„Éppen tegnap fejeztem be az USA volt magyarországi nagykövetének, Eleni Kounalakisnak a Nagykövet asszony című könyvét, mely igen tanulságosnak bizonyult abból a szempontból, hogy megtudhattuk, bizony a világ legerősebb gazdasági és katonai hatalma egy félművelt, igazi buta libát küldött Budapestre, akinek a hároméves itt-tartózkodás sem volt elég ahhoz, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is megértse a magyarság történelmét, sorskérdéseit és törekvéseit. Elkeserítő, de ki kell mondani: az Amerikai Egyesült Államok nem barátja a magyar népnek.” Az idézet dr. Lázár Zoltán ügyvédtől, a Jobbik szolnoki vezetőjétől származik, aki a Direkt36 írása szerint Vona Gábor egyik legközelebbi bizalmasa. Ezt az értesülést Lázár az Alfahír vele készült interjújában sem vonja kétségbe. A politizálását Vonához hasonlóan a Fideszben kezdő Lázár az interjú alapján a néppártosodás elkötelezett híve.
Mi és miért történik a Jobbikban? Három lehetséges értelmezés
A jelenlegi közbeszédet domináló olvasat szerint a múlt héten az történt, hogy Vona Gábor pártelnök a radikális alelnökökkel közölte: nem támogatja az újraválasztásukat, mert nem passzolnak a néppártosodás koncepciójába. Ha viszont vetünk egy pillantást a három körön belül maradt alelnökre és a Vona által kiválasztott új jelöltekre, akkor nehéz fenntartani ezt az értelmezési keretet. A korábban jogerősen elítélt Sneider Tamás, illetve Z. Kárpát Dániel aligha a mérsékelt irányvonal reprezentánsai (ráadásul pár hónapja a harmadik Volner Jánossal együtt éppen ők kerültek ki a frakcióelnökségből). Ahogy a párt elnökségébe Vona által beküldeni kívánt Hatvannégy Vármegye-alapító, tévészékház-ostromló Toroczkaival és Janiczak Dáviddal sem valószínű, hogy kevésbé lenne radikális a párt vezető testülete. Az ózdi polgármester a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) határozata ellenére kamerákkal figyeltette a közmunkásait, az önkormányzati bérlakáshoz jutás feltételeit minden korábbinál jobban szigorította, és Áprád-sávosra festette a folyosóját. A radikálisok kiszorítását vélelmezők egyik segédteóriáját elvetve arról sem vagyok meggyőzve, hogy a fenti személyi változások a Jobbikhoz állítólag közeledő „üzleti körök”, Simicska Lajos, Török Gábor vagy akárki más külső szereplő megrendelésére készültek volna. Nemcsak a mérséklődés hiánya miatt valószínűtlen ez, hanem azért sem, mert ez a lépés kevéssé gyümölcsöző, sőt, inkább önveszélyes a Jobbik számára.
| ||
Egy másik – a három körön kívülre került alelnök által is propagált – értelmezés szerint Vona a renitensektől akar megszabadulni, olyan emberekkel kívánja körbevetetni magát, akik nem mondanak ellent neki, hogy ezáltal is elejét vegye a további ellenszegüléseknek, és egységesebbé, vonzóbbá téve a párt kommunikációját. Nos, ha volt is ilyen ambíció, ez Toroczkai és Janiczak életútját vizsgálva legalábbis naivnak tűnik, ráadásul az elnökségbe beemelni kívánt polgármesterekkel az esetleges konfliktusok szinte kódolva vannak. Nem kell ahhoz komoly képzelőerő, hogy olyan ügyekre gondoljunk, amelyet Ózdon és Ásotthalmon máshogy kell kommunikálni, mint egy kormányra készülő néppárt országos vezetőjének sajtótájékoztatóján. Márpedig a polgármestereknek nem elsősorban a pártelnöknél, hanem sokkal inkább a helyi választóknál kell jó pontokat szerezniük.
