Gyász

Egy hamburgi konfuciánus

Helmut Schmidt (1918–2015)

  • Techet Péter
  • 2015.12.19 13:11

Nekrológ

Nem volt korszakos jelentőségű vezetője Nyugat-Németországnak, de olyan eltökélt reálpolitikus volt, amilyen ma már nem terem a német baloldalon. Németország örökös nagyapafigurája 96 évesen távozott, s ha hihetünk szülővárosa sajtójának, most épp az Istent igazítja el a világ dolgában.

Kérdezze Helmut Schmidtet! – szólt a konzervatív Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung felhívása éveken át. Az olvasók szorgalmasan küldték is a kérdéseiket, a külpolitikától a személyes emlékeken át a történelemig. A konzervatív lap pedig hétről hétre kikeresett a német telefonkönyvekből egy Helmut Schmidtet, aki válaszolhatott aztán. Afféle fricska volt ez az egykori szocdem kancellár felé, aki 1982-es bukása után sem vonult vissza nyugdíjasként a magánéletbe vagy az emlékirat-rendezgetésbe – hanem kommentált, kommentált és kommentált. Televíziós műsorok kedvelt vendége volt, rendszeres vita- és interjúpartner, könyvszerző, cikkíró, 1983 óta a Die Zeit egyik kiadója. Politikai hatalma mindig is gyenge volt, így nem jelentett különösebb bukást számára, amikor már csak a tekintélye számított. Halála másnapján a Hamburger Morgenpost címlapján ez a mondat állt: „Most majd az Istennek magyarázza el a világot”.

 

Értelem és érzelmek

Helmut Schmidtnek nem sikerült korszakalkotó kancellárrá válnia. A nyugati szövetség és a gazdasági csoda megalapozása Adenauer nevéhez fűződik. A külpolitikai és társadalmi nyitás Willy Brandtéhoz. A német egység helyreállítása pedig Helmut Kohléhoz. Schmidt Willy Brandt mellett még a legnépszerűbb szocdemmé sem tudott lenni. Brandt legendaként s persze pártbeli főnökeként is ott lebegett fölötte, elvégre az SPD elnöke akkor is Brandt maradt, amikor már nem volt kancellár. A reálpolitikus Schmidtet zavarta is ez. Sokszor érezte úgy, hogy a párt épp emiatt nem is nagyon követi őt. A párt lelkét nem tudta elhódítani, és ez végül a hatalmába került. Az SPD frakciója sokszor ellenállt túl jobboldalinak ítélt lépéseinek, a kancellár azonban irigyelte és csodálta annyira Brandtot, hogy vele szemben nem kerekedett felül a reálpolitikusi énje.

Brandtban, az egykori ellenállóban, aki még katonának se állt be a nácikhoz, és nem csak 1945-ben csalódott a nácikban, sokan ismerték fel saját elszalasztott bátorságukat. Schmidt életrajza inkább hasonlított ezen németek millióiéira: noha apai ágon zsidó származású volt (apja egy zsidó bankár zabigyerekeként született), nem fordult szembe a nácikkal, hanem járta azt a lehetséges utat, amit mások is. Nem meggyőződésből lett katona, hanem szükségből, de nem lett meggyőződésből ellenálló sem. Egy interjúban azt mondta, hogy igazából csak 1945-re vesztette el minden illúzióját a nácizmussal kapcsolatban.

A háború után közgazdaságtant tanult, majd rögtön belépett a szocdemekhez. Végigjárta a politika és a közigazgatás számos lépcsőfokát – nem vált ugyan bürokratává, de megismerte annyira a politikacsinálás gyakorlatát, hogy ne eszméket kergessen, hanem mindig a valóságot nézze. Pragmatikus volt, de erős morális tartással.

Kantiánusnak tartotta magát, holott a szocdemek mindig is inkább Hegelhez húztak. Kant túl racionális, liberális volt nekik. Ahogy Helmut Schmidt is. Tisztelték a racionalizmusát, bizonyos esetekben elfogadták liberális véleményét – de Schmidt és az SPD sohasem lett eggyé. Az SPD – mint történelme során oly sokszor – a friss NSZK-ban is a reálpolitika és az eszmék között őrlődött. Willy Brandtnak 1969-ben még eszmék szárnyán sikerült hatalomra kerülnie: hisz már az életrajzával is kitűnt a reálpolitika unalmas világából. „Willy” víziókkal, lelkesedéssel nyert választást, a szocdemek több évtizednyi ellenzékiség után tértek vissza a hatalomba. Brandtnak még a gyengeségei is szexinek tűntek a 60-as évek végi nyugatnémet társadalom szemében. 1974-ben mégis belebukott vezetői hiányosságaiba. Szigorúbb, hűvösebb, pragmatikusabb férfi követte a kancellári poszton: a hamburgi Helmut Schmidt, aki a Hanza-város szikárságát hozta magával. Ő nem az érzelmekre akart hatni.

