Ara-Kovács Attila

Az újbaloldal uborkaszezonja

  • Ara-Kovács Attila
  • 2015. augusztus 30.

Publicisztika

Erőss Gábornak, aki a Narancs legutóbbi számában némi figyelmet szentelt (A jó bal, meg a rossz, Magyar Narancs, 2015. július 23.) egyik korábbi cikkemnek (A baloldal görög válsága, magyarnarancs.hu, 2015. július 1.), sok mindenben igaza van, és sok mindenben meg – szerintem – nincsen. Igaza van, hogy nem soroltam fel a görög társadalom jelenlegi drámai állapotát olyannyira jellemző adatokat. De hát nem a Sziriza-jelenség, s még csak nem is a görög helyzet volt cikkem tulajdonképpeni tárgya, hanem az, hogy a baloldal miért van válságban, s hogy mi a baj azokkal, akik ma újbalosnak gondolják magukat.

A szerzőnek abban is igaza van, hogy mi ketten e tekintetben sem értünk feltétlenül egyet. Ő például a francia forradalom szabadság, szolidaritás (testvériség), jogegyenlőség hármasának elfogadásából vezeti le a baloldaliságot. Nem új keletű gondolat, ám mára nincs az a demokratikus nyugati eszmeáramlat – legyen az jobb- vagy baloldali, netán liberális –, melynek ethoszát ne e hármassághoz fűződő viszonya határozná meg.

Jól jönne egy egységes metafizika (világnézet, ideológia) is azoknak, akik baloldalinak tekintik önmagukat. Ezt sem látom – bár voltak bátorító kezdemények (például Anthony Giddensé), de elsöpörték a napi politikai aktualitások, s érvényük Tony Blairrel együtt veszett el. Elég, ha egyetlen pillantást vetünk a brit Munkáspárt mai állapotára. Remélem, ez átmenetinek bizonyul majd, de ebben sem lehetünk biztosak.

 

*

Miért ne lehetne a feje tetejéről a talpára állítani Marxot? – kérdezhetnénk, s ha ez sikerülne, máris birtokunkban lenne egy kézzelfogható eszmerendszer.

Többen próbálkoztak vele, de nekik sem ment; elvégre a marxi eszmerendszer legalább két nélkülözhetetlen szociológiai eleme már nincs sehol: a proletariátus és a már korábban is igen problematikus osztályharc. Ma Marxot olvasni nem bír nagyobb relevanciával valóságunk értelmezése szempontjából, mint belelapozni a háromkötetes Platón-összesbe. Megéri, mert tanulságos és szép – csak nem politikailag, mert úgy meg irreleváns.

Attól, hogy kijelentjük, létezik, nem biztos, hogy van is politikai identitásunk, különösen nem, ha azt egy újbaloldalinak hitt közhelyszótárból, a ’68-ból ránk maradt Marx, Mao, Marcuse szentháromságból, néhány Guevara-pólóból, valamint a Sziriza populizmusából guberáltuk össze. Bár Erőss nem említette, de épp ezért hiányoltam részéről néhány szolidáris, jó szót Julian Assange mellett is…

Ha csak ennyink van, akkor marad az utcai aktivizmus, a rárepülés, akár kéretlenül is mindenre, ami mozog – különösen, ha beköszönt az uborkaszezon. Sokaknál láthatóan erről szól a görög történet is. Magukat újbalos ideo­lógusnak kikiáltó közgazdászok igyekeznek belevetíteni Thomas Piketty néhány többszörösen bővített mondatát a káoszt menedzselni képtelen olyan káosztermékekbe, mint a Sziriza, újra felfedezve azt a spanyolviaszt, melynek szavatossága a jóléti társadalmak létrejöttével végképp lejárt. Vagy élő marxi dialektikának kikiáltani azt, ha Ciprasz vagy Varufakisz kedden kijelent valamit, majd szerdán annak az ellenkezőjét, hogy csütörtökre – egy újabb képtelen deklaráció formájában – megvalósuljon a szintézis.

De ugyanilyen erővel politikailag megszállható a Pride is, a július eleji melegünnep és felvonulás. Igazán meglepett Erőss következő mondata: „Az idei Pride-on is »68-as« PEACE feliratú szivárványos zászlóval vonult például a PM.” Ugyan én is ott meneteltem – egy amerikai és egy ukrán újságíró, valamint egy francia melegaktivista, továbbá az egyik belvárosi kerület gyülekezetének helyettes rabbija társaságában – egy meglehetősen visszafogott DK-s molinó közelében, de egy percig sem gondoltunk arra, hogy pártrendezvényen vennénk részt, s feltétlenül politikai üzeneteket kellene eregetnünk magunkból. Inkább mi oldódtunk fel a szivárványt és önmaga létező identitását ünneplő tömegben, semmint hogy eszünkbe jutott volna – akár még így, utólag is – politikailag pozicionálni magunkat. Persze, akik keresik identitásukat, azok gyakorta vetítik bele önmaguk ambivalenciáit valami olyasmibe, ami ugyan nem az övék, de legalább egyértelmű.