Nem állítom, hogy a fenti megfontolások nem játszhattak szerepet Vona Gábor döntésében – de mi lehet az ezeknél nyomósabb érv, a belháború kirobbantásának valódi oka? A hivatalos verzióban is bizonyára van igazság, hogy a polgármesterekkel kívánja demonstrálni Vona a Jobbik kormány- és győzelemképességét. Ugyanakkor az elnökség összetétele önmagában nem bír akkora jelentőséggel: még a párt saját választóinak is csak kis része tudja megmondani, hogy kik az alelnökök.
Véleményem szerint a döntő érv az, hogy Vonának éppen erre, egy zajos konfliktusra volt szüksége ahhoz, hogy hitelesítse pártja irányváltását a választóközönség előtt. Ahogy azt Magyari Péter írta a 444-en: „Minél balhésabb küzdelemben győz, annál inkább el tudja hitetni, hogy tényleg átalakította a Jobbikot mérsékeltebb erővé. Így Vonának tulajdonképpen az az érdeke, hogy a radikálisok minél többször elmondják, hogy »ez a Jobbik már nem az a Jobbik« – ez sokkal hitelesebben fog hangzani, mintha Vona mondaná el, hogy »megjavultunk«.” És valóban, akár a magyar, akár az európai politikatörténetben keresünk párhuzamokat, azt láthatjuk, hogy mindig egy katartikus konfliktuson (szakadás, elnökválasztási vereség, kizárás stb.) át vezetett az út egy párt újrapozícionálásáig.
Ebből a szempontból minél szaftosabb a sztori, minél több a sértődés, személyi konfliktus, annál jobban szolgálja a kívánt célt, egy új Jobbik megjelenítését. Vonának épp az lenne a legjobb, ha elérné, hogy Novák Előd, Apáti István és Szávay István kilépjen, szétszakítsa a pártot, vagy akárcsak elnökjelöltet állítson ellene (aki aligha közülük kerülne ki, inkább a pártban állítólag sokkal nagyobb tekintélynek örvendő Volner Jánosnak lenne reálisabb, ám még így is csak minimális esélye). Azonban ezt a nyilatkozataik alapján Novákék is belátják, így nem teszik meg ezt a szívességet Vonának. Nekik is a mártír-szerep a céljuk: Novák Előd április 24-i Facebook-posztjában önként veti fel annak a lehetőségét, már szinte könyörögve, hogy a képviselői mandátumából is hívja vissza az új elnökség. A játszma tehát az ismert vicchez hasonlatos: a mazochista könyörög a szadistának, hogy „Üss, üss!”, mire a szadista: „Nem, nem!”
Mit nyer és mit veszít Vona?
Ha azt nem is találhatjuk ki, mi a pártelnök mesterterve, azt felmérhetjük, milyen középtávú következményekkel járhat a belviszály. Vona szempontjából például önértéke lehet annak, hogy megszabadul a „fenegyerek” Novák Elődtől, aki számtalanszor aláásta az elnök tekintélyét rendszeres szembeszegüléseivel. Amikor 2015-ben kalapáccsal esett neki a szovjet emlékműnek, Novák azt állította, hogy előre értesítette az elnökséget, míg Vona elmondása szerint ő csak a sajtóból szerzett tudomást az alelnök akciójáról. A vérfrissítés is előnyös lehet a pártnak, a polgármesterek személyében pedig párton belül népszerű, kikezdhetetlen jelölteket talált az elnök.
| ||
Mindezek ellenére mégis úgy tűnik, hogy az ellenérvek számosabbak és fontosabbak, mint a mostani konfliktus felvállalása mellett szólók: rövid távon biztosan, de valószínűleg hosszú távon is.
