Nem tudom, mennyi korom ragadt rá és mennyit ártott a kortársainak Vekerdy Tamás, gyanítom, nem sok és nem sokat. De hogy harcban állt saját korával, azt mindannyian tapasztaltuk, akik ismertük őt. Kora annyiban volt ellenfele, amennyiben gátolta a szabad személyiség kibontakozását, nem csak az övét – bárkiét. Vekerdy a szabad személy életlehetőségeiért küzdött egy olyan világban, amely a legkevésbé sem tekintette értéknek a független individuumot. Mondhatni, az összes politikai rendszer, amelyben élnie adatott, első számú ellenségének tekintette a szuverén egyént, és ekként is bánt vele.
A történelmi-társadalmi klíma tehát nem kedvezett neki, jóllehet a közvetlen család védőpajzsot jelentett számára. Karakán közéleti kiállásai (tüntetésszervezés – 1956, kilincselés Waldorf-óvodáért, -iskoláért – 1988, nyílt levél a miniszterelnökhöz migránsügyben – 2018) az apai mintát, a hitvalló prédikátor elődök példáját követik. Ám épp ilyen meghatározó a pályán a „belső út” (irodalom, ezotéria), illetve a pszichológia, az elsődleges fontosságúnak érzett önmegismerés.
*
Ez az „ön” eléggé tágas és gazdag ahhoz, hogy sok irányba mozgassa őt. Az egyik irány a színház. A jogi egyetem elvégzése után nem megy el ügyvédnek (fél, hogy a praxis beszippantja), viszont évekig statisztál a Nemzetiben, hogy szabadidejében írhasson (ír is, többek között egy különleges Rákóczi-darabot, amit Kaposvár mutat be 1974-ben). És amikor második diplomájához a pszichológia szakon le kell tennie a szakdolgozatot, Vekerdy a japán nószínház színészeinek eszköztáráról értekezik „lélektani” alapon (a „Zeami mester”, egy autszájder filosz munkája színházi berkekben azóta is alapműnek számít), ennek révén kerül az akkori Színművészetire óraadó tanárnak.
Színház tágabb értelemben a család és az iskola is: a végzett pszichológus Vekerdy pályája e két színtéren szélesedik országos ismertségűvé. Egyike lesz azoknak, akik a hetvenes évektől nevelési tanácsadóban rendelnek. Tíz év alatt mintegy kétezer gyermeket lát, illetve lát el, továbbá nagyszámú intézményt látogat meg országszerte, ebből a mintából láthatóvá válik számára a magyar (óvoda- és) iskolaügy helyzete. Azé a szociális „szektoré”, amely szinte egy az egyben leképezi a társadalmat, lévén az iskola a társadalom modellje. Vekerdy terepmunkája döbbenetes terepszemleként áll elénk ekkor érlelődő és később megjelent szociográfiája (Álmok és lidércek, 1992) egyik fejezetében. Az, ahogy itt leírja az óvodák és iskolák állapotát, a (vécépapír hiányában) szarral összekent falú vécéket, az iskolai ebédből kilopott húst, a kihányt ételt a gyerekbe belediktáló óvónőt, a fogalmak bebifláztatását ötévesekkel („a hajó személy- és teherszállító vízi jármű”), a mechanikus rajzolás óvodai sulykolását („a fa: barna bot, zöld labda”), az egész napos iskola családot szétziláló hatását (az este korrepetáló szülő hülyének minősíti gyerekét, holott az egyszerűen kimerült), az egyetemi pedagógiai tanszékek merőben önös célú (presztízs- és bérkeretnövelő), több száz oldalas tanterveit, a felettes hatóságnak büszkén jelentett 150–170 százalékos „telítettségű” tanintézményeket, szóval ez a Lidércek címet viselő fejezet minden bikkfanyelven írt tanulmánynál szemléltetőbben állítja elénk a szocializmus „lidérces” valóságát.
*
Márpedig ez a valóság nem szakadt meg 1989-ben, ez bizony velünk él és alakul tovább újabb és újabb rezsimek „munkatermékeként”, a rendszerek, az uralmi formák ugyanis nem változnak meg egyik évről a másikra: így maradt Vekerdy Tamás az iskolaügy egyik leghitelesebb értője és bírálója mindhalálig. Más kérdés, hogy ilyen körülmények között is képes volt (szinte „huszárcsínnyel) talpra segíteni az első néhány hazai Waldorf-intézményt, majd egy egész intézményhálózatot, bár alapítói tevékenysége nem kevés konfliktussal járt. Oroszlánrésze volt a pénzszerzésben, a szervezésben, mégsem telepedett rá az eszmeileg általa megalapozott s a háttérből monitorozott alternatív óvoda- és iskolatípusra, mindenfajta merev, szektás hozzáállás idegen volt tőle.