Ahogy egy Karl Popper-kötet előszavában írta: az érzelmek a politikában csupán a manipuláció eszközei. Élete vége felé ugyan a német nép örökös nagypapafigurája lett, akinek bölcs gondolataira illett odafigyelni – de ekkor sem vált érzelgőssé. Schmidtnek mindenről volt véleménye, általában kissé karcos; Kant és Popper híveként a racionalitásban, a pragmatikus megoldásokban, a folyamatos kérdezésben hitt. Egy-egy válaszával éppen ezért tudta meglepni ellenfeleit és barátait egy­aránt. Az orosz–ukrán konfliktus idején például „érthetőnek” nevezte a Krím elfoglalását – ez az atlantistaként megismert politikustól tényleg szokatlan kijelentés. Schmidt szerint meg kell érteni azon hatalmakat, amelyek ellenében nem lehet a világban békét teremteni.

Ezért érdeklődött annyira Kína iránt is. Úgy látta, Európa nem olyan jelentős már, hogy egy új világrend kizárólag az ő értékeire alapozódhatna. S mivel már nem vezető hatalom, értékei nem egységet, hanem konfliktusokat szülnek a világban. Épp ezért Helmut Schmidt – noha ez nem túl kantiánus gondolat – az emberi jogok univerzalizmusát is kétségbe vonta, szerinte ugyanis „azok a nyugati világ termékei”. A Nyugat, vélte, rég elvesztette azt a politikai és kulturális helyzetét, aminek birtokosaként egykoron megszabhatta és biztosíthatta a világ rendjét. Aki továbbra is rendet, békét akar, annak az új szereplőkkel kell az új szabályokat kialkudnia. Még Mao Ce-tungot is felkereste ezért, akiről felettébb pozitívan nyilatkozott – de igazán szót érteni a szintén pragmatikus Teng Hsziao-pinggel tudott. Fiatalkora óta csodálta a konfucianizmust mint a metafizika nélküli morális államtant. A konfucianizmus szikár, hűvös, kötelességtudó államszolgálata felettébb tetszett a hamburgi Schmidtnek. Számára ugyanis nagyon fontos volt az állam. Paul Nolte berlini történész szerint Schmidt még azon politikusgenerációhoz tartozott, amely az állam, és nem a társadalom felől szemlélte a politikát. Csakhogy az ipari társadalom állama – ahogy azt Ernst Forsthoff, a 20. század jelentős német közjogásza megfogalmazta – egyre kevésbé tud a társadalom felett állni, mert a társadalmi erők eszközévé válik. A konzervatívok az állam leértékelődésétől óvtak, a szocdemek pedig épp az állam társadalmiasítását hirdették: az állam mennyiségileg megnő, és egyre több társadalmi feladatot vállal át, de minőségileg nem különül már el, mint Hegel államtanában. De Schmidt nem felejtette el eközben az állam folyamatosságát sem. Kancellárként ezért olykor a law and order nevében kormányzott – előrébb sorolta az állam érdekeit, mint a baloldal eszméit. Ha maga nem is volt korszakalkotó, kancellárságának idejére esett a nyugatnémet történelem egyik legfontosabb eseménysorozata, a szélsőbaloldali terrorizmus. Az SPD is ellenezte a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) céljait, de talán kevesebb etatizmussal lépett volna fel ellene. Schmidt viszont azt vallotta, hogy pusztán a társadalom ereje kevés a terrorizmussal szemben. Az erőszak monópoliuma az államé, így az állammal kell szembe találnia magát annak, aki ellene támad. Schmidt kemény maradt a RAF-fal és a palesztin terroristákkal, s nem hagyta jóvá a kért fogolycseréket. „Az államnak a legkeményebben kell válaszolnia” – mondta, és elutasította az egyezkedést. Ez végül Hanns Martin Schleyer, a Német Gyáriparosok Szövetsége (BDI) elnökének életébe került. Schmidt saját magát is alárendelte az állam érdekének: kijelentette ugyanis, hogy túszejtés esetén sem őt, sem a feleségét ne cseréljék ki fogva tartott terroristákra. Határozott fellépése elhozta a népszerűséget – csak az SPD baloldala morgott. S morgott akkor is, amikor Schmidt engedélyezte a NATO-nak atomtöltetű fegyverek, rakéták telepítését az NSZK-ban. Az erre föl kirobbant tüntetések nagy löketet adtak aztán a zöldpárt szárba szökkenésének.

 

Csak középről

1982 őszén végleg megbukott a szociálliberális kormány, és azóta az SPD és az FDP sohasem állt már össze. Könnyebb az érzelmekre hatni, ha nem érvek, hanem táborok állnak egymással szemben. A liberálisok feladták közvetítő szerepüket, és a jobboldal segédcsapata lettek, a szocdemek pedig egyre kevésbé voltak kíváncsiak a liberálisok érveire.

