Lemészárolhatjuk hirtelen (jogos) haragunkban az új urakat, de ettől nem lesz Magyarország gazdagabb, a munkát kereső magyar esélyesebb és a jogállam erősebb.
A neobarokk palota újraépítése nem a magyarok élni akarásának, a nemzeti történelem töretlen kontinuitásának, hanem a történelmi hazugság továbbélésének monumentális tákolmánya lesz; bizonyos szempontból méltó társa, kiegészítése a Szabadság téri ócska emlékműnek.
A becslések szerint körülbelül évi 50 milliárd euró veszteséget okoznak a határokon átnyúló áfacsalások az Európai Unió tagországainak. E szám nagyságának érzékeltetéséhez gondoljunk például arra, hogy az EU 2014 és 2020 között, tehát hat év alatt ennek az összegnek majd’ a felét költi el a nagy transzeurópai közlekedési hálózatok fejlesztésére.
Jack Straw azon három munkáspárti miniszter egyike volt az Egyesült Királyságban, aki Tony Blair és Gordon Brown kormányzása alatt folyamatosan vihetett egy-egy tárcát: belügyi-bevándorlási, külügyi és igazságügyi posztokon ült a közel másfél évtized alatt.
Ha odajut a magyar politikai elit, hogy 1989-et is az európai és amerikai karvalytőke puccsának tekintse, akkor a liberálisok valóban fel is köthetik magukat.
A magyar költészet napját 1964 óta ünnepeljük. Mindenki szereti, de senki nem veszi igazán komolyan. Talán érdemes végiggondolni, hogy mi is ez az egész, kinek szól, miről és miért.
A nyilvánosság elleni harc újabb szégyenteljes állomásaként a fideszes parlamenti többség 2016. március 1-jén két törvény elfogadásával tovább korlátozza a közérdekű adatok megismerhetőségét. Az egyik jogszabály a Magyar Postát (MP), a másik a Magyar Nemzeti Bankot (MNB) mentesíti a közpénzre vonatkozó adatok közzétételének kötelezettsége alól. Ezzel több százmilliárd forint értékű állami vagyonelemet rejtenek el a polgárok szeme elől. Lehet-e megállás a lejtőn?
A magyar államhatalmat és kormányzatot elvtelenül kiszolgáló személyek – mint például a Nemzeti Választási Iroda vezetője – rosszul rendezett tévés vetélkedővé silányítanák a magyar demokráciát, az intézményeit közröhej tárgyaivá teszik, az állampolgárokat arcon köpik.
A brüsszeli merénylet – ott élőként tanúsíthatom – megrázta ugyan a belga fővárost, de jóval kevésbé hisztérikus reakciókat váltott ki a helyszínen, mint amilyen hangulatot a nyomában idehaza az abban érdekelteknek sikerült újra fölkorbácsolniuk. Ezt az írást ez a fölhorgadó hisztéria ihlette.