Menekült anyák számoltak be egymástól függetlenül arról, hogy huszonhetedmagukkal zárták össze őket egy egész napra egy 3×4 méteres, levegőtlen cellába. Amikor a gyerekeiket az ablakhoz próbálták emelni, a derék magyar rendőrök megparancsolták, hogy tegyék le őket. A Migszol csoport arról is beszámolt, hogy „szíriai családok mesélik, hogy szerettek volna vonatra szállni, de arra lettek kényszerítve, hogy az embercsempészekkel tartsanak”. Hát ezért halt meg az a hetvenegy ember. Mert mielőbb el akartak menekülni ebből az országból.
Jómagam azért írhatom meg mindezt, mert egyszer – történetesen éppen hetvenegy éve – egy fiatal fiúnak egy sátáni szörnyeteg volt az anyja, ezért elmenekült tőle. Egy életre megtanulta, hogy ahol rossz, onnan menni kell. Nagyon hamar igen hasznossá vált ez a tudása, amikor a hazája együttműködésével útnak indították az akkori kamrák felé. Háromszor szökött meg a vonatról, kurázsi és szerencse is kellett ahhoz, hogy végül túlélte. És még valami: segítettek neki. Amikor ugyanis harmadszor szökött meg, és felszállt az első Pest felé tartó vonatra, egy olyan kupéba ült be összekulcsolt kézzel, mintha meg lenne bilincselve, ahol egy nyilas őrmester aludt. Az őrmester Pestig nem ébredt fel. A nagyapámnak meggyőződése volt, hogy tettette az alvást, hogy ő megmenekülhessen. Bonyolult dolgok ezek, az őrmester is magyar volt.
Sokaktól hallottam már azt a próféciát, hogy egyszer meg kell majd fizetnünk az árát annak, hogy sohasem néztünk igazán és kollektívan szembe a magyar felelősséggel. Féltem az igazukat, amikor a cigánygyilkosságok történtek, már rettegtem is. De sosem jutottam el odáig, hogy azt mondjam, látjátok feleim, vagyunk, akik voltunk.
Mindeddig a pengés kerítéssel, gyűlöletkeltéssel, embertelenkedéssel csak súroltuk a hetvenegy évvel ezelőtti önmagunk bűneit. Most, hetvenegy ember halálával elértük azt a bugyrát a pokolnak, ahova esküdtünk, hogy soha többé nem jutunk. Szertenézek, s nem lelem honom a hazában.
Bár még mindig látok emberséges őrmestereket.
