Magyar Narancs, 2012. november 1.
Lapjuk 44. számában olvasható Mannhardt András írása, amely nyomban arra késztetett, hogy felhívjam a figyelmet azokra a bukfencekre, amelyeket a szerző elkövet.
A cikk elején a "pszichopaták" mint bűnözők viselkedési deformitásait elemzi a szerző, példaként kiemelve a domonyvölgyi gyilkos vagy Breivik esetét. Most arra nem térek ki, hogy nevezettek egyébként sem nem azonos indítékkal, sem nem ugyanazt a cselekményt követték el, a szerző gondolatmenetébe mégis összeillesztve kerültek be. A cikk elején mindenesetre egyenes következtetés levonására vezeti rá az olvasót a szerző, nevezetesen, aki a saját céljai elérése érdekében más életét elveszi, de legalábbis másnak súlyos sérelmet okoz, az pszichopata. "Ha azt látjuk, hogy egy tipikusan pszichopata bűncselekmény elkövetője megbánást tanúsít, akkor csak arról van szó, hogy az ügyvédje elmagyarázta neki, hogyan kell tartania a fejét, hova kell néznie, és milyen szöveget kell elmondania ahhoz, hogy úgy tűnjön, lelkiismeret-furdalás gyötri."
Ezzel az állítással - mint az azt megelőző fejtegetésekkel is - az a probléma, hogy a szerző egyrészt nem használ pontos definíciókat (tipikusan pszichopata bűncselekmény?), másrészt általánosít, és ami a legfontosabb, a súlyos bűncselekmények elkövetőit ab ovo pszichopatáknak tekinti, amely sem patológiás tekintetben, sem pedig büntetőjogi értelemben nem adekvát.
A Btk. 24. §-a kimondja: "Nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék."
Megkönnyítendő a cikk értelmezését, a domonyvölgyi gyilkos vagy Breivik iderángatott példájának nyomán nevezzük ezeket a személyeket pszichopatának (bár nem azok). Az első bukfenc, első komolyabb ellentmondás itt van: hiszen egyáltalán nem minden gyilkos tekinthető pszichopatának, sőt. Ehhez képest a cikk írója inkább abba az irányba terel bennünket, hogy "de". Nem véletlenül említi meg a nem tudni milyen statisztikai adatok alapján, hogy "a börtönök lakóinak fele-háromnegyede pszichopata". Ezt azért túlzó feltételezésnek lehet tekinteni, hogy a kb. 16 500 Magyarországon fogva tartott személy fele, illetve háromnegyede (8-10 000 fő) mind pszichopata volna az okirat-hamisítás vagy csalás miatt jogerősen börtönbüntetésre ítélt fogvatartottakon keresztül egészen a gyermektartásdíjat nem fizető vagy a közúti balesetet gondatlanul okozó elítéltekig.
Minden publicisztika, amely a társadalmilag kriminalizált cselekmények elkövetőit egy kalap alá veszi a pszichopatákkal, vagy az orvos szakértői kompetenciába tartozó kóros elmeműködésű személyekkel, alapvetően sérti a szerző szerint oly nagyra becsült emberi méltóságot. A cikk első felében tehát legalább olyannyira érezhető a pszichopatákkal szembeni dehumanizáció, mint amennyire azt az írás második felében az ott említett "látszatfajképzés" értelmezése során indikálja a szerző.
Úgy tűnik, a cikk első felében a szerző összemossa a kriminológiai értelemben vett pszichopata fogalmát a súlyos, például életellenes cselekmények elkövetőivel, és mindebbe belekeveri az ún. "erkölcsi pszichopata", vagy másképp "hétköznapi elmebeteg" fogalmát is, amely azonban sem orvosilag, sem kriminológiailag nem rokonítható a cikk tárgyához. Legutóbb ezt érintette Legát Tibornak a 2009. évi 14. számban olvasható írása "A büntethető betegség" címmel.
Összefoglalva tehát, a szerző azon megállapítására tudok csak értetlenkedve rámutatni, hogy "korántsem minden pszichopatából lesz gyilkos vagy bűnöző", amely a lehető legagresszívebb deklarátuma az eleve fals tézisnek, hogy ti. a pszichopatából lehet gyilkos vagy bűnöző, miközben semmi köze a pszichopatáknak a gyilkosokhoz, a "bűnözőkhöz" (?) meg végképp.