Igazán ismertté remek előadó-képessége tette, tévés, rádiós szereplései, népszerű tanácsosztó rovatai különféle lapoknál. A rendszerváltozás lényegében a média egyeduralmát teremtette meg, a gyors tudásétkezdék önki változatait, az igény a „rövid, de velős” felé mozdult el. Vekerdy nagyszerűsége abban (is) állt, hogy a könnyen emészthető útmutatásokat úgy tudta adni, hogy nem engedett a színvonalból. Sztár lett belőle, ennek ellenére nyitott maradt, tudott továbbra is másra figyelni, nem szállt el a saját imázsától.
Ugyanaz maradt, aki volt, én legalábbis (igaz, nagy szünetekkel és némiképp távolról) ezt tapasztaltam: mindenre kíváncsi, egyszerre szenvedélyes és távolságtartó, mindenkivel méltányos, plebejus érzületű, demokratikusan kommunikáló (sohasem autoriter), rutint és ihletet szórakoztatóan ötvöző, szeretetre méltóan szelíd (akkor is, ha határozottan harcos) személyiség.
Úgy negyven éve hozott össze vele a sors. Vekerdy akkortájt a Török Sándortól (atyai barátjától, legfontosabb mentorától és mesterétől) kapottakat adta tovább egy kisebb társaságnak. Úgy alakult, hogy ezeket a Steiner-szemináriumokat akkor nálunk tartotta jó ideig. Nem volt ez igazi „szeminárium”, bár kétségkívül olvasgattuk Rudolf Steiner különféle dolgait másolópapírra gépelve, Tamás pedig értelmezte az olvasottakat. Pontosan úgy, ahogy, gondolom, más nyilvános helyzetekben tette: hangosan gondolkodva, belső asszociációira, „sugallataira” hallgatva. Ilyenkor újabb Steiner-gondolatok, valamint (főleg) Jung- és Freud-idézetek röpködtek a társbérleti szoba levegőjében. Steiner meglehetősen lila világmagyarázata távol állt tőlem már akkor is, Steiner emberképét viszont Tamás mindig emberi nyelven közvetítette, mondhatni, lefordította érthetőre. Emlékszem, mert azóta sem hallottam ilyet, egyszer azt mondta: „Steiner szerint a szégyen az Énünkkel áll közvetlen kapcsolatban” – vagyis általunk akaratlagosan nem előidézhető, lényünk legmélyén gyökerező valami (például sírva fakadni tud a színész, ha akar, de elpirulni nem). Szégyenkultúrában élőként igen figyelemreméltónak éreztem ezt a megfogalmazást.
Tamás szerepe Steiner „apostolaként” cseppet sem hasonlított egy hittérítőére. Ezek az alkalmak arra szolgáltak, hogy fiatalok, fiatal művészek és művészjelöltek között legyen, hogy ebben az inspiratív közegben (ahol mellesleg mindenki más saját zsenialitása megerősítését várta folyton) átadjon valamit az ő, meséből, történelemből és tudományból szőtt, nem egészen evilági, „vekerdys” lényéből. Kerek volt az arca, a szeme, a mondatai. A kerekséget (a teljességet) kereste mindenben: Goethében, Jézusban, Kleeben, saját magában. Közben a társadalom peremén élt, akkor épp albérletben, elég szegényen, s nekünk egy szubverzív szubkultúrát (okkultizmus) közvetített, ezen keresztül is a határok spirituális átjárhatóságát szemléltetve. Idealista módon hitt a nagy emberek példamutatásában és korokon felüliségében, őket szegezte szembe a totalitárius embergyár egyenlényével – ennyiben a polgári szalonok (vagabund) folytatója volt, a 19. század örökségét hozta közénk. Az a rendkívüli rendszerérzékenység ellenben, amire gyermekpszichológusi tapasztalata révén tett szert, már a 20. század hatása.
Egyre bővülő családjával sokszor járt nálunk annak idején Szigligeten, jókat kirándultunk, később én (is) költöztettem őket a lakótelepi nyolcadik emeletről dunakeszi családi házukba, majd, mint írta, „lelkes és lenyűgözött” olvasóm lett. Amikor a Gurupédia Steiner-cikkét követő antropozófus kiátkozásaimről értesült, ezt írta nekem ironikus vigaszul: „közös bugyorban fogunk sülni”.