Schmidtet olyan kancellárok követték, akik tudtak az érzelmekre hatni, s mertek játszani is velük. Kohl és Schröder után azonban ma ismét érzelemmentesebb, hűvösebb kancellárja van Németországnak. Merkel sem fog már korszakalkotóvá válni, holott akár a negyedik ciklusra is esélye van. A víziókat, a dogmatikus moralizmust ő sem kedveli. „Akinek víziói vannak, menjen orvoshoz” – idézi gyakran Helmut Schmidtet, és minden bizonnyal az elhunyt szocdem kancellár szemlélete áll a legközelebb hozzá.

Az SPD-nek nem sikerült Schmidttől eleget tanulnia. Ahogy hatalma idején, később is inkább csak tisztelték, de nem követték. A párt ma ezért céltalanul imbolyog valahol a húsz százalék környékén, és egyes politikusaiban már az is felmerült, talán nem is kéne 2017-ben kancellárjelöltet állítaniuk. Pedig a Bundestagban egy vörös-vörös-zöld kormánynak ma is meglenne a többsége – de ehhez nem elég bátor a párt. Schmidt is ellenezte a közeledést a veszélyes Baloldali Párthoz (Linke). Senki nem beszél azonban már az egykori szociálliberális alternatíváról: egy liberálisabb SPD és egy szociálisabb FDP reálpolitikai együttműködéséről. Nem véletlen azonban, hogy a Schmidt nézeteihez közel álló think-tank, a Progresszív Centrum berlini megemlékezésére szocdemek, FDP-sek és liberálisabb zöldek látogattak el leginkább. Schmidt ugyanis még tudta, hogy csak középről, a társadalom egészét megszólítva lehet választást nyerni. A mai SPD azonban csak irigykedve nézi Merkelt, akinek sikerül ez – azon az áron is, hogy mára a CDU egyre balrább tolódott. Oda, ahol éppen az SPD-nek lehetett volna esélye betörnie: a szociális piacgazdaság és a liberális jogállam pártjaként. Schmidtnek ez volt a célja. De nem látni, van-e utódja. „Nagyon fog hiányozni” – nyilatkozták róla szocdem politikusok. Érzik ugyanis, hogy most már tényleg egyedül maradtak. Hatalmuk mellett tekintélyüket is elvesztették.

Neked ajánljuk

„Félig-meddig röhögtem”

  • Soós Tamás

Rapben ritkán hallani ennyire zavarba ejtő érzelmességet, amelybe mégis rengeteg ön­irónia vegyül. A Take Me Please című, Friss Hús-nagydíjas kisfilmjéről ismert animátor, Hegyi Olivér nemrég adta ki első, punkosan nyers lemezét Sírunk és nevetünk címen, s a korong generációs látleletnek sem utolsó. Ön­ostorozó szövegekről, a harmincpluszosan kezdett rapkarrier előnyeiről, és arról a politikai szakadékról is beszélgettünk, ami a Fidesz-szavazó szülőktől választja el a korosztályát.

Odalent, a fenéken

  • Bacsadi Zsófia

Jimmy McGovern és a BBC háromrészes drámasorozata nem bíbelődik sokat az expozícióval: egyből behajítja nézőjét az addig büntetlen előéletű Mark Cobden (Sean Bean) börtönfelvételi procedúrájába.

Kebabpizza

A podcast a hangzó újságírás gonzója vagy punkja, s hogy ez felszabadító megújulása, vagy épp válságtünete, hovatovább hattyúdala-e az audiozsurnalizmusnak, az továbbra is a befogadói ízlésen múlik. Az mindenesetre kétségtelen, hogy ami izgalom ma ebben a műfajban vagy műnemben lehet, az leginkább a podcast háza táján keresendő.

Verseny, társakkal

A járványadatok ismeretében fölöttébb abszurd és érzéketlen dolog lenne Beethovent megtenni 2020 nagy vesztesének, de tény, hogy a komponista emlékéve jócskán megsínylette a (kultúr)élet leállását.

Helyzetgyakorlatok

  • TPP

Pályaindító film volt a Rengeteg, eredeti, szokatlan, izgalmas. Hét, egymással közvetlenül össze nem függő etűd, hét, visszatérő kört le­író párbeszéd, hét, ítéletalkotó reflexeinket próbára tevő, nyitott befejezésű, ám önmagukba zárult világok találkozásra való képtelenségét megjelenítő szituáció.

„A pénz nem elég”

Megkerülhetetlen gyűjtő, a magyar kultúra egyik legbefolyásosabb szereplője. Egyebek mellett gyűjteményépítésről, a Centre Pompidou akvizíciós bizottságában vitt szerepéről és a Magyar Nemzeti Bank műtárgyvásárlási tanácsadójának a feladatairól kérdeztük.

Pogromok alulnézetből

Apor Péter legfőbb kutatási területe Kelet-Közép-Európa kultúrtörténetének vizsgálata a 20. század második felében, a térség nemzetközi folyamatokban betöltött szerepének áttekintésével kiegészítve.

Városvarázs

  • Sándor Panka

Pelsőczy Réka rendezése felvillantja a lehetőséget, hogy milyen is lenne, ha friss szemmel, turistaként tekinthetnénk Budapestre.