Olyan emberként, aki időnként beszédírással is foglalkozott, mindig lenyűgözött az a könnyedség, ahogy egy átlagos amerikai filmben a beszédhelyzeteket megoldják: legyen az esküvő vagy tanévnyitó, szerelmi vallomás vagy motivációs beszéd. És akkor még szót sem ejtettem az olyan kedvenceimről, mint Miller százados (Tom Hanks) beszéde katonáihoz a Ryan közlegényben, Mr. Pink (Steve Buscemi) kiselőadása arról, hogy miért nem ad borravalót (a Kutyaszorítóban) vagy Pappas polgármester (Al Pacino) gyászbeszéde a lelőtt fekete kisfiú temetésén (a Minden gyanú felettben).
Már Tocqueville is felfigyelt arra, hogy a nyilvános beszéd mennyire szerves része az amerikai mindennapoknak, s talán nem túlzás azt állítani, hogy a szólásszabadság hazájában magának a demokráciának is. Az amerikai történelem mérföldkövei is fontos beszédekhez köthetők Abraham Lincolntól Franklin Delano Roosevelten át Martin Luther Kingig. Ki emlékezik ezzel szemben mondjuk Ferenc József, Horthy vagy Kádár beszédeire…
Mindezek fényében talán kevésbé meglepő, hogy a párizsi tragédiáról az egyik legszebb beszédet az olasz bevándorlók unokája, Madonna Louise Ciccone mondta, akit a világ csak Madonnaként ismer.
A merényletek másnapján Stockholmban adott koncertet. Majd az előadást megszakítva tartott egy hatperces beszédet, és egyperces csendes imát kért a közönségtől. A beszéd egyszerre a szórakoztató ember (entertainer) ars poeticája és a nyugati világ szabadsága melletti hitvallás. Madonna pontosan érti a terroristák üzenetét is: ott gyilkolunk, ahol biztonságban és jól érzed magad. Ahol a barátaiddal, szeretteiddel szórakozol.
„Először arra gondoltam, hogy lemondom a ma esti előadást. Aztán arra, hogy miért tenném meg ezt a szolgálatot nekik? Miért hagynám, hogy megállítsanak engem? És megállítsanak mindannyiunkat, akik élvezzük a szabadságot? Mindegyik hely, ahol gyilkoltak, olyan hely volt, ahol emberek szórakoztak, élvezték egymás társaságát, ettek egy jót az étteremben, táncoltak, énekeltek, focimeccset néztek. Olyan szabadságok ezek, amelyek számunkra nyilván természetesek, amelyekre rászolgáltunk. Keményen dolgozunk, megérdemeljük a szórakozást. És senkinek nincs joga a világon megakadályozni bennünket, hogy azt tegyük, amit szeretünk.”
Beszéde második felében pedig arról szól, hogy változás csak akkor lesz, ha mi is változunk. Nem a politika és nem a bombák, hanem mi magunk fogjuk a világot megváltoztatni. „A világot úgy változtatjuk meg, hogy mi is megváltozunk abban, ahogyan egymáshoz viszonyulunk. A lehető legegyszerűbb módon. Oké? Tiszteletben kell tartanunk a másik méltóságát. (…) Ám nagyon nehéz feltétel nélkül szeretni. És nagyon nehéz szeretni azt, amit nem értünk, szeretni azt, ami más, mint mi vagyunk. De így kell tennünk, különben mindez ismétlődni fog az örökkévalóságig.”
Mintha Robert Kennedyt hallanánk a Martin Luther King elleni merénylet estéjén: „Amire az Egyesült Államokban szükségünk van, az nem a gyűlölet. Amire szükségünk van, az nem az erőszak és a törvényenkívüliség, hanem a szeretet és a bölcsesség és egymás megértése – az igazságérzet azokkal szemben, akik szenvednek ebben az országban, legyenek fehérek vagy legyenek feketék.”
Természetesen nem Robert Kennedyt hallgatjuk – hanem egy popikont. Egy tudatos, felelősségteljes embert. Akinek a szabadság az anyanyelve. Aki nem ismer és nem is akar megtanulni más nyelvet. Ezért aztán azt is elnézhetjük neki, hogy Kennedytől eltérően nem Aiszkhüloszból vezeti le mindezt: „(Zeusz) embereknek ily szabályt / ad: ki szenved, az tanul; / álmában szivére csöppen a / bűntudó kín a vétkesnek, így / észretérni kényszerül: / íly erőszakos kegyes hatalmak / ülnek szent kormánypadon.” (Devecseri Gábor fordítása)
