Kovács András

Az első

Randolph L. Braham (1922–2018)

  • Kovács András
  • 2018. december 29.

Nekrológ

Ha jól számolom, 36 évvel ezelőtt találkoztam először Randolph L. Brahammel (született Ábrahám Adolf; „az Adolftól valahogy elment a kedvem” – válaszolta egyszer, kacsintva, a tősgyökeres amerikai név eredetének kérdésére). Randy ekkor már a City University of New York tekintélyes professzora, a magyar holokauszt nagy hírű kutatója volt, én meg egy állástalan, szabadúszó fordító Budapestről – ennél nagyobb súlycsoportkülönbséget talán elképzelni is nehéz.

Sok hasonló találkozó rossz tapasztalata után azonban valami váratlan történt: egy pillanatig sem éreztem a különbség nyomasztó súlyát. Ebben az első beszélgetésben már ott volt minden, ami Randolph Braham személyiségének alapvonása volt: az előítélet-mentes, nyitott érdeklődés, a természetes segítőkészség és a vállalt sötét kutatási tárgy, a magyarországi holokauszttal kapcsolatos tudományos és morális igazság képviselete iránti szenvedélyes elkötelezettség.

Ekkor már épp megjelent Randolph Braham monumentális művének amerikai kiadása (The Politics of Genocide: The Holocaust in Hungary, New York, Columbia University Press, 1981). Brahamnek a forrásfeldolgozó és fontos részeredményeket közlő előmunkálatok után komoly bátorságra lehetett szüksége, hogy nekivágjon a magyar holokauszt átfogó történetének megírásához. Ha előbb nem, hát a 70-es években Magyarországon végzett kutatásai után már biztosan tudhatta, hogy hivatalos magyar oldalról nem fog segítséget kapni: nem juthat be fontos archívumokba, nem kaphat meg fontos iratokat. De nem adta fel. Elképzelni is nehéz, hogyan volt képes egyetlen ember lényegében minden hozzáférhető forrást feldolgozni – manapság ehhez többnyire egész kutatóintézetekre van szükség.

 

*

Bármily különösen hangozzék is ma: a könyv megjelenéséig a holokauszt magyarországi fejezete csak érintőlegesen tárgyalt témája volt a zsidóüldözések terebélyesedő irodalmának. Braham volt az első, aki a magyarországi zsidók világháborús üldöztetését történelmi súlyának megfelelő helyére emelte a nemzetközi holokausztkutatás terében. Az ő művei késztették annak belátására a történészszakmát, hogy a magyarországi holokauszt a zsidók ellen elkövetett népirtás egyedülálló történetében is egyedülálló fejezet. A nácik által megszállt Európa közepén fekvő Magyarországon a II. világháború ötödik évében, két évvel a „végső megoldásról” született hírhedt döntés után még közel 800 ezer zsidó élt – állampolgári jogaitól nagyrészt megfosztva, diszkriminációtól és a munkaszolgálat megpróbáltatásaitól sújtva, Kamenyeck-Podolszkij és a munkaszolgálat közel 62 ezer áldozatával megfogyatkozva, mégis, egészen az 1944. március 19-i német megszállásig viszonylagos fizikai biztonságban. Hogyan volt lehetséges mindez? És ha addig lehetséges volt, miért nem maradhatott a helyzet változatlan még néhány hónapig? 1944 márciusában, amikor a náci Németország megszállta Magyarországot, minden jel arra mutatott, hogy a németek és szövetségeseik rövidesen elvesztik a háborút. A front egyre közeledett, a náci hadigépezetnek pedig minden erőforrásra égető szüksége volt. Miért kellett megszállni egy szövetséges országot, és ott jelentős kapacitásokat igénybe venni a zsidók összegyűjtésére és deportálásuk megszervezésére? Szükségszerű volt-e, hogy magyar zsidók száz­ezrei néhány hónap alatt az auschwitzi gázkamrákban végezzék? Elkerülhető lett volna-e a német megszállás? Kik és miért hozták meg a döntést, aminek következtében több mint félmillió magyar zsidó halt erőszakos halált gettókban, marhavagonokban, lágerekben, halálmenetekben vagy a Duna-parton?

A lehetséges válaszok gondos mérlegelése után Braham nem riadt vissza attól, hogy feltegye a régi antifasiszta történetírás egyik alaptézisét kihívó kérdést: a magyar zsidók szempontjából nem a náci Németországgal való megbízható kollaboráció lett volna-e az életmentő politika? Nem élhette volna-e túl sok százezer magyar zsidó a német megszállás utáni évet, ha Horthyék nem eleve bukásra ítélt kiugrási kísérletekkel próbálkoznak, hanem megmaradnak Hitler megbízható, rendíthetetlen szövetségesének, és ezzel elkerülik az ország német megszállását? Vagy teljesen mindegy volt-e mindez, és a megszállás mindenképpen elkerülhetetlen volt, mert éppen hogy a zsidók megsemmisítése volt Hit­ler háborúinak elsődleges célja? Volt-e még mozgástér a zsidópolitikában a német megszállás után is, és ha volt, kiken múlott, hogy a bürokratikus időhúzásra, a deportálás szabotálására nyíló lehetőségek kihasználatlanul maradtak? Ezek a több mint negyven éve megfogalmazott kérdések máig a holokausztkutatás középpontjában állnak. Nyugodtan kijelenhetjük, hogy a magyar holokausztkutatás valamennyi művelője, a mai, legfiatalabb kutatógenerációt is beleértve, Randolph Braham köpönyege alól bújt elő.