Az első felmerülő kérdés az, hogy biztosan ezt az eszközt, a pártelnöki előszelekciót kellett-e választani? Fogadjuk el, hogy makroszinten az időzítés megfelelő volt: a Jobbik visszaszorulóban volt a kutatásokban, szüksége volt új impulzusra, ám Vona mégis ereje teljében érezheti magát, jelenleg senki sem értékeli kudarcként a 2006 óta tartó elnöksége alatti teljesítményt. A pártban két évente van tisztújítás, tehát 2018 előtt ez Vona utolsó lehetősége, hogy átalakítsa a vezetést. Most még van idő visszakapaszkodni egy botrányból, 2017 végétől már nincs. Ám lett volna más eszköze is az elnöknek: noha kétségkívül a legnagyobb balhét a „vétózás” garantálta, Novákék megsértődését éppenséggel egyszerű – nem kötelező érvényű – elnöki ajánlással is minden valószínűség szerint el lehetett volna érni (nyilvános vagy nem nyilvános felhívás a kongresszushoz, hogy „Novák helyett szavazzatok Janiczakra”). Ugyan ennek sikeressége kétséges, beteljesülése esetén a katarzis nem lett volna kisebb, sőt a kongresszusi jóváhagyás miatt legitimebbnek hatott volna. Ebben az esetben Vonának mézesmadzaggal és ostorral kellett volna a tagság többségét meggyőznie. A kockázat persze tagadhatatlan: ha nem tudja érvényesíteni az akaratát, akkor a „saját tagságával nem bíró elnök” képe rajzolódik ki, ráadásul Novák is maradhatott volna az elnökségben. Könnyen elképzelhető, hogy Vona azért is folyamodott az alapszabályhoz, mert nem bízott abban, hogy meg tudná győzni a tagságot. Ám ennek az eszköznek még nagyobbnak tűnnek a kockázatai és mellékhatásai.
A meglehetősen abszurd – európai összevetésben is ritka – elnöki előszelekció intézményével azokat is elidegeníti magától a tagságban, akik egyébként helyeselnék az irányt és a három alelnök leváltását. A tervezett csere a tagságától félő, a kollektív bölcsességükben nem bízó, „jozefinista” elnökről tanúskodik. Ez a pártbeli légkört bizonyára meg fogja mérgezni. A párt vezető politikusai közötti bizalom erodálódása nagyon könnyen egy spirált indíthat be, amennyiben a szereplők az energiáik nagy részét egymás ellen használják fel, ahogy láthattuk azt több, végül szétszakadt magyar párt esetében.
Persze, ahogy az imént beláttuk, a szakadás jelen pillanatban pont a kitaszítottaknak nem lenne érdeke – ám a nézeteik összeegyeztethetetlenek Vonáéval, még nagyobb is az ideológiai különbség, mint például 2013-ban Karácsony Gergely és Schiffer András között. Az EU-s zászlót égető Novák Előddel szemben Vona már az EU-s tagságról szóló népszavazási kezdeményezését is ejtette, nem tartja időszerűnek a kilépést. Tudható az is, hogyan viszonyulnak Novákék Vona „nyugati nyitásához”, vagy akár Vona januári, hídépítős beszédéhez („egyedül a Jobbik tud nyitni az úgynevezett jobboldali és úgynevezett baloldali szavazók felé, ezért arra bátorítok mindenkit: építsenek hidat egymáshoz”), sőt Novák Előd szerint már a cigánybűnözés szó használatáról is vita van a Jobbik vezető testületeiben, ahogy sok más alapvető dologról is. Továbbá nemcsak a nézetekről van szó, hanem „stílusbeli” különbségekről (lásd a Szabadság téri kalapácsos történetet), és most már kitapintható személyi ellentétekről is. Természetesen a fentiekből nem következik automatikusan a szétválás, a belső feszültségek tartóssá válása viszont elkerülhetetlennek tűnik. A három megvétózott alelnök háttérbe szorításával aligha lehet kezelni a problémát, a pártban és az új elnökségben továbbra is erős, bizonyos kérdésekben akár többségi pozíciói is lehetnek a radikálisoknak (értsd: a néppártiasodást legalábbis is fenntartásokkal kezelőknek). Szinte példátlan bravúr lenne az elnök részéről, ha ezt a feszültséget sikerülne tartósan eltakarni a nyilvánosság elől úgy, hogy a szembenállása a saját tagságával immáron ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált.
| ||
Kívülről csak az a párt tűnik erősnek, amelyikben nincsenek látható belső repedések. Márpedig jó ideig – a nyári kongresszus végéig biztosan – ez a belső konfliktus határozza majd meg a Jobbikról szóló diskurzust, és ezzel háttérbe szorulnak a párt kezdeményezései. A párt kongresszusa borítékolhatóan a „balhéról” fog szólni.