A cikk második felében a szerző a látszatfajképzést értelmezi, szociológiai, irodalomtörténeti, pszichológiai kutatási eredményekkel alátámasztva. A legfájóbb bakik egyike, amikor Konrad Lorenz valamely megállapításával igazolja írása mondandóját; annak a Konrad Lorenznek a megállapításával, aki a fajelméleteket valló német nemzetiszocialista párt ideológiai alapjaihoz a megtévesztésig hasonló téziseket vallott cikkeiben. Ennek érdemes lett volna előzetesen utánaolvasni a Wikipédián.
A pszichopátia büntetőjogi értelemben és hétköznapi értelemben nem azonos fogalmak, sőt orvosi értelemben is eltérők. Aki járt már valaha a pszichiátrián vagy krízisintervenciós osztályon, az nagyjából tudja, orvosi értelemben mit is jelenthet a pszichopata. Ettől azonban oly távol esik az emberi életet nyereségvágyból vagy egyéb aljas indokból kioltó ember cselekedete, mint Makó Jeruzsálemtől.
Az emberi természet sajátos szélsősége, de nem patológiás szélsősége az antihumánus, antiszociális viselkedés, azaz embertársainkkal szembeni közösségellenesség, amely lehet akár morális, akár fizikai, akár egyéb természetű is. Ez azonban semmilyen relációban nem hozható összefüggésbe a patológiás állapotokkal, betegséggel, az elmeműködés ideiglenes vagy krónikus zavarával.
A szerző az alábbi gondolattal vezeti át olvasóit a pszichopatáktól a dehumanizációhoz: "Amikor tehát az emberekkel úgy bánnak, hogy figyelmen kívül hagyják emberi mivoltukat, a háttérben gyakran az antiszociális személyiségzavar húzódik meg."
A cikk második felében a látszatfajképzés, rasszizmus, etnocentrizmus kimunkálása során azonban valahogy olyan redukcióba süllyed az írás, mely szerint a xenofóbia vagy a háborús cselekmények mögött a szemben álló társadalmak egyedeinek dehumanizálása áll, amely egész egyszerűen nem igaz. Vagy legalábbis nem így igaz. Sem kulturális, sem történelmi, sem gazdasági szempontok nem szerepelnek, hanem valahogy az emberi személyiség infernális oldalát állítja a szerző a középpontba, az emberi természet lealjasulását, a diabolizált embert, aki tárgyként tekint embertársára, és céljai elérése érdekében használja, felhasználja vagy eltapossa. Ez csakis pszichopata lehet, érezteti velünk a szerző.
De még ha egyet is értenénk egy-egy felvetéssel, akkor is, hogy kerül a csizma az asztalra? Mi köze van a pszichopátiának a dehumanizációhoz? A társadalmi kirekesztettségnek a gyilkosokhoz? Mi egyáltalán ennek a cikknek az alapállítása? Hogy ember embernek a farkasa?
Erről lehet írni, de akkor ne az antiszociális viselkedések pszichotizálása legyen a fő állítás, mert ezt elfogadva az ember azt is hajlamos volna gondolni a cikk olvasása nyomán, hogy annak a társadalomnak minden egyede is pszichotikus, amely egy másik népcsoportot kollektíven megsemmisíteni kíván. Itt azonban olyan területre tévedünk, amelyhez a cikk által elfoglalt terjedelem kevésnek, a színvonal pedig alacsonynak tűnik.
dr. Rácz Gábor
*
Tisztelt dr. Rácz Gábor!
Meghökkenve olvastam levelét; mintha valami egészen másról írna, mint amiről a cikkem szólt. Végül rájöttem, hogy alighanem épp ez a helyzet: ön összekever két fogalmat, a pszichopatát és a pszichotikust.
A pszichopátia vagy hivatalos nevén antiszociális személyiségzavar - a diagnosztikai zsebkönyből idézve - "általános sajátosság mások jogainak semmibe vételére és megsértésére", a pszichopata "képtelen a törvények betartásával a szociális normákhoz alkalmazkodni, így ismételten olyan cselekményeket követ el, melyekért letartóztatják", többek között jellemző rá a "csalási hajlam, ismétlődő hazudozással, álnevek használatával, személyes előny vagy öröm érdekében mások becsapása", a "saját vagy mások biztonságának vakmerő semmibevétele", a "lelkiismeret-furdalás hiánya". Az antiszociális személyiségzavar nem érinti a büntethetőség kérdését, mert a pszichopata tökéletesen föl tudja mérni tettének következményét - csak éppen nem törődik vele.
A pszichózis viszont gyűjtőfogalom, és elmebetegséget jelent. Olyan kórképek tartoznak ide - például a skizofrénia különböző formái -, melyekben a betegek viselkedése zavart lesz, a valóságészlelés erősen torzul, többek között hallucinációk jelentkezhetnek, téveseszme-rendszerek alakulhatnak ki, a beteg nem képes érzékelni a határt önmaga és a külvilág között. A valamely fajta pszichózisban szenvedőket elmebetegnek, idegen szóval pszichotikusnak szokták nevezni. A pszichózis büntethetőséget kizáró ok lehet, hiszen a beteg képtelen felmérni tetteinek következményeit.
Cikkemben pszichopatákról írtam, elmebetegségről, elmebetegekről egy árva szó sem esett.
Ezek után nézzük az Ön néhány állítását!
"Összefoglalva tehát, a szerző azon megállapítására tudok csak értetlenkedve rámutatni, hogy 'korántsem minden pszichopatából lesz gyilkos vagy bűnöző', amely a lehető legagresszívebb deklarátuma az eleve fals tézisnek, hogy ti. a pszichopatából lehet gyilkos vagy bűnöző, miközben semmi köze a pszichopatáknak a gyilkosokhoz, a 'bűnözőkhöz' (?) meg végképp." Az antiszociális személyiségzavarnak a bűnelkövetés a diagnosztikai kritériumai közé tartozik. Aki leírja, hogy a pszichopatáknak semmi közük a gyilkosokhoz és a bűnözőkhöz, az nincs tisztában az antiszociális személyiségzavar mibenlétével.
"Az emberi természet sajátos szélsősége, de nem patológiás szélsősége az antihumánus, antiszociális viselkedés, azaz embertársainkkal szembeni közösségellenesség, amely lehet akár morális, akár fizikai, akár egyéb természetű is. Ez azonban semmilyen relációban nem hozható összefüggésbe a patológiás állapotokkal, betegséggel, az elmeműködés ideiglenes vagy krónikus zavarával." Már hogyne volna patológiás a szélsőségesen antihumánus, antiszociális viselkedés, illetőleg az ennek hátterében álló személyiségszerkezet? Az antiszociális személyiségzavar 301.7-es diagnosztikai kóddal szerepel a mentális zavarok sorában. Az elmeműködés zavarával, azaz az elmebetegséggel valóban nem hozható összefüggésbe - de ki állította ennek az ellenkezőjét?
Szarkasztikus éllel jegyzi meg, az általam leírtakból az következik, hogy az okirat-hamisítás vagy csalás miatt jogerősen börtönbüntetésre ítélt fogvatartottak, a gyermektartásdíjat nem fizetők vagy a közúti balesetet gondatlanul okozó elítéltek mind pszichopaták. Nos, a pszichopaták egyik legjellemzőbb vonása a csalási hajlam. Vagyis a csalók és okirat-hamisítók között biztosan sok pszichopata van, de alighanem még a balesetet okozók között is, hiszen a saját vagy mások biztonságának vakmerő semmibevétele, így a felelőtlen autóvezetés is jellemző a pszichopatákra. Azt pedig senki nem állította, hogy az összes elítélt pszichopata.
Cikkemben arról írtam, hogy háború idején az egészséges személyiségű katonákat többek között azzal lehet rávenni a gyilkolásra, hogy az ellenséget dehumanizálják, azaz kijelentik, az ellenség nem ember. Ezt a - különben eléggé nyilvánvaló - tételt bátorkodtam is néhány példával bizonyítani. Ezek után ön azt írja, cikkem sugallata az, hogy "annak a társadalomnak minden egyede is pszichotikus, amely egy másik népcsoportot kollektíven megsemmisíteni kíván". Elképzelésem sincs, hogyan jutott erre a megállapításra, és egyáltalán mit ért alatta, de legalább a fogalomzavar nyilvánvaló: pszichotikusokról beszél egy olyan kontextusban, ahol mindaddig egy árva szó sem esett róluk.
Arra tippelek, azért háborodott fel a cikkemen, mert végig azt hitte, hogy a pszichotikusokról, azaz az elmebetegekről beszélek. Valójában ön nem egyszerűen összekeverte a pszichopata és a pszichotikus fogalmát, szerintem azt gondolja - vagy eddig azt gondolta -, mind a kettő elmebeteget jelent.
Egy Konrad Lorenz-könyvből idézett mondatra azzal reagál, hogy kijelenti: Lorenz cikkeiben a náci fajelméletnek megfelelő nézeteket hirdetett, és legalább a Wikipédiát el kellett volna olvasnom, hogy Lorenzet a helyén tudjam kezelni. Nos, ha az ilyen minőségű érvelést ön megfelelőnek tartja, akkor bizonyos értelemben egyet kell értenem a cikkem színvonalára tett megjegyzésével: azt hiszem, ezen a nívón én tényleg képtelen vagyok kommunikálni.
Üdvözlettel:
Mannhardt András