Már csak ezért is különös, hogy Braham nagy művét a korabeli történettudomány vezető képviselői elismeréssel, de egyben távolságtartással fogadták. Braham könyvének elsősorban a tényfeltáró-leíró alaposság az erénye – írta a könyv magyar kiadásának előszavában a korszak vezető történésze, Ránki György: „a jeles szerző erősebb annak megválaszolásában, hogy mikor és hogyan történt, ami történt, mint annak elemzésében, hogy miért ment végbe a katasztrófa.” A szembeötlő értetlenség oka minden bizonnyal a perspektívák különbsége volt. Braham nemcsak a kérdésfeltevésével bolygatta fel az ország világháborús történetével és ennek részeként a magyar zsidók sorsával foglalkozó konvencionális történetírás kereteit, hanem azzal is, ahonnan ezt a történetet nézte, a szemlélettel, amiből ez a kérdésfeltevés következett.

Ahogy Saul Friedländer kétkötetes, monumentális művében (Nazi Germany and the Jews: The Years of Persecution, 1933–1939, New York, 1997.; The Years of Extermination: Nazi Germany and the Jews, 1939–1945, New York, 2007), Braham is az áldozatok perspektívájából tekint tárgyára. Ez nála azt is jelenti, hogy a holokauszt történetének feszítő kérdéseit nem a nemzeti történelmek, hanem a zsidó történelem kérdéseiként fogalmazza meg. Ránki számára a magyar történelem egyik legsúlyosabb katasztrófája volt, ami 1944-ben Magyarországon történt. Braham viszont a magyar történelembe ideig-óráig belegubancolódott zsidó történelmet láttat, mintegy azokat képviselve, akik az 1944-es trauma után úgy vélték: a nemzeti asszimiláció rendíthetetlenségébe vetett hit, a magyar zsidó történelemnek ez a „különlegessége” végzetes tévedésnek bizonyult, amelyet a tragikus végkifejlet, a holokauszt korrigált, és újra egyesítette a zsidóságot – Jacob Katzot idézve – „egy olyan nép sorsában, amely szenvedéseit és fennmaradásának titkait tekintve egyedülálló”.

Bár egyik nézőpont jogosultsága sem vitatható, a kollaboráció vagy ellenállás kérdésében nem juthattak egyetértésre: míg Ránki szerint az arisztokrata Horthy-elit politikáját, a meggyőzőbb kollaboráció vagy elszántabb ellenállás kérdéseiben hozott döntéseket abból a szempontból kell megítélni, hogy az mit jelentett az ország jövője, háború utáni sorsa számára, addig Braham az Auschwitz felé tartó vagonokban szorongók szempontjainak adott hangot.

 

*

Saul Friedländer a Harmadik Birodalom történetének német tudósaival folytatott vitájában egyszer azt mondta, hogy a holokauszt történetéről nem lehet és nem szabad az akadémiai tudományosság szenvtelen és tárgyias elemző nyelvén beszélni. Braham hasonlóképpen gondolkodott, és ennek köszönhető, hogy munkásságának hatása messze túlmegy a történészek, a történettudomány körén. A magyar zsidóságról végzett szociológiai felmérésekből tudjuk: a mai magyar zsidókat mindenekelőtt a történelmi emlékezet teszi zsidóvá, ez identitásuk alapköve. Randy tudatában volt ennek, és egyetlen percig sem hagyott kétséget afelől, hogy a száraz és tényszerű akadémikus elemzések számára is személyes ügyet jelentenek: nemcsak történészi kérdésekre kereste a választ, hanem munkáival a holokauszt emlékezetének őrzését és védelmét is szolgálni akarta. Sokszor idézte Elie Wieselt: „[A túlélő] kötelessége, hogy tanúságot tegyen a holtakért és az élőkért.” Számára annak kimondása, amit történelmi igazságnak tartott, morális igazságszolgáltatást is jelentett. Nagyon nem akarta, hogy valósággá váljon Orwell víziója: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt; aki uralja a jelent, az uralja a múltat.” Amikor felemelte szavát a „történelemtisztogatók” által „ostrom alá vett tények” védelmében, például a budapesti német megszállási emlékmű üzenete és más – mint ő fogalmazta – „állami támogatású történelemtisztogatások” ellen, a tárgyilagos akadémiai értekezőből, ebből az amúgy jó humorú, iróniára hajló, érzelmes és melegszívű emberből előbújt a történelmi igazságtétel dühös és szenvedélyes harcosa. Ezekkel a megszólalásaival Randy egy nagy közösség aggodalmainak adott hangot. Nem véletlen, hogy azokon a nyilvános, közösségi fórumokon, amelyeken megrázó történetekkel idézték fel az emlékezők saját és családjuk megpróbáltatásait, keresték a magyarázatot a hiányzó részletekre, és megpróbálták elmondani, hogy mindez, annyi évtized után, miért oly fontos a számukra ma is, Randolph Braham a legtöbbet idézett szerző. És ez valószínűleg többet ér, mint megannyi precízen mért akadémiai hivatkozás.

A szerző történész, A holokauszt Magyarországon hetven év múltán című kötet (Múlt és Jövő Alapítvány, Budapest, 2015) társszerkesztője Randolph L. Brahammel.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.