Grendel Lajos emberként és íróként is integráló személyiség volt, aki áthidalhatatlannak tűnő szakadékokat volt képes a maga könnyed, természetes módján egybeforrasztani. Nem hiszem, hogy erre szándékosan törekedett volna, ilyen volt a lénye.
Tavasszal találkoztunk utoljára. Véletlenül botlottunk egymásba a villamoson, amikor épp akkori munkahelyemre, az Új Szó szerkesztőségébe tartottam. Az egész város egyetlen témáról beszélt azokban a napokban, a több tízezres tüntetésekről, amelyek nem sokkal később lemondásra kényszerítették Robert Fico kormányfőt.
Mi is ezt a témát vettük elő Lajossal, aki azt mondta, teljesen felháborodott annak láttán, amit „ezek” művelnek. Nem kellett bővebben kifejtenie, kire gondolt, mindketten értettük. A vagdalkozó, nyáladzó-fröcsögő hatalomra, amelynek mechanizmusairól, módszereiről és anatómiájáról oly sok Grendel-szöveg szól. Lajos komolyan és határozottan beszélt aktuális felháborodásáról, de a maga kedélyes módján, annak az embernek a tudásával és tapasztalatával, aki egyszer már volt fontos szereplője egy hasonló tüntetéssorozatnak. Mondhatni szimbolikus, hogy épp abban az évben távozott közülünk, amelyet oly sokan hasonlítanak 1989-hez.
1989 novemberében Grendel Lajos volt az egyetlen magyar, aki kiállt a több tízezres tüntető tömeg elé a pozsonyi Szlovák nemzeti felkelés terén, és magyarul is felszólalt a forradalom mellett. Ő volt a mi legavatottabb szabadságszakértőnk.
| ||
A kétezres évek elején, pozsonyi gimnazistaként találkoztam először az írásaival. Kósa Karola tanárnő egyszer behozott néhány kortárs szöveget, hogy afféle felolvasást rendezzünk, és nekem egy Grendel-novella jutott, Az onirizmus tréfái című ciklus első része. René Magritte neve akkor még semmit nem mondott nekem, ahogy Cortázaré sem, de az a novella tetszett. Alig akartam elhinni, hogy ez a bizonyos szlovákiai magyar irodalom, aminek már csak az elnevezése is mérhetetlenül kiábrándító és lelombozó volt, ilyen friss, merész, szemtelen és lendületes is lehet. Otthon éreztem magam abban a novellában, és ezzel megfertőződtem.
Akkortól Grendel-olvasóvá váltam, és aki egyszer Grendel-olvasó lett, az elég nagy valószínűséggel az is marad. Mohó étvággyal rágtam át magam az életművön, egyik revelációból a másikba esve, újra és újra azt tapasztalva, hogy én itt, ezek között a gondolatok között a lehető legjobb helyen vagyok.
Grendel Lajosnak volt valami alapvető tudása a szabadságról, amely elsöprő energiával hatja át a szövegeit. Első regényeiben, az Éleslövészetben, a Galeriben és az Áttételekben olyan magától értetődő természetességgel számol le a hamisság mérgező és fullasztó hagyományával és engedi szabadon az alkotás szellemének energiáit, hogy attól minden, a szabadságra sóvárgó ember egyszeriben a barátjának érzi magát. Szakítások című regényének egyik szereplőjéről írja az elbeszélő ezt a mondatot: „Belepusztult volna abba, hogy szabad.” Féltve őrzöm ezt a mondatot, mert a maga egyszerűségében és tisztaságában többet mond el a mi nyomorult Közép-Európánkról, mint millió szociológiai közhely.
Grendel Lajos tökéletes látleletet adott Közép-Európáról. Olyan látleletet, amelyet írva szerintem ő is nagyon jól szórakozott, és mindenkori olvasói is nagyon jól szórakozhatnak. Még akkor is, ha közben elég kutyául érzik magukat.
Az ezredforduló tájékán alkotta meg Grendel a New Hont-történetek világát, ami a mikszáthi és a hrabali hagyomány termékeny összekötéseként is olvasható, és közben a maga nemében páratlan novellistaként is tevékeny maradt. A kétezres években irodalomtörténészként is maradandót alkotott a modern magyar irodalom történetét feldolgozó munkájával, majd 2011-ben érkezett az életmű újabb fordulata, a Négy hét az élet című regény, amely sokkal kiábrándultabb és komorabb minden korábbi művénél, a könnyedebb New Hont-könyvek után mintha az első regények filozofikusabb hangvételéhez térne vissza.
Amikor ez a kötete megjelent, szerzője már túlesett egy súlyos agyvérzésen, amelyből nagy nehézségek árán épült fel, de ez sem gátolta meg a további alkotásban. Novellák és kisregények követték egymást, egészen a legutolsóig, a Bukott angyalig, amelyben megint egyéni sorsok és történelmi őrületek kavargását tárja elénk, a közép-európai (és alighanem ennél még sokkal tágasabb) valóságnak azokat az abszurdumait, amelyek a legvéksőkig izgatták, s amelyeknek a bonyodalmait egyik korai szövegében így foglalta össze: „Barátomat most először töltötte el bűntudattal, hogy amíg hazudni sokféleképpen lehet, primitíven és arisztokratikusan, sunyin és méltósággal, szemlesütve és agyafúrtan, igazat mondani sehogyan sem.”
Meghalt Grendel Lajos, elvesztettük a legavatottabb szabadságszakértőnket. Olvassuk nagyon sokat a könyveit, mert csak nekünk lesz jobb tőle.
Köszönjük, Lajos, Isten veled, Lajos!