A jó ideig prognosztizálható defenzívát súlyosbítja, hogy Vona lépése nem tűnik kellően előkészítettnek és meggondoltnak. Az egész tervről egy mezei jobbikos később törölt Facebook-posztjából értesülhettünk, az új jelölteket Vona teljes körűen csak napokkal később nevezte meg. Hegedűs Lórántnét csak a sajtóbejelentések után tájékoztatta, Apáti István nyilatkozata alapján a pártban kulcspozíciót betöltő Szabó Gábor pártigazgatót is csak az utolsó pillanatban avatta be, Toroczkai Facebook-bejegyzése pedig arról árulkodik, hogy őt április 18-án, hétfőn – mindössze egy nappal a terv kiszivárgása előtt – „derült égből a villámcsapásként” érte a pártelnöki felkérés, amire aztán nemet is mondott.
Ki lesz a kihívó?
Még ha nem is eszkalálódik tovább a konfliktus, az elnök lépése ingyenreklámot, a mártírszerep lehetőségét és ezzel párton belüli támogatottság-növekedést hozhat a három alelnöknek. A Jobbikról szóló eddigi elemzésekben leírt feszültségeket, törésvonalakat azért sem kellett túl komolyan vennünk, mert nem volt arca, vezetője az elégedetlenkedőknek (ellentétben a korábbi magyar pártszakadásokkal, amikor mindig világos volt, hogy kikhez köthető a belső ellenzék). Most már van, nem is egy. És ez még akkor is visszaüthet a későbbiekben, ha jelenleg egyiküknek sincs reális esélye fellépni Vona Gáborral szemben.
Végül, de nem utolsósorban a párt egyik legfontosabb nyilvános terének számító kuruc.info elidegenítése is komoly veszteség lehet a pártelnök számláján. Márpedig a szélsőséges, de rendkívül olvasott és a szubkultúrán belül fontos szerepet betöltő portál és Novák Előd szoros kapcsolata közismert.
Természetesen az elemző nem látja a jövőt, ahogy az érintett szereplők fejébe sincs betekintése. A jelenlegi információk alapján ugyanakkor egyértelműnek tűnik, hogy a kockázatok és a hátrányok dominálnak a Vona által remélt hosszú távú stratégiai előnnyel szemben – még akkor is, ha az elnök is jelentős kényszerek között hozta meg a döntését. A Jobbik ellenfele jelen pillanatban nem is annyira a Fidesz, mint a baloldal (ez fordítva is igaz). Ha a centrális erőtérben akár a baloldali, akár a jobboldali ellenzék jelentősen meggyengül, akkor a másik automatikusan a kormány kihívójává lép elő. Amennyiben a Jobbik tovább veszít a migránsválság óta megtépázott támogatottságából, akkor az MSZP visszaelőzheti a kutatásokban, és ez orientálhatja a választókat, különösen a protesztszavazókat. Így még ha be is válik Vona terve a Jobbik átalakulásáról, „megtisztulásáról”, akkor is nehezebb dolga lesz. Ha viszont a baloldal nem tudja kihasználni a várható lehetőséget, akkor utólag akár még zseniálisnak is tűnhet majd Vona mostani húzása.
A szerző politológus, a Corvinus oktatója, a radikális jobboldal kutatója
A cikk eredeti verziója azt is állította, hogy dr. Lázár Zoltán tanácsadója Vona Gábornak, de ilyen hivatalos kapcsolat nincs kettőjük között - a szerk.
