadémián belül sem talált széles körű támogatásra. Tagtársai 2013-ban egy belső levélben meg is kérték, hogy fontolja meg a visszavonulást. Ezt akkor nem tette meg, de jelzésértékű, hogy 2017-ben egy egészen más karakterű elnököt választott a testület, Fekete ellenkezése mellett is.

Makovecz Imre, Jókai Anna és Kerényi Imre halála után Fekete György távozásával a NER kulturális elitjét adó „régi iskola” szűnik meg. Orbán figyelme a kultúráról látványosan más területekre összpontosult, amire pedig kulturkampf címén Orbánnak jelenleg szüksége van, azt Vidnyánszky Attila vagy Demeter Szilárd sokkal jobban hozza. Amikor Orbán egy mondatban elbúcsúztatta Feketét a közösségi oldalán, ennek adta nem túl elegáns tanújelét.

 

Neked ajánljuk