A közel fél éve tartó főváros-kormány vitában a főpolgármester egyértelmű vereséget szenvedett, és ezt lényegében be is ismerte egy terjedelmes nagyinterjúban. Ami ezután történt, legfeljebb szomorkás epilógusa egy vidáman induló történetnek. A főpolgármester csalódottságának adott hangot, mire Orbán Viktor a legfőbb, de közjogilag nem létező bizalmasával, Habony Árpáddal üzente meg a megoldást, mely számszakilag akár korrekt is lehet, de kremlinológiai olvasatban a selyemzsinór megküldésével egyenértékű. Bónuszként a kormány két legbefolyásosabb minisztere, Rogán és Lázár versengve hazugozzák le a főpolgármestert.
A vita a felszínen a BKV finanszírozásáról szólt, mint szinte minden konfliktus a kormány és a főváros között a rendszerváltás óta. Orbán sem kezdő már ezekben a harcokban. Első kormányzása idején a kampányban tett határozott ígérete ellenére Demszky Gábor győzelme után egyik első dolga az volt, hogy azonnali hatállyal leállította a kormány kötelezettségvállalását a négyes metróra. (Ezzel a lépéssel szentesítette az 1972-ben megálmodott, majd a rendszerváltás után többször bejelentett beruházás lefejezését. A négyes metró csak jóval később, 8 évnyi szocialista-liberális és négyévnyi Fidesz-kormányzás után, 2014-ben indulhatott el, megcsonkítva, és ezzel a nyomvonallal lényegében értelmetlen módon.)
Ahhoz, hogy megértsük, miért bukott el Tarlós István, érdemes áttekinteni, miért is lett belőle Budapest első embere. A Fidesz három elvesztett főpolgármester-választás után megérti, hogy saját jogon nem nyerhet a fővárosban. Ezért 2002-ben a semlegesnek feltüntetett Schmitt Pállal próbálkozik. Ellene a többek között az előző ciklusban az Orbán elleni kiállásával erősödő Demszky Gábor úgy nyer döntő fölénnyel, hogy a népszerűsége teljében levő MSZP is jelöltet állít. A vereségből (egyébként helyesen) a Fidesz azt a tanulságot vonja le, hogy Demszky legyőzéséhez nem elég a semlegesség látszata, nem árt az sem, ha a jelöltje némiképpen kompetensnek mutatkozik. Így 2006-ban már a kerületi polgármesterként eredményesnek bizonyuló, magát pártonkívülinek feltüntető Tarlóssal próbálkoznak, és szoros vereséget szenvednek – egyebek között azért, mert a Demszky-kampány sikeresen emlékezteti a budapesti polgárokat arra, hogy Tarlós – minden látszat ellenére – Orbán Viktor jelöltje. 2010-ben azonban nincs SZDSZ és nincs már az ötszörös győztes Demszky sem, az MSZP mélyponton van, a Fidesz akkor is nyerne, ha Orbán legendás hátizsákját indítaná jelöltként.
Ekkor azonban váratlan dolog történik, ami egyszerre okozza és mutatja, hogy miért áll ma Tarlós ott, ahol. Számos kampánybéli ígérete közül a megválasztott főpolgármester egyet kétségkívül betartott: nem vált a Fidesz janicsárjává. A NER szereplői körében kiemelkedőnek mondható szuverenitással intézte a főváros dolgait.
| ||
Nem engedett az akkor még hatalma teljében levő Simicskának, bár kétségkívül tett néhány gesztust a fülkeforradalmi hevületnek, amikor sorra nevezték át Budapest köztereit, és személyesen rajzolt új, heraldikailag indokolatlan, ellenben a NER és a magyar szélsőjobb kívánalmainak tökéletesen megfelelő zászlót a székesfővárosnak. Létrehozta ugyan a miniszterelnök közeli rokona kedvéért a BKK-t, de első perctől kezdve hűvös, később konfliktusos viszonyban volt annak vezetőjével, akitől újabb, 2014-es győzelme után rövid úton meg is szabadult.
Mindennek meg is lett az eredménye. 2014-ben, a második parlamenti kétharmad friss birtokosaként a Fidesz úgy módosította a Fővárosi Közgyűlés rendjét, hogy lényegében a kerületi polgármesterek kollégiumává alakította át. Ettől kezdve Tarlósnak 23 polgármesterrel és 9 vesztes jelölttel kell egyezségre jutnia – talán nem igényel különösebb magyarázatot, hogy milyen állandó érdekellentétek vannak a rendszerbe kódolva.
Lázár Jánossal 2010 óta voltak konfliktusai, ám a harmadik Orbán-kormányban kancelláriaminiszterré előlépő Lázár rendszeresítette ezeket. A politikai és általában véve minden etikettet negligáló notabilitások szópárbajai felettébb szórakoztatóak volnának, ha nem a városfejlesztés és -üzemeltetés kényes kérdései képeznék tárgyukat. Ezen belül is elsősorban a BKV finanszírozása.
A helyzet némi leegyszerűsítéssel immáron 25 éve változatlan. Budapest közösségi közlekedése csak igen magas jegyárak mellett tudna önfenntartó lenni, ezért a kormány – más európai fővárosokhoz, illetve a MÁV-éhoz hasonlóan – átvállalja a költségek egy részét. Azt azonban sem a népszerűsége csúcsán levő Demszky Gábornak, sem a Fidesznek Budapestet végre megnyerő Tarlós Istvánnak nem sikerült elérni, hogy a kormány átlátható és főleg tervezhető módon finanszírozzon. (Ahogyan azt sem sikerült elérnie egyiknek sem, hogy úgynevezett tarifaközösség jöjjön létre a BKV, a MÁV és a Volán között, azaz ugyanazzal a jeggyel utazhassak mondjuk Biatorbágyra akár a vonatot, akár a buszt választom.)
Ennyi év távlatából nem nagy merészség azt feltételezni, hogy a mindenkori magyar miniszterelnökök, különösen Antall, Horn és Orbán a főpolgármester rövid pórázon tartásának eszközéül választották a BKV finanszírozását. (Boross rövid ideig volt hivatalban, Medgyessynek és Gyurcsánynak szüksége volt a budapesti szavazatokra, Bajnainak meg az SZDSZ parlamenti támogatására. Ezért az ő idejükben a konfliktus sokkal barátságosabb díszletek között zajlott. De a BKV stabil finanszírozását ők sem oldották meg.) Arra pedig, hogy miért kell rövid pórázon tartani a fővárost, maga Tarlós István adta meg a választ ominózus interjújában: „A fővárosi polgármester elég legitim pozíció, más helyzetben vagyok, mint a Fidesz-tagok. Az én főnököm a nép, amely megválasztott.” A pozíció a legnagyobb közvetlenül választott tisztség Magyarországon, így a főpolgármester nemcsak formailag független a kormánytól, de igen erős legitimitása is van. Ami egyben magyarázat is arra, hogy miért akarja őt előbb vagy utóbb minden miniszterelnök betörni.
Tarlós Istvánt elnézve, ez aligha sikerült Orbánnak. De abban szinte bizonyosak lehetünk, hogy három év múlva nem őt fogják főpolgármester-jelöltként indítani.