Visszatérve pár szó erejéig ’68-ra. Tény, hogy sok mindent megváltoztatott, magam is ezt írtam – természetesen ott, ahol volt demokrácia és jóléti állam, vagy legalább valami kezdeménye. Magyarországon egyik sem volt, tehát itt ’68 semmit sem változtatott meg. Számunkra történelmi tanulságnak megmaradt Csehszlovákia megszállása. Ami Erőss szövegében ezután következik, anakronizmusa okán akár szórakoztató is lehetne, hisz azoknak a brosúráknak az üres frázisait visszhangozza, amelyeket akkor sem lapozgattam, amikor még ajánlott olvasmánynak számítottak. Ám kevésbé szórakoztató, ha a maguk logikáját követő társadalmi dinamikák fényében értelmezzük azt, hogy ’68 „a kizsákmányolásnak nem vetett véget, de a fekete zakós fehér férfiak egyeduralmának igen”. Ez az a fajta populizmus, amellyel a kommunista mozgalom oly sokszor visszaélt, s amelyről kortárs újbalosaink fel sem tételeznék, hogy holnapra koherens ideológiává áll majd össze: a tulajdonosi rétegek kiiktatását követelve a rendszerből, s helyettesítésüket az állammal. Épp úgy, ahogy azt Marx, Lenin, Sztálin és a többiek vizionálták. Nem véletlenül lóg kinn annyi irányt mutató Lenin-portré a Sziriza-irodákban.

Egyébként mindig ez történik – még ha Erőss számára a jelek szerint nem is adatott elég idő a vonatkozó irodalom átfutására. Márpedig ez az irodalom aligha illik bele abba a világképbe, mely ma mindenképp fel szeretné menteni a Szirizát, hogy később relativizálni tudja mindazt a förtelmet, ami belőle következik, s amely a kizárólagos felelősséget mások – jelen esetben a pénzt a görögöknek kölcsönző „tőkések” – nyakába varrná. Így lehet az osztályharcot újra feltalálni és feltálalni.

 

*

Végül hadd válaszoljak Erőss Gábor ama kérdésére, hogy egy ennyire nem baloldali ember, mint én, mit keres egy baloldali pártban. Nos, a DK egy koalíció, amint azt a neve is mutatja. Vannak benne szép számmal baloldaliak, vannak konzervatívok, és liberálisok is, mint jómagam. Érdekes kísérlet, s úgy gondolom, szerencsés is, minthogy – másokkal ellentétben, akik még lázasan keresik a magukét – bír identitással, méghozzá többel is. Kis túlzással mondhatnám, felvonulásunkkal az idei Pride-on önmagunk szivárványszíneit is ünnepeltük. Ezt a sokszínűséget óriási viták kísérik – de hát nem ez a legtermészetesebb egy demokratikus pártban, egy normális társadalomban?

Fel sem tételezem, hogy a PM-ben ez másképp lenne.

A szerző a DK alelnöke.

Neked ajánljuk

Leginkább a foci

  • Toroczkay András

Apanovellák, de nem csak azok, felnövéstörténetek, kisvárosi elbeszélések, Budapest- és énelbeszélések is egyben. Az író magáról beszél, nem is kendőzi. Már a címből rögtön beugrik egy másik óriás: Lóci. Itt azonban a fiú emeli fel az apját, s állít emléket neki.

Stockholm-szindróma

Szentgyörgyi Bálint sorozatát nagyjából kétféle diskurzus övezi. Az egyik a sorozat nyilvánvaló történelmi torzításait és pontatlanságait rója fel. Itt elsősorban Hodosán Róza szociológus és Rainer M. János történész kritikái­ra gondolunk, akik az 1980-as évek ellenzéki mozgalmainak tagjaiként jogosan érezhetik, hogy saját és bajtársaik munkálkodását az alkotók nem adták vissza elég hűen. Ugyanakkor szem előtt kell tartanunk, hogy A besúgó vállaltan fikció, nem pedig dokumentumfilm.

Delfin

Van a filmben két csónakázás. Az egyik a bajai Sugovicán, az egykor kedvelt, de most néptelennek mutatkozó horgászhelyen. A gyermekkora helyszíneire visszalátogatván ismét kisvárosi lánnyá változó világhírű úszófenomén a nagypapával, ladikon haladva újra felfedezi a Duna-mellékág békességét. Máskor meg az óceánon hasít bérelt jetboaton, bálnát akar nézni – hullámokból felszökkenő delfineket lát is.

Szerelem határok nélkül

  • Nagy István

Nem lehet könnyű úgy gitározni egy zenekarban, hogy az elődöd árnyékában játszol, és folyamatosan ott van benned a félsz, hogy ha a régi srác majd egyszer vissza akar jönni, téged azonnal lapátra tesznek. Ez történt Josh Klinghofferrel, aki 2009-ben csatlakozott a Red Hot Chili Peppershez, és kereken tíz évig volt az együttes gitárosa. 

Biztonsági játék

Az utóbbi két évtizedben kevés olyan emlékezetes betoppanás volt a könnyűzene világába, mint a kanadai Arcade Fire 2004-es debütáló nagylemeze. A tragédiák árnyékában fogant Funeral katartikus sodrása és hiperérzékenysége pillanatok alatt hírnevet és rajongókat szerzett a zenekarnak, még olyan hírességeket is, mint David Bowie vagy David Byrne. A debütáló album pillanatok alatt vált hivatkozási ponttá, ami alighanem a szedett-vedett megjelenésű zenekart lepte meg a leginkább.