Sok hasonló találkozó rossz tapasztalata után azonban valami váratlan történt: egy pillanatig sem éreztem a különbség nyomasztó súlyát. Ebben az első beszélgetésben már ott volt minden, ami Randolph Braham személyiségének alapvonása volt: az előítélet-mentes, nyitott érdeklődés, a természetes segítőkészség és a vállalt sötét kutatási tárgy, a magyarországi holokauszttal kapcsolatos tudományos és morális igazság képviselete iránti szenvedélyes elkötelezettség.
Ekkor már épp megjelent Randolph Braham monumentális művének amerikai kiadása (The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary, New York, Columbia University Press, 1981). Brahamnek a forrásfeldolgozó és fontos részeredményeket közlő előmunkálatok után komoly bátorságra lehetett szüksége, hogy nekivágjon a magyar holokauszt átfogó történetének megírásához. Ha előbb nem, hát a 70-es években Magyarországon végzett kutatásai után már biztosan tudhatta, hogy hivatalos magyar oldalról nem fog segítséget kapni: nem juthat be fontos archívumokba, nem kaphat meg fontos iratokat. De nem adta fel. Elképzelni is nehéz, hogyan volt képes egyetlen ember lényegében minden hozzáférhető forrást feldolgozni – manapság ehhez többnyire egész kutatóintézetekre van szükség.
*
Bármily különösen hangozzék is ma: a könyv megjelenéséig a holokauszt magyarországi fejezete csak érintőlegesen tárgyalt témája volt a zsidóüldözések terebélyesedő irodalmának. Braham volt az első, aki a magyarországi zsidók világháborús üldöztetését történelmi súlyának megfelelő helyére emelte a nemzetközi holokausztkutatás terében. Az ő művei késztették annak belátására a történészszakmát, hogy a magyarországi holokauszt a zsidók ellen elkövetett népirtás egyedülálló történetében is egyedülálló fejezet. A nácik által megszállt Európa közepén fekvő Magyarországon a II. világháború ötödik évében, két évvel a „végső megoldásról” született hírhedt döntés után még közel 800 ezer zsidó élt – állampolgári jogaitól nagyrészt megfosztva, diszkriminációtól és a munkaszolgálat megpróbáltatásaitól sújtva, Kamenyeck-Podolszkij és a munkaszolgálat közel 62 ezer áldozatával megfogyatkozva, mégis, egészen az 1944. március 19-i német megszállásig viszonylagos fizikai biztonságban. Hogyan volt lehetséges mindez? És ha addig lehetséges volt, miért nem maradhatott a helyzet változatlan még néhány hónapig? 1944 márciusában, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, minden jel arra mutatott, hogy a németek és szövetségeseik rövidesen elvesztik a háborút. A front egyre közeledett, a náci hadigépezetnek pedig minden erőforrásra égető szüksége volt. Miért kellett megszállni egy szövetséges országot, és ott jelentős kapacitásokat igénybe venni a zsidók összegyűjtésére és deportálásuk megszervezésére? Szükségszerű volt-e, hogy magyar zsidók százezrei néhány hónap alatt az auschwitzi gázkamrákban végezzék? Elkerülhető lett volna-e a német megszállás? Kik és miért hozták meg a döntést, aminek következtében több mint félmillió magyar zsidó halt erőszakos halált gettókban, marhavagonokban, lágerekben, halálmenetekben vagy a Duna-parton?
A lehetséges válaszok gondos mérlegelése után Braham nem riadt vissza attól, hogy feltegye a régi antifasiszta történetírás egyik alaptézisét kihívó kérdést: a magyar zsidók szempontjából nem a náci Németországgal való megbízható kollaboráció lett volna-e az életmentő politika? Nem élhette volna-e túl sok százezer magyar zsidó a német megszállás utáni évet, ha Horthyék nem eleve bukásra ítélt kiugrási kísérletekkel próbálkoznak, hanem megmaradnak Hitler megbízható, rendíthetetlen szövetségesének, és ezzel elkerülik az ország német megszállását? Vagy teljesen mindegy volt-e mindez, és a megszállás mindenképpen elkerülhetetlen volt, mert éppen hogy a zsidók megsemmisítése volt Hitler háborúinak elsődleges célja? Volt-e még mozgástér a zsidópolitikában a német megszállás után is, és ha volt, kiken múlott, hogy a bürokratikus időhúzásra, a deportálás szabotálására nyíló lehetőségek kihasználatlanul maradtak? Ezek a több mint negyven éve megfogalmazott kérdések máig a holokausztkutatás középpontjában állnak. Nyugodtan kijelenhetjük, hogy a magyar holokausztkutatás valamennyi művelője, a mai, legfiatalabb kutatógenerációt is beleértve, Randolph Braham köpönyege alól bújt elő.
Már csak ezért is különös, hogy Braham nagy művét a korabeli történettudomány vezető képviselői elismeréssel, de egyben távolságtartással fogadták. Braham könyvének elsősorban a tényfeltáró-leíró alaposság az erénye – írta a könyv magyar kiadásának előszavában a korszak vezető történésze, Ránki György: „a jeles szerző erősebb annak megválaszolásában, hogy mikor és hogyan történt, ami történt, mint annak elemzésében, hogy miért ment végbe a katasztrófa.” A szembeötlő értetlenség oka minden bizonnyal a perspektívák különbsége volt. Braham nemcsak a kérdésfeltevésével bolygatta fel az ország világháborús történetével és ennek részeként a magyar zsidók sorsával foglalkozó konvencionális történetírás kereteit, hanem azzal is, ahonnan ezt a történetet nézte, a szemlélettel, amiből ez a kérdésfeltevés következett.
Ahogy Saul Friedländer kétkötetes, monumentális művében (Nazi Germany and the Jews: The Years of Persecution, 1933–1939, New York, 1997.; The Years of Extermination: Nazi Germany and the Jews, 1939–1945, New York, 2007), Braham is az áldozatok perspektívájából tekint tárgyára. Ez nála azt is jelenti, hogy a holokauszt történetének feszítő kérdéseit nem a nemzeti történelmek, hanem a zsidó történelem kérdéseiként fogalmazza meg. Ránki számára a magyar történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája volt, ami 1944-ben Magyarországon történt. Braham viszont a magyar történelembe ideig-óráig belegubancolódott zsidó történelmet láttat, mintegy azokat képviselve, akik az 1944-es trauma után úgy vélték: a nemzeti asszimiláció rendíthetetlenségébe vetett hit, a magyar zsidó történelemnek ez a „különlegessége” végzetes tévedésnek bizonyult, amelyet a tragikus végkifejlet, a holokauszt korrigált, és újra egyesítette a zsidóságot – Jacob Katzot idézve – „egy olyan nép sorsában, amely szenvedéseit és fennmaradásának titkait tekintve egyedülálló”.
Bár egyik nézőpont jogosultsága sem vitatható, a kollaboráció vagy ellenállás kérdésében nem juthattak egyetértésre: míg Ránki szerint az arisztokrata Horthy-elit politikáját, a meggyőzőbb kollaboráció vagy elszántabb ellenállás kérdéseiben hozott döntéseket abból a szempontból kell megítélni, hogy az mit jelentett az ország jövője, háború utáni sorsa számára, addig Braham az Auschwitz felé tartó vagonokban szorongók szempontjainak adott hangot.
*
Saul Friedländer a Harmadik Birodalom történetének német tudósaival folytatott vitájában egyszer azt mondta, hogy a holokauszt történetéről nem lehet és nem szabad az akadémiai tudományosság szenvtelen és tárgyias elemző nyelvén beszélni. Braham hasonlóképpen gondolkodott, és ennek köszönhető, hogy munkásságának hatása messze túlmegy a történészek, a történettudomány körén. A magyar zsidóságról végzett szociológiai felmérésekből tudjuk: a mai magyar zsidókat mindenekelőtt a történelmi emlékezet teszi zsidóvá, ez identitásuk alapköve. Randy tudatában volt ennek, és egyetlen percig sem hagyott kétséget afelől, hogy a száraz és tényszerű akadémikus elemzések számára is személyes ügyet jelentenek: nemcsak történészi kérdésekre kereste a választ, hanem munkáival a holokauszt emlékezetének őrzését és védelmét is szolgálni akarta. Sokszor idézte Elie Wieselt: „[A túlélő] kötelessége, hogy tanúságot tegyen a holtakért és az élőkért.” Számára annak kimondása, amit történelmi igazságnak tartott, morális igazságszolgáltatást is jelentett. Nagyon nem akarta, hogy valósággá váljon Orwell víziója: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt; aki uralja a jelent, az uralja a múltat.” Amikor felemelte szavát a „történelemtisztogatók” által „ostrom alá vett tények” védelmében, például a budapesti német megszállási emlékmű üzenete és más – mint ő fogalmazta – „állami támogatású történelemtisztogatások” ellen, a tárgyilagos akadémiai értekezőből, ebből az amúgy jó humorú, iróniára hajló, érzelmes és melegszívű emberből előbújt a történelmi igazságtétel dühös és szenvedélyes harcosa. Ezekkel a megszólalásaival Randy egy nagy közösség aggodalmainak adott hangot. Nem véletlen, hogy azokon a nyilvános, közösségi fórumokon, amelyeken megrázó történetekkel idézték fel az emlékezők saját és családjuk megpróbáltatásait, keresték a magyarázatot a hiányzó részletekre, és megpróbálták elmondani, hogy mindez, annyi évtized után, miért oly fontos a számukra ma is, Randolph Braham a legtöbbet idézett szerző. És ez valószínűleg többet ér, mint megannyi precízen mért akadémiai hivatkozás.
A szerző történész, A holokauszt Magyarországon hetven év múltán című kötet (Múlt és Jövő Alapítvány, Budapest, 2015) társszerkesztője Randolph L. Brahammel.
