Cinikus mosolyú, immorális akarnok, miniatűr Rastignac a vidéki porfészekben – a báty révén meghitt szempárral meg a csakis az öcsre jellemző, támadó vonalú állal egy különös filmszatírában került ismeretségbe a nagyközönség. Az ifjú Sinkó László izgékony alakja Máriássy Félix bátorkodó filmjében, az 1966-os Fügefalevélben lépett elénk. A merészség határait a provinciális álszemérem bírálatáig meg a pályaudvari klozet kulcskereséséig kiterjesztő filmben a főszerep jutott a színészi pályafutását Debrecenben megkezdő Sinkó számára: Csiki B., a mindent és mindennek az ellenkezőjét is megírni kész, lengeteg sajtómunkás figurája.
A filmfőszerep mellett a fővárosi szerződést is meghozta az 1966-os esztendő Sinkó Lászlónak, méghozzá a Nemzeti Színház legendás társulatához. A legenda meg a nagy színészek java megvolt még, de egy évvel a Blaha Lujza téri színházrobbantás után a Nemzeti éppen belépett történetének leghosszabb válságperiódusába. Kétfejű vezetés, Marton Endre és Major Tamás gyilkos küzdelme, a Nemzeti Színház csendes kultúrpolitikai és népszerűségbeli leértékelődése, alkalmatlan „ideiglenes” játszóhely – mindez aligha teremtett ideális környezetet egy fiatal színész számára. S 1963 óta újra itt játszott a pályacsúcsán delelő báty, Sinkovits Imre is, s ez a tény akarva-akaratlanul ugyancsak megnehezítette a tucat évvel fiatalabb öcs dolgát. (A helyzetet jól illusztrálta Madách Imre Mózesének híres-híres előadása a hatvanas évek végéről, ahol a testvérpár Mózes és Józsué szerepeiben került egymás mellé a színpadon.)
Sinkóra nehéz, olykor egyenesen frusztráló évek vártak a Nemzetiben. A jobb-rosszabb szerepekben azonban így is kiküzdötte a maga színészi rangját, televíziós és rádiós szereplései révén pedig utolérte az országos népszerűség. „Indulj el egy úton, én is egy másikon” – szólt Rockenbauer Pál honismereti túrasorozatának főcímében a népdal, s a természetrajongó színész a Másfél millió lépés Magyarországon túrázó narrátoraként 1979-ben maga mögött hagyta színházi csalódásait, hogy egy egész ország számára érzékletessé váljon civil rokonszenvessége, derűs empátiája.
Ezen az évtizedfordulón azután színészként is bátran mert új utakra lépni. Fontos vidéki vendégfellépéseket vállalt, a Nemzetihez érkező Zsámbéki–Székely-páros arculatfrissítő produkcióiban bizonyított, majd 1982-ben velük tartott az önálló létre hívott Katona József Színházba. Sinkovits megmaradt prófétának a Hevesi Sándor téren, míg Sinkó-Józsué belépett a magyar színház új ígéretföldjére. Személyében a színészi középnemzedék egyik legismertebb és egyúttal legértékesebb, éppen mert fejlődni vágyó tagját nyerték meg Székelyék. És Sinkó fejlődött, megújította színészetét, s a Katona első bő évtizedének emblematikus alakja, világjáró előadások biztos tartópillére vált belőle. Major Tamás sokasodó szövegbotlásainak figyelmes terelgetője Az imposztorban, Ascher korszakos Három nővérének kongó ürességével lenyűgöző Versinyin ezredese, s persze a hideglelős-ordenáré Übü papa – megannyi emlékezetes bizonyíték Sinkó színészi és emberi gazdagságának nyolcvanas évekbeli kimeríthetetlenségére.
Fanyar ízek és gesztusok, a férfilét feszített indulatkészlete, a hatalmi kedélyesség és manipuláció magabiztossága, a színészi kockázatvállalás alapértelmezetten magas szintje, no és természetesen az orgánum: talán ezek voltak Sinkó László színészetének legmarkánsabb jegyei. A színész, aki egész pályafutása során oly nyilvánvaló haszonnal kamatoztatta Sulyok Mária hajdani főiskolai óráit, a Katonába, majd a Székely-féle Új Színházba és végül az új Nemzetibe is átmentette beszédművészetét. Orgánumát, melynek férfiasságát talán a genetikának, azonban árnyaltságát, mesteri modulációs készségét már okvetlenül saját fáradozásainak köszönhette. Nem tüntetett hangjának kitelt szépségével, nem fürdött úgymond a hangjában, ám a „korszerűbb” torokállapotok, betokosodott orrhangok és kikezeletlen beszédhibák kórusából így is kihallatszott művészetének ez az egyedüli, menthetetlenül régimódi erénye. Hatott ez akkor is, midőn az önironikus üzemmódba könnyen átváltó Sinkónak Szikszai Etus kerámiaművész körül kellett legyeskednie, s persze még inkább hatott akkor, amikor Anthony Hopkins vagy Jack Nicholson filmjeinek megmagyarítását szolgálta ez a rezignációt és dúltságot egyaránt készségszinten sejtető emberi hangszer. Sinkó László bármit is mondott, hozzánk szólt, azazhogy szólt hozzánk, s ezt a tényt emberi csoda gyanánt éppúgy méltathatjuk, mint egy remek színész mesterségbeli tudásaként.
